Ez volt az első együtt töltött húsvétunk. Már ezért megérte itt maradni, annak ellenére, hogy kevés időt töltöttünk együtt. Itt a péntek is munkaszüneti nap volt, de Mininek dolgozni kellett, én meg bejöttem vele, mert nem akartam otthon lenni egyedül. Mini szombaton is dolgozott, én otthon akartam hasznos lenni, de begyulladt a fogam, belázasodtam, így aztán se mosás, se főzés nem volt. A szombati ünnepi menü: kesudió, keksz, egy fél süti. 

A vasárnap volt a mi napunk, későn keltünk (kihagytuk a templomot), és elindultunk shoppingolni. A legfontosabb dolog egy fekete cipő lett volna, mert az univerzális papucsom sarka elvásott, de a piacok zárva voltak, és a Shoprite-ban is csak egy esélyes darab volt, egy balerinacipő, de nem adtam érte négyezer nairát.

Végül csak italokat vettünk meg két babkonzervet, és szendviccsel ünnepeltünk a Chicken Republic-ban. (Sós kenyér! Néha egy lábujjamat adnám érte…)

A húsvét jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy megajándékozzam a Jimoh street-i gyerekeket. Régóta szerettem volna nekik vinni valamit, mert minden este, amikor meglátnak, üdvrivalgásban törnek ki, csillogó szemmel kiabálják, hogy oinbo, oingo (fehér), és rázzák a kis tenyerüket. (Itt a kéz jobbra-balra mozgatása az üdvözlés, az otthoni integetés, amikor az ujjaidat a tenyeredhez érinted, azt jelenti, hogy "gyere ide".) Ezek a gyerekek a legfárasztóbb, legunalmasabb, legszomorúbb napokon is meg tudnak mosolyogtatni a lelkes üdvözlésükkel, ami csak a fehérségemnek szól, nem azért csinálják, mert bármit kaptak volna vagy bármit várnának tőlem. Most viszont mindegyikük kapott egy csokitojást, aminek nagyon örültek neki, de akkor örültek csak igazán, amikor a kiürült dobozt is megkapták. :) 

Az otthoni húsvétolás a "közös" evésben merült ki, Happy főzött az egész kommunára. Mi kétezer nairát adtunk a kajára, amiből simán meg lehetett etetni mindenkit, kaptunk érte jollof rice-t és sült pulykaszárnyat. Este megittunk 3-3 doboz Star sört Minivel (fejenként 6 dl-t, tehát több, mint egy üveg sört :), közben zenét hallgattunk, Mini Buju Bantonnal gyötört engem, amire én Kasabian- és VHK-nótákkal vágtam vissza, nagyon jól szórakoztunk. Ez volt a legnagyszerűbb napunk, mióta itt vagyunk.

Mini hétfőn is dolgozott, én meg bejöttem vele lógni. Délután újra nekifutottunk a cipővásárlásnak a piacon és a China Town-ban, de most sem találtam olyat, amit felvennék. Négy körül az éhségtől szédelegve értünk a kínaiakhoz, mert reggelire csak sós kekszet ettünk, az ebéd meg kimaradt. Sehol egy kajálda, egyetlen kínai közért árválkodik a piacon, az is rohadt büdös, ott sikerült szert tenni egy doboz - szintén büdös - mini muffinra, italt viszont nem találtunk hozzá, csak ismeretlen kínai italokat árulnak, amik „olyanok, mint a joghurt, de nem azok”. Mondtam Mininek, hogy ahol ennyi kínai van egy helyen, ott márpedig lennie kell egy büfének vagy étteremnek is, és kis kérdezősködéssel és bóklászással meg is találtuk a csilli-villi éttermet, de ott is akkora pofára esés volt, mint cipőfronton: csak rizzsel tudtak szolgálni, minden más elfogyott. Uzsonnára húsvéti sonkás, tojásos, újhagymás képet néztem a Nők Lapján. Este korgó gyomorral és kopogó szemekkel vetettük be magunkat a konyhába, fél tízre sikerült is összehozni a "mi igazi húsvéti kajánkat": yam porridge (az itteni paprikás krumpli) sült csirkével/pulykával: