Naija Wife

Annyira lefoglaltak a vizsgakérdések az utóbbi időben, hogy nem maradt erőm írni, pedig megint sok minden történt. Kezdem a szobatársammal.

A „kérek egy másik irodát, mert a principal inzultált (ha nem kapok, akkor itt hagyom az iskolát)” ügyet a Madam frappánsan megoldotta: csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi. Eye Bulb nem kap új irodát, én meg a biztonság kedvéért zárjam el a dolgaimat. Ez megtörtént, vettünk egy szép nagy lakatot a szekrényemre, és átváltoztattam a jelszavamat egy amerikai metálzenekarról egy magyar rockzenekarra. Nem mintha az elsőt ki tudta volna találni a nagyokos… A magabiztossága viszont csodálatra méltó, már kétszer nekifutott, hogy megfejtse egy külföldi kolléga jelszavát :D :D :D Biztos azt hiszi, az enyém is 11111 vagy 12345, esetleg megpróbálkozott az abcde-vel is, legközelebb meg majd kipróbálja a zwvyx-t, hátha nagyon fifikás vagyok.

Egy jó darabig a gülüszemű is úgy tett, mintha semmi baja nem lenne velem, bár nyilván feltűnt neki a lakat meg a picit hűvösebb légkör. Nem esett ki a szerepéből, változatlanul nyájaskodott, amikor akart valamit: internetről képeket letölteni, Európából hozatni dolgokat (na, arra hiába vár), vagy egyszerűen FIGYELMET. Ez az, amire mindennél jobban vágyik, ezért nem képes befogni a pofáját két percre, mert mindig a középpontban kell lennie, és mindenkinek lesnie kell a szavát. Ettől fosztottam meg, amikor betelt nálam a pohár az állandó üvöltözése miatt. Megértem én, hogy valami hiányzik az életéből, ezért frusztrált és ingerült, de csak mert éjjel nem látogatta meg a szomszédja, még nem kéne megállás nélkül kiabálni attól a perctől kezdve, hogy belép a kapun. Újabban biztos nem ér rá a szomszéd, vagy ráunt a kisasszonyra, ezért minden nap úgy jön be, hogy nekifutásból leordítja az útjába kerülő biztonsági őr, takarító, tanár, gyerek fejét. Hallgatom, hallgatom, egyre feljebb megy bennem a pumpa, és mire felér az irodába, legszívesebben pofán vágnám, de sajnos azt nem tehetem meg, úgyhogy azzal büntetem, hogy úgy csinálok, mintha ott sem lenne. De volt néhány eset, amikor szembeszálltam vele, úgyhogy most megint állóháború van. 

Az egyik ilyen a böjtölés-imádkozás miatt történt, ami az ő remek ötlete arra, hogy közelebb hozza egymáshoz az iskola dolgozóit. E szerint minden második pénteken böjtölünk, amit órák után, vagyik negyed 3 körül törünk meg azzal, hogy felvágunk egy dinnyét, majd együtt imádkozunk, hogy az iskolának jobb legyen. Ühümmmm. Megnézném azt a lelkes dolgozót, aki délutánig képes éhezni az iskola érdekében. Én nem vagyok, de mindegy is, a böjtölés mindenki lelkiismeretére van bízva. Az imát viszont kötelezővé tette, mert ha nem az, akkor elég kevesen fognak maguktól jelentkezni. (Itt ima alatt azt értjük, hogy kiáll az ember a kollektíva elé, és hangosan imádkozik nekik, mint egy pap, a többiek meg a megfelelő helyeken ámeneznek meg hallelujáznak.) Amikor ezt így előadta az értekezleten, a Mistress közölte, hogy ő részt vesz az egész cirkuszban, de imádkozni nem fog, mert ő Jehova Tanúja, az ő egyházukban a nők nem imádkoznak úgy, mint egy pap. Rögtön hozzátettem, hogy én sem fogok imádkozni, ezért alaposan nekünkestek a többiek, három hétig minden értekezleten ezzel basztattak. Matthew: Hogy de hát a menedzsmentértekezleten meg imádkozunk, akkor ott miért nem. Joy: Ha erre nem vagyunk hajlandók, akkor fújjuk le az egészet, felejtsük el. Gülü a Mistressnek címezve: ha nem imádkozol, kihúzod magad egy olyan programból, amiben amúgy mindenki részt vesz (mondjuk nem önszántából, de mindegy), ez ignorálás. Hiába beszélt a Mistresshez, teljes joggal magamra vettem, amit mondott, és alaposan megmondtam a magamét, hiába próbált közbeugatni. Biztosítottam róla, hogy nem ignorálom a nagyszerű programját, részt is veszek benne, de senki nem tud arra kényszeríteni, hogy kiálljak egy tömeg elé imádkozni, még úgy sem, ha az anyanyelvemet használhatom, annak különben sincs semmi értelme. Persze nekik lenne, ha ájtatos hangon elküldenék mindenkit a jó anyjába, a végén nyomnék egy kövér áment, akkor rávágnák, hogy Amen! In the name of Jesus!, és mindenki nagyon elégedettek lenne (szinte kár, hogy nem merem megcsinálni). Hozzátettem, hogy nem csak azért nem teszem meg, mert más kultúrából jöttem, ahol szintén nem szokás a papok helyett imádkozni, de nem is tartom helyesnek, hogy erre köteleznek mindenkit, mert lehet, hogy többeknek kellemetlen. És bár most nincs muszlim tanár, de később még lehet, azzal vajon mit kezdenek majd. Vannak a tanári karban pásztorok, pásztorfeleségek és egyéb lelkes prédikátorok, rájuk bízhatnánk ezt a feladatot. Végül semmiben sem maradtunk, de szóltam Matthew-nak, vegye jegyzőkönyvbe, hogy én nem fogok imádkozni. Részt venni se nagyon fogok a bulin, mert első alkalommal negyed háromig még gyülekezni se kezdtek el, úgyhogy felszálltam a buszra, és huss…

A többi eset csupa kis hülyeség volt, de pont az ilyenek vezettek odáig, hogy most már inkább nem szólunk egymáshoz a Gülüvel. Egyszer a takarítók védelmére keltem, amikor azzal vádolta őket, hogy nem takarítottak aznap. Ebéd után összeszedte a szemetet az asztala alól (milyen rendes nő!), és két kajás zacskót talált ott. Lement az udvarra üvöltözni a szerencsétlen takarítókkal, de leszóltam neki az ablakból, hogy aznap evett, reggelire egg rollt, ebédre yamot, azért talált annyi szemetet. Máskor hallottam, hogy a Mistress irodájában szidta fennhangon az egyik tanárt, amiért nem adta le a leckekönyvét pénteken, átmentem és szóltam, hogy de bizony, leadta, csak először hozzám került, úgyhogy személyesen tettem az asztalára. Akkor is közbeszóltam, amikor pálcát emelt az egyik tanárnőre, aki ráadásul gyereket vár. Szerencsétlen percekig feszengett Gülü asztala mellett, amíg az igbóul beszélt egy másik tanárral. Egy darabig nézelődött jobbra-balra, de egyre kínosabb volt neki, hogy beszorult két makogó közé. Amikor Gülü észrevette, Megcsapkodlak! felkiáltással nyúlt a pálcáért. Látta a gyilkos tekintetemet, erre mentegetőzni kezdett, hogy ő csak meg akarta mutatni, hogy folyamatosan beszél igbóul, anélkül, hogy angol szót használna. Hát, először is használt angol szót, szám szerint kettőt, másodszor pedig én nem lennék különösebben büszke arra, hogy folyékonyan beszélem az anyanyelvemet, nekem ez magától értetődő. Ezért annyit mondtam neki, gratulálok, nagyszerű teljesítmény, de nem túl udvarias, mert kínos helyzetbe hoz másokat, akik nem értik, mit beszél, de azt gondolhatják, hogy róluk van szó. Pár nap múlva magát árulta el egy ilyen sztorival, azt mondta a Mistressnek, azért szólt hozzá igbóul, amikor tárgyaltak valakivel, mert nem akarta, hogy a pasi értse.

Nem tartozik szorosan ide, de erről eszembe jut egy "rejtjeles" beszélgetése az özvegy szomszédjával. Azt mondta a pasinak a telefonba, hogy Van neked egy ajándékom: K-I-S-S. (Közben úgy vergődött a széken, mintha áramütés érte volna.) Aztán még háromszor lebetűzte, szóval vagy nagyon jó a titkosítási módszer, vagy csak nem akarta elhinni a pasi, hogy mi vár rá este.  

Egyik reggel ezzel jött be az irodába:

- Ah, te szereted, ha meleg az iroda.

- Ez igaz.

- Pedig a te országod hideg!

- Így van.

Itt megállt a fogaskerék, mert nem képes megérteni azt a faék egyszerűségű logikát, hogy ha ő meleg országban él, és gyűlöli a meleget, akkor én, akinek az országában időnként -20 fok is van, ugyanígy utálhatom a hideget. Plusz pofára esett, mert nem ajánlottam fel, hogy kapcsolja be a légkondit, vagy ami még jobb lett volna, nem ugrottam saját magam a kapcsolóhoz, úgyhogy megsértődött, és inkább fődögélt a levében egész nap.  

Mindent összevetve nem bánom, hogy így alakultak a dolgok, legalább viszonylag csönd van az irodában, bár egyre többet beszél magában.

Szerencsére nem érek rá ezen bosszankodni, mert megállás nélkül dolgozom. Nem tudtam, mit vállalok magamra, amikor felajánlottam, hogy segítek legépelni a vizsgakérdéseket! Ez már több mint egy hónapja volt, de azóta is ezekkel a nyomorult kérdésekkel foglalkozom, mert nem adták le időben, mert megzabálta a vírus, mert az én wordöm nem jeleníti meg a diagramokat… Most már elég jól állunk, de embertelen munka volt, esténként, hétvégén is csináltam, úgy lefárasztott, hogy mostanában az iskolabuszról egyenesen az ágyba esek.

Volt, aki azt hitte, a Gülü férfi, ezért bemutatom a hölgyet a legújabb parókájában: 

Hamarosan megszűnik a budapesti otthonom, a húgom nem tudja egyedül fenntartani a lakást, keres egy kisebbet. Az is csoda, hogy idáig bírta, elvégre három hónapra jöttem, és már másfél éve itt vagyok. Az ottani életemnek tehát vége. Nagyon letaglózott a hír, azért is, mert annak, amit 35 év alatt összegyűjtögettem, nyilván csak a töredéke fog megmaradni, itt-ott. Pedig világéletemben szorgos méhecske voltam, mindent elraktároztam. Kezdve az általános és középiskolai, még postán kapott levelekkel, gondosan elrakosgattam minden ajándéktárgyat, rajzocskát, koncertbelépőt, százával a teknősöket és a rózsaszín biszbaszokat, például a Fodor Ágitól kapott bóbitás, világítós rózsaszín tollat. Most sírva gondolok vissza a kincseimre. A 30. szülinapomon a pecsások rózsaszín szalagot kötöttek magukra meg a Brúnó kutyára, mindannyian alá is írták, aztán megkaptam az összeset, még azokat is őrzöm egy rózsaszín tasakban. Megannyi szép, most fájó emlék. Semmit se dobtam ki. Illetve van, amit igen, mielőtt kijöttem, megszabadultam a ’96 óta gyűjtögetett gyorsírásfüzetektől. De ott maradt egy csomó ruha, cipő, még Minié is, és rengeteg könyv, könyv, könyv. Elvis minden elképzelhető formában: paravánon, életnagyságban farostlemezen, 1000 darabos kirakón, egéralátéten, szalvétán... Az étkészlet, amit akkor vettem, amikor Mini az első vízumkérelmet benyújtotta, és még azt hittem, hogy hazajön. Ezt Mini csak fényképen látta, ahogy az új étkezőasztalt, könyvespolcot is. Ott van még az ikerbabakocsi, a babaruhák, takarók, cumisüvegek, extra kis méretű pelenkák. Néhány ruhámat már odaadták a Vöröskeresztnek, remélem, a többi dolog is gazdára talál majd. Leszámítva a pelenkát, arra inkább senkinek ne legyen szüksége (hacsak nem adjátok egy koraszülött-osztálynak).

De nem kell szomorkodni, itt is van két bőröndnyi kincsem. A legféltettebbek azok a ruhák, ékszerek, amiket Anya készített. Van még egy csomó ruhám, ékszerem, táskám, és egy pár szandál, amiket a testvéreimtől, a keresztanyáméktól, az unokahúgaimtól kaptam. Egy csíkos vászonnadrág, amit Szily Mártival vettem a Déliben. Kulcstartódísz az öcsémtől, az unokaöcsémtől, és egy kulcstartódísznek használt plüss teknős még a középiskolából, „Viki lopta Aliznak”. Két ékszertartó doboz és a kártyatartóm Hajnitól. Minden nap gondolok rá, amikor kézbe veszem őket. Sajnos csak pár darab könyv: a Biblia, Zolától a Szerelem és a Germinal, a Régi magyar népmesék Berze Nagy János gyűjteményéből, és egy angol nyelvtan (az egyetlen, aminek még nem értem a végére).  Az emlékeimet is mind-mind magammal hoztam, és itt van nekem a Mindenem, a Minikém.

A sors keze, hogy két nappal az után, hogy beszéltem a húgommal, Mini elhozta a bevándorlásiból a tartózkodási kártyámat. Már rég elkészült, de valahogy sose jutott el odáig, most viszont a legjobbkor jött. Ezután nem azt mondom, hogy itt fogok megrohadni, hanem hogy itt fogok élni, mint hivatalos Niger Wife.

Egyetlen dolog marad belőlünk mindörökre otthon: Mini és Lizi szerelmének idejekorán elhullott gyümölcsei. De igazából őket is magunkkal hoztuk a szívünkben.

Isten veletek, szeretteim! Talán még látjuk egymást. Ha meglátogatnátok, hozzatok hálózsákot.

PS: Magyarország fellélegezhet, ez az idegenrendészetileg veszélyes elem, aki nyilván csak a papírokért kötötte össze velem az életét, nem fog az ország bevándorlók által kiszipolyozott (nemzet)testén élősködni. 

Előre utáltam a közelgő születésnapot, mert tudtam, hogy ez lesz az első, amikor nem Anya telefonja ébreszt. Mini már előző este boldog szülinapot kívánt, aztán mentegetőzött, hogy ajándék nem lesz. Emiatt nem bánkódtam, neki is csak evés-ivás jutott. Másnap 6:22-kor csörgött a telefon, de Anyukám helyett Happy hívott. Ahogy letettem, már bőgtem is. Mini azzal vigasztalt, hogy ő itt van nekem, és ő a mindenem. Ez így is van, majd’ egy éve, amikor Anyát elvesztettem, megígérte, hogy ő lesz az apám, az anyám és a férjem egy személyben. Majd a Mindenem odasettenkedett a ruhásszekrényhez, és letett valamit az ágyra, a hátam mögé. Jól becsapott, mégiscsak vett ajándékot. Ezeket kaptam tőle:

Vacsira kínomban rizst akartam főzni, de az meghangyásodott (nem kár érte, nem volt finom), úgyhogy megfőztem a maradék krumplit meg tojást, és majonézes salátát csináltam belőle. Mini viszonylag korán hazajött, egy üveg borral és azzal az újsággal, hogy másnap megyünk a beach-re Aadizah-val és Nancyvel egy közös ünneplésre, mert Nancy szülinapja is azon a héten volt.

Vasárnap egy órára volt megbeszélve a találka a lányokkal, 11-kor leszakadt az ég, pont úgy, mint húsvétkor, a beach party tehát ugrott. Áttettük a randit 3-ra, és abban maradtunk, hogy akkor eszünk valahol. Aadizah tudott egy Shoprite-ot Yabában, ahol mi még nem jártunk, úgyhogy odamentünk „lógni”. A kötelező fényképezkedés után bevetettük magunkat a kajás részre. Egy szemfüles gyrosos azonnal betessékelt minket az üzletébe, leültetett, és már tolták is elénk az étlapot. Kint kétféle hús szomorkodott a rúdon, de az étlap tele volt pizzákkal, konyhát viszont nem láttunk, úgyhogy rejtély, honnan varázsoltak volna pizzát vagy burgert. Vagyis sejtéseim vannak, de mikrózott pizzát, kösz, nem. Egyébként is koszos volt a hely, nem volt kedvem ott maradni, de a pincérlány startra készen állt felettünk, hogy felvegye a rendelést. Az mentett ki a csávából, hogy az étlapon külön blokkot kaptak a sertéshúsos pizzák, de amikor ujjongva felkiáltottunk, hogy pork, akkor a pincérlány bevallotta, hogy az csak oda van írva, hátha valaki azt szeretne, merthogy ilyen emberek is vannak, de ők nem tartanak sertéshúst. Szomorú képet vágtam és felsóhajtottam, hogy de én sertéshúst szeretnék, úgyhogy elköszöntünk és elhúztunk. Tettünk egy kört, aztán egy másik helyen ettünk gyrost (vagyis shawamát), naná, hogy nem disznó-, hanem csirke- és marhahússal. Fincsi volt, és jól szórakoztunk. A lányok kaptak jégkrémet is, de a sütizés elmaradt, mert épp készpénzszűkében voltunk, ugyanis Mini elhagyta a bankkártyámat. :)

Hétfőn Mini hozott egy adag suyát, azzal, hogy ez már tényleg az utolsó szülinapi ajándékom, de megint becsapott, mert a java kedden jött,  torta Lagos legjobb cukrászdájából. A pénz már nem számított, addigra megvolt az új kártya. Ez tényleg a legfinomabb torta, amit itt ettem, bár nekem még mindig hiányzik a krém a közepéből.

Küldtem belőle a lányoknak a szállodába, de így is rengeteg maradt, ezért az egy év alatt leadott nyolcból visszajött vagy két kiló. Sebaj, mióta kijöttem, -13-nál tartok (vagyis tartottam a múlt héten). 

 Mindenhol ott vagyunk :) 

Shoprite, Ikeja, Lagos

Születésnapja van a szerelmemnek :) Meglepi ajándékot nem kapott, mert annyira még nem vagyok beilleszkedve, hogy önállóan elmenjek pénzt felvenni meg vásárolni, ezért azt mondtam neki, hogy elviszem étterembe. Pizzázni volt kedve, megcéloztuk a Shoprite-ot. Vezetsz is? – kérdezte, amire azt feleltem, hogy oké, de akkor csak a szemben lévő trafikig vagy a mecsetig jutunk, úgyhogy kénytelen volt ő vezetni.

Nem akart süteményt, ezért ez lett a tortája is:

Evés után bementünk pár ruhaüzletbe meg a közértrészbe, próbáltam különböző dolgokat rátukmálni, de semmilyen ajándékot nem akart elfogadni. Itt egyáltalán nem szokás az ajándékozás, a szülinaposnak kell etetni-itatni boldog-boldogtalant, de azért egy üveg borra még rá tudtam beszélni. Végre vettünk hozzá üvegpoharat is (₦89/db) + dugóhúzót (₦399). :D Meg persze sertéshúst, mert nincs ünnepi vacsi jó zsíros disznó nélkül. Imádja, na. 

A trikót csak a fotó kedvéért vette fel :)

Vacsora után azt mondta, mióta megszületett, még soha nem ünnepelte így a születésnapját. Annyira megható volt, hogy majdnem elpityeredtem. Jövőre meglepi is lesz, meg torta is, ha akarja, ha nem, akkor fogja csak igazán megtudni, milyen egy szülinap mifelénk.

Csak zárójelben: egyetlen családtagja, a nagynénje köszöntötte fel, se a mama, se a papa, se a testvérei… De az én családtagjaim nem feledkeztek meg róla. :)

És ezt Anyának köszönhetjük.

Tavalyelőtt is annyira elöntötte az ár a Jimoh streetet, hogy kidöntötte a kerítést (az előző évivel ellenkező oldalon), és bezúdult a víz a házba, tönkretett vagy elvitt mindent. Idegenek úsztak be a házba, kitörték a plafont, és felkapaszkodtak a „padlásra”. A környéken hat ember meghalt. A még mellkasig érő vízben egy nő elindult, hátán a gyerekkel, hogy megnézze, mi történt a shopjával. Hiába próbálták lebeszélni róla, csak ment, míg a víz kioldotta az ankarát, és szélsebesen elvitte a gyerekét.

'11-ben itt dőlt ki a kerítés, '12-ben a szemben lévő oldalon

A marhák előtt nem volt többé akadály

A volt házunk a lehető legrosszabb helyen áll. Az utca végén van ez a borzasztó kanális. Az utca innen lejt, aztán tőlünk két háznyira kezd emelkedni, vagyis ha szakad az eső, akkor mindkét irányból felénk zúdul a víz, hátulról a kanális szennyvizével együtt.

Anyukám tavaly annyira félt, hogy kiönti a víz az ő kislányát, hogy állandóan imádkozott, és lássatok csodát, a nagy áradás elmaradt. Most közelebb van Istenhez, még jobban oda tudna hatni, de szerencsére minket már nem fenyeget a veszély, mióta emeleten lakunk. A többieknek nem volt ilyen őrangyaluk, megint elárasztotta őket a víz. Szombaton éjfél körül kezdett szakadni az eső, a legdurvább, amit valaha átéltem. Olyan hangja volt, mintha egy repülő az udvarban akart volna leszállni. Már akkor sejtettük, hogy a Jimoh-n nagy baj lesz. Másnap jött is a telefon Danieltől, hogy kidőlt a kerítés frontja, és az iszonytató víztömeg az ablakokon keresztül árasztotta el a házat. A volt szobánkban lakó fiú és a barátnője szintén betörték a plafont, és felkapaszkodtak a tető alá. Megint mindenük odaveszett, laptopok, tévék, telefonok, papírok, ruhák… El nem tudom képzelni, mit élhettek át már megint. Ma elkezdték rendbetenni a házat, biztos megint kifestik, de megint mindent átjárt a az a víz, ami ezrek szennyét meg döglött állatokat sodort magával. Ha megmaradtak a matracok, akkor megint kiszárítják őket, és használják tovább. (Én ezért is vettem egy felfújható matracot a szivacs tetejére, amikor kijöttem, nem voltam hajlandó azon feküdni, amin már ki tudja, hány áradás, Randnak hány barátnője, meg a korábbi lakók akárkicsodái mentek keresztül.)

Nincsenek rá szavak, mennyire hálás vagyok, hogy már nem lakunk ott. 

Jár az agyam a Gülü-féle inzultuson, semmire se tudok koncentrálni. Van négy füzetem több száz vizsgakérdéssel, meg húsz kilónyi leckekönyvem, de tegnap hozzájuk se nyúltam, ma meg csak harminc kérdést voltam képes legépelni. A házimunka frontján se jobb a helyzet, a lakás koszos, a ruhák koszosak, tegnap nem főztem, ma egy borsópörköltre meg tésztára futotta az erőmből. Enni sincs kedvem. Próbálom fejben lejátszani, mi lesz majd a mindent tisztázó megbeszélésen, de nem tudom, mire számítsak, mert nem tudom, mi váltotta ki Gülüből ezt az egészet. Mondatokat rakosgatok össze, kifejezéseket szótárazok, de tudom, hogy hiába, mert akkor, ott úgysem fognak eszembe jutni a megfelelő szavak. És különben is, az a Gülü módszere, hogy iszonyú sokat pofázik, nagyon vehemensen, mire befejezi, az ember úgy érzi magát, mintha földbe döngölték volna, és inkább kussol. De jól ismerjük már a vég nélkül ismételt kifejezéseit, úgyhogy arra készülök, hogy ezekből minél többet bevetek, hátha észreveszi magát. Ha kioktató stílusban beszél, mindig úgy kezdi a mondatot, hogy „First of all”, valahogy mindig előjön, hogy academically, university, it is the freaky truth, it is your choice, Lord is your strength, until my name is Gülü I will NOT.

És azon is töröm a fejem, elmondjam-e, ami pénteken történt. Tegnap ugyanis felhozott egy bölcsis kislányt, egy új jövevényt, aki hétfő óta csak bőg, jobb esetben alszik. Valószínűleg meg akarta mutatni, hogy ő képes megnyugtatni a bőgőmasinát, de öt perc után már nem foglalkozott vele, lerakta a gyereket a földre, elé tette a laptopot, kezébe nyomta a telefonját, a kislány meg sírt tovább. Mielőtt a szájába folyt volna a taknya, odamentem hozzá egy zsebkendővel, onnantól nem tudtam levakarni magamról. Elindítottam neki a Sivatagi show-t, nézegettük egy darabig, aztán amikor lecsukódott a szeme, leállítottam a videót, és levittem a bölcsibe lefektetni. Legalább háromnegyed órát töltöttem még vele, mert minden szirre-szarra felriadt. Énekeltem neki (szegény gyerek!), majd nagy nehezen sikerült ráfektetni egy matracra, kapott egy plüss békát, hogy legyen mihez bújnia, de még én sem engedtem el, csak akkor, amikor már nem ébredt fel arra, hogy megnyomtam az orrát. Visszamentem az irodába, és a laptopom képernyőjén az a felirat fogadott, hogy „The password is incorrect. Try again.”. Vagyis valaki megpróbált belépni a gépembe. Na vajon ki lehetett az? Ez már a második ilyen eset volt, de akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, most viszont már biztos vagyok benne, hogy a Gülü kutakodni akart. Az is feltűnt, hogy a fiókjaim tartalmát is megbolygatták, arra is csak legyintettem, csinálja csak, nincs ott semmi érdekes. Azt is láttam, hogy a flash drive-om teljes tartalmát átmásolta egyszer, de csak iskolai dolgok voltak rajta, ezen se izgattam magam. De így együtt ez már sok. Csak most merült fel bennem, hogy mi van, ha a táskámat is átkutatta. Nem mintha abban lenne bármi érdekes, de nehogy már azon kelljen gondolkodnom, hogy zárat szereltessek a szekrényre, és én is minden pisilésnél lakatot tegyek rá, ahogy ő csinálja. Az biztos, hogy valamit kezdeni kell ezzel a helyzettel, mert nem akarok paranoiássá válni, és így nem lehet együtt dolgozni.  

Nyugdíjba küldtük a Blackberrymet. Szegény pára már újonnan is használt volt, és az elmúlt évek alatt nagyon lestrapálódott. Még otthon sikerült keresztben kettétörnöm a képernyőjét, de ez nem zavart különösebben a használatban. Aztán itt még egyszer csúnyán leesett, amikor a száz éves, pislákoló ledes lámpa fényénél megpróbáltam letenni az asztalra, de annyit se láttam, hol az asztal vége, és akkorát zuhant, hogy bereped a képernyőnye a zöld kagylónál. Innentől a hívásfogadás se ment gond nélkül. Plusz valami nagyon elmozdult belül, ami miatt hívás közben a némítógomb ki-bekapcsolt. Úgy tudtam telefonálni, hogy miután sikerült megnyomni valamelyik felvevőgombot, kihangosítottam, óvatosan letettem az asztalra, és ha beszélni akartam, állandóan visszakapcsolgattam a némító gombot. A legfájóbb hibája az lett, hogy pasziánszozás közben megjelent a hangerőbeállítás a képernyőn, és alig lehetett eltüntetni, valamint a lámpaként használt vaku is örökké kikapcsolódott. Aztán az tette be a kaput, hogy levált a SIM-kártyát rögzítő kis fém biszbasz, amit egy papírdarabbal próbáltam fixen tartani, de így is napjában tízszer jött elő a SIM card error felirat. Non-stop szentségeltem, aztán Mini úgy döntött, ahogy megkapja a fizut, vesz nekem egy telefont. Fizetésnapon kinézett egy használt HTC-t a Computer Village-ben, de nem kérdezte meg mennyibe kerül, én meg találtam a neten egy Nokia Ashát 15 ezerért, este összeraktuk, amink volt, és Mini azt mondta, másnap vesz egy Nokiát a Slotban, egy valódi telefonboltban. Aznap este fogtam a nyugdíj küszöbén álló BB-met, hogy beállítsam az ébresztőt, SIM card error megint, kicsúszott a számon egy bazdmeg, mire Mini megnyugtatott: The last bazdmeg. Másnap megvett nekem egy szép, piros Nokia X-et. Senkinek se javaslom, hogy utána csinálja, de én nagyon boldog vagyok vele. Van rajta BB messenger, ami nélkül nem tudunk élni, viszont nincs vakuja, de arra a friss nyugdíjast használom továbbra is. Szegénykémet mostantól bricknek hívjuk, az újat meg butterflynak, mert súlyban van egy kis különbség kettejük között. Meg egy csomó minden másban is.  

Még csak szerda van (vagyis volt, amikor elkezdtem írni múlt héten), ráadásul rövidített munkanapok, de már mindenkinek elege van, mindenki összebalhézott mindenkivel.

Nekem már hétfő reggel meggyűlt a bajom a bejutással. Vasárnap Mini felhívta a sofőrt, Mr. Obit, hogy megkérdezze, mikor és hol fog felvenni, merthogy a nagy busszal nem tud eljönni a házunkig. (Eljönni el tud, csak kifelé menet nem tudja a U-turnhöz közelebbi utcát használni, nagyot kellene kerülnie.) Obi azt felelte, hogy nem is ő jön, hanem a másik sofőr. Mini felhívta a másik embert, az pedig azt mondta, hogy ő nem jön, mert a Madam elküldte Beninbe. Mini újra hívta Obit, megmondta neki, mizu, erre Obi panaszkodni kezdett, hogy ő Apapában van, onnan nagyon korán kellene indulnia, és különben sincs telefonkártyája. Előbbin nem tudtunk változtatni, utóbbin úgy segítettünk, hogy Mini küldött neki kreditet sms-ben. Másnap jó sokáig vártunk a buszra, vagy legalább egy hívásra, egyik se jött, úgyhogy Mini felhívta Obit, megkérdezte, hol van, mikorra ér ide. Úton van, jött a válasz, de nem tud ránk csörögni, ha a kereszteződéshez ér, mert leesett a telefonja, és semmit nem lát a kijelzőn, a kártyát se kapta meg. Ezt előző nap elfelejtette közölni, akkor se mondta meg, amikor Mini rákérdezett, hogy megkapta-e a kártyát. Azt mondta, nem kapta meg, nem azt, hogy nem lát semmit a képernyőn… Mini felhúzta magát a hülyeségen, úgy döntött, nem várunk tovább és hívogatjuk Obit ötpercenként, inkább elvitt az iskolába.

Gülüvel egész nap elmélyülten dekoráltuk az osztályokat, majd délután arra lettünk figyelmesek, hogy bútorokat cipelnek ide-oda, aztán egy tanártól megtudtuk, hogy a bölcsis csoport fele beköltözött a betegszobába. Hoppá! Mit mondjak, nem voltunk boldogok, hogy erről nekünk elfelejtettek szólni. Azóta félve megyek ki pisilni is, ki tudja, hol lesz az íróasztalom, mikor visszajövök… Aztán jött még egy meglepetés: 13:52-kor beállított a takarítónő egy kézzel írott levéllel (naná, hogy nem nyomtatott, se áram, se dízel), amiben arról értesítettek bennünket, hogy 2-kor menedzsmentértékezlet lesz, és kérnek, legyünk pontosak. Eddig szóban kommunikált egymással a menedzsment öt tagja, végül is egy folyosón vagyunk, vagy mi, úgyhogy kissé meglepődtünk az írásos meghívón. Gülü közölte, hogy neki 2-kor van egy értekezlete a tanárokkal, napló és jelenléti ív témában, ezért nem tud menni a meetingre. Mondtam, hogy nekem is célszerűbb lenne ezen részt venni, mivel mostantól én fogom ellenőrizni a felsősökét, de sajnos nekem 2-kor megy a buszom (meg amúgy se hívott meg), addig még van pár perc, úgyhogy megebédelek. Kíváncsiságból vártam még negyed órát az irodában, hátha elcsípem az értekezlet elejét, de a kutya se jött arrafelé.

Másnap szembesültünk a többi változással: a crèche mellett létrehoztak egy play groupot, őket költöztették be a volt betegszobába, a betegszoba az admin office-ba költözött, Matthew helyére, aki átkerült az alsós könyvtárba. Joy maradt a helyén, vagyis a helyiség fele gazdasági osztály, a másik felében van két ágy meg egy elsősegélydoboz. Szóltam a Mistressnek, hogy egy kicsit kiakadtunk, amiért nekünk nem szólt a változásokról. Arra fogta, azért, mert látta, hogy nagyon elfoglaltak voltunk egész nap, de belátta, hogy ez nem volt szép dolog, és bocsánatot kért. Aztán értekeztünk négyesben, Mistress, Gülü, Matthew meg én, remek buli volt az is. Gülü és Matthew már az elején összevitatkoztak, mert utóbbi azt írta az előző heti jegyzőkönyvbe, hogy a Gülü azzal fenyegetett, hogy kiveszi a brit tananyagot a tantervből. Tök jó fej a fickó, hogy ilyet le mer írni, végül is tényleg ez történt, de a Gülü addig szívóskodott, hogy kénytelen lesz átírni. Aztán Gülü kiosztotta az eseménynaptárt meg a tesztek időpontját. Utóbbinak azt a címet adta, hogy „forth nightly tests”. Ezt nem tudtam, micsoda, átmentem a telefonomért, bepötyögtem a szótárba, a gép meg megkérdezte, hogy úgy értem-e, fortnightly. Én sehogy se értettem, de megkérdeztem a többieket. Gülü a tőle megszokott módon hosszas magyarázatba fogott, a lényege az volt, hogy ez egy létező kifejezés, amit így használnak Nigériában, tehát jól van leírva. Ha már ilyen részletesen elmondta a dolgokat, én is elmondtam, miért kérdezem, hátha sikerül bogarat ültetni a fülükbe. A Mistressébe beleült, kérte a szótárt, megnézegették, ezt így nem találták meg, de megkérdezett engem, zavaró-e annyira, hogy érthetetlenné teszi az egész szöveget. Annyira nem, úgyhogy hagytuk a francba. Szerdán a Gülü odahozott jó pár példányt a papírból, hogy írjam alá őket. Vettem a fáradságot és leelenőriztem a dátumokat, a hét napjait szinte mindenhol elrontotta, május 9. nála szerdára esett, úgyhogy ezeket átírogattam, aztán észrevettem, hogy kijavította a címet fortnightlyra, de a szövegben maradt egy forth nightly. Finoman megkértem, hogy ha már felül átírta, akkor lentebb is javítsa. Miss Tökéletes sose hibázik, vagy ha igen, azért mindig bocsánatot kér másnap (legalábbis ő ezt mondja magáról), de most nem bírta kinyögni, hogy utánanézett, igazam volt, szó nélkül javította. Azért így is egy-null.

És akkor jöjjön a pálcás sztori: lementem szerdán az udvarra valamiért, és hallottam, hogy az ovis csoportban zokog egy gyerek. Bementem megkérdezni, mi történt, és azt láttam, hogy a kis Abdullah az asztal tetején, a fülét fogva guggolásokat végez, közben úgy sír, hogy folyik taknya-nyála. A tanárnő elmondása szerint a gyerek egész nap nem akart írni, ezért kapott büntetést. Aztán megláttam egy padon a nádpálcát. A nádpálcáról azt kell tudni (nem emlékszem, írtam-e már), hogy a szabályzat szerint tanárok nem használhatják, ha indokoltnak tartják ezt a büntetési formát, akkor hozzám kell fordulniuk. Én már az elején megmondtam, hogy soha senkit nem fogok megpálcázni, ki is akartam húzatni a szabályzatból ezt a mondatot, de a Mistress ragaszkodott hozzá. Aztán a Gülü vetetett magának két nádpálcát, és rendszeresen használta is őket, majd az egyiket odaadta ennek a tanárnőnek, hogy azzal fegyelmezze a gyerekeket, amikor úsznak. Remek ötlet volt, egyrészt a szabályzatba ütközik, másrészt az ő terméből nem látni rá a medencére, vagyis ott kell hagynia a saját osztályát, ha az úszókat akarja csépelni. A másik pálca szőrén-szálán eltűnt, nem én voltam az a jótündér, aki eltüntette. :) Nos, ezzel a tanárnővel még március végén alaposan elbeszélgettünk, a Mistress meg én, mert többen panaszkodtak rá, hogy veri a gyerekeket pálcával, a telefontöltő zsinórjával, meg kézzel is. Akkor határozottan mondtuk neki, hogy tüntesse el a pálcát, egyrészt mert szabálytalan, másrészt mert ha nem is használja, de a gyerekek, vagy bárki látja, hogy nála van, úgyis azt fogják állítani, hogy azzal veri a kölköket. Hát rohadtul nem tüntette el, az ominózus napon a pálca a gyerekek padján volt, vagyis ha nem is verésre, de fenyegetésre használta. Nagyon berágtam, felkaptam a pálcát az asztalról, és fojtott hangon, hogy a gyerekek ne hallják, emlékeztettem rá, miről beszéltünk nem is olyan régen, aztán látványosan el akartam törni a pálcát, de csak meghajlítani sikerült, végül levágtam a földre. Most volt a kezemben először ilyesmi, azt hittem, simán kettétöröm… Mindegy, így is jól megadtam neki. Nagyon idegesen mentem vissza az irodába, de a Gülüvel nem tudtam beszélni, mert épp tárgyalt valakivel. Helyette elmondtam a Mistressnek, mi történt, szerinte jól tettem, és abban maradtunk, hogy majd alkalomadtán beszélünk a dologról a Gülüvel hármasban.

Már több mint egy hét telt el az eset óta, azóta se beszéltünk róla, de nem akarok előre ugrani, haladjunk időrendi sorrendben. Szóval, még múlt hét pénteken volt egy értekezlet a tanárokkal a brit tananyagról és a vizsgakérdésekről. A brit tananyaggal kapcsolatban Gülü kötötte az ebet a karóhoz, ő a legjobbat akarta a gyerekeknek, de ha ragaszkodunk a nemzeti és a Lagos state-i tantervhez, akkor ő kiveszi a brit részt, mindenki csináljon, amit akar, puffogtatta a szokásos frázisait: it is your choice, Lord is your strength, majd közölte, hogy innentől fogva „ő nincs a színen”. Jólnevelt kislány vagyok, nem mondtam neki, hogy ez esetben akár el is hagyhatja a termet, pedig rohadtul idegesített, mert az egész értekezlet alatt dekorációkat vagdosott. Jött a következő téma, a vizsgakérdések. A kérdések leadási határideje aznapra esett, de perse senki se adott le semmit. A tanárok azzal védekeztek, hogy túl kevés volt az idő (2 hét szünet, egy csökkentett munkaidős hét, plusz egy normál tanítási hét), meg hogy nem voltak meg a tankönyvek, illetve hogy kézzel már leírták, de nincs áram, hogy legépeljék. Hosszú, hangos vita kerekedett, a rendelkezésre álló időről megoszlottak a vélemények, a tankönyvek a szünetben nem, de utána elérhetők voltak, áram valóban alig van. Az egyik tanár a többiek nevében is azt kérte, hogy toljuk ki a határidőt május végéig. Gülü erre azt mondta, ha ezt elfogadjuk, akkor ő kiszáll az egészből, a felelősség innentől kezdve a számtech.-tanáron van – akinek annyi köze van az egészhez, hogy begyűjti és egy flash drive-on átadja a kérdéseket –, mindenki csináljon, amit akar, it is your choice, Lord is your strength. Próbáltam védeni a tanárokat, azt mondtam, ha nem biztosítunk számukra minden eszközt, akkor nem várhatjuk el, hogy határidőre elkészüljenek, szerintem adnunk kellene nekik még két hetet. A felsős tanárok ezt egyből elfogadták, az alsósok azt mondták, ők nem tudják megcsinálni ennyi idő alatt. Bevéstem a naptáramba május 16-át, én a felsősökért felelek, az alsósok ügye nem az én dolgom. Gülü ezen a ponton elviharzott, mert mennie kellett az egyetemre. Közben egyre hangosabb vita volt arról, hogyan tudják legépelni a francos kérdéseiket. Valaki azt javasolta, hogy vegyünk fel egy titkárnőt, mert minden más iskolában a titkárnő gépel, de erre ugye nincs pénze az iskolának. Arra se, hogy kiadjuk a munkát egy gépírónak. Ezen a ponton felálltam, és felajánlottam, hogy segítek nekik gépelni, mert abban ugye vérprofi vagyok, csak Gülü előtt tartsák titokban, és hozzanak nekem sok csokit. Örömujjongásban tört ki az egész tanári kar. Probléma megoldva, mindenki boldog.

Aznap életemben először hazavittem a „leckefüzeteket”, vagyis a tanárok óravázlatait, hogy kijavítsam őket, plusz 174 gépelni való kérdést. Egész hétvégén dolgoztam, mint a barom. A franciával vacakoltam a legtöbbet, egy csomó hiba volt benne, tele volt betűtévesztésekkel mind az angol, mind a francia szöveg. Kicsit meg ijedtem, hogy a tanárnő nem is beszél franciául, vagy keveri a nyelvet az olasszal, közben meg állati büszke voltam magamra, hogy bár a középiskola óta talán háromszor szólaltam meg franciául, mégsem felejtettem el mindent. Drága tanárnőm, Böki mama mennyire büszke lenne rám! Persze mindent lecsekkoltam a szótárban, mert milyen jó, hogy a férjem nem sajnált tőlem 6000 nairát internetre…

Mindeközben ezen a hétvégén két esküvőre is hivatalosak voltunk Uromiba, az egyik a Madam bátyjáé, a másik a második feleség húgáé volt, persze eszünk ágában sem volt elmenni egyikre sem. A dolog csak annyiban érintett, hogy Joy, a gazdaságis is elutazott a Madam-féle esküvőre, akivel ugye az utóbbi időben elhidegültünk egymástól, és amikor hétfőn visszajött, vidáman, öleléssel üdvözölt, vagyis csatabárd elásva, újra barátok vagyunk. :)

A szokásos hétfői értekezleten nem esett szó holmi nádpálcálról, azon ment a vita, hogy gyereknapra szervezzünk-e valamit. Két opció merült fel: vagy mi szervezünk bulit, ami nekünk kerül pénzbe, vagy elvisszük a kölyköket egy szervezett programra, aminek a belépődíját a szülőkkel fizettetjük ki. Abban maradtunk, hogy meglátjuk, mit mond a Madam, ha visszajön Uromiból.

A nap folyamán ez a Gülü asztalára került, továbbra sem beszéltünk róla, de a tanárnő nyilván beszámolt a sztoriról, és nekik sikerült kettétörni, amit nekem nem:

Délután bejött a Gülühöz egy kisfiú, színes papírt kért a collage-hoz. Úgy mondta, kollidzs. Gülü visszakérdezett, hogy tényleg kollidzshez akarja-e. Igen. Így mondta a tanárod? Igen. Akkor hívd ide az egész osztályt. Felcaplatott az osztály, és egyhangúlag megerősítették, hogy a tanár azt mondta, kollidzs. Behívatta a tanárt is, aztán a gyerekek jelenlétében kioktatta, hogy amit tanít, az helytelen, ez egy francia szó, a helyes kiejtés kolládzs. Erre volt bátorságom azt mondani neki, hogy a francia kiejtés kollázs Azóta direkt meghallgattam a guglin meg az Oxford szótárban is, franciásan ejtik, csak kicsivel kevesebb l-lel. A francba, úgy utálom, amikor megalázza a tanárokat a gyerekek előtt!

Később igyekeztem kedves lenni, amikor megkaptam ugyanettől a tanártól az óravázlatait (kicsit elkésett a lelkem), akkor megkérdeztem Gülütől, szeretné-e ő javítani a kreatív művészetet, mert az mégis csak az ő szakterülete. Mellesleg mindenhez ért, bármelyik tárgyat tudná tanítani, a matekot leszámítva. Hiába, na, senki sem tökéletes, ahogy szokta mondani.

Kedden-szerdán a Gülü (de rég hívtam Eye Bulbnak) feltűnően keveset tartózkodott az irodában, hirtelen elkezdett kreatív művészetet oktatni az ovisoknak.

Szerdán bejött a részidős franciatanárnő, megmutattam neki a hibákat, és azt mondtam, kap még egy lehetőséget, nézze át a 3-4. heti vázlatait, javítsa ki őket, aztán adja le újra, most még nincs bünti, de jövő héttől életbe lép a házi Btk., és hibánként 50 nairát levonunk a fizetéséből. Később visszajött, és megkérdezte, nem javítanám-e ki az alsós leckekönyvét is, mert a Gülü azzal nem foglalkozott, de neki tetszik a mód, ahogy javítottam a munkáját, mert ezzel segítek neki. A világért se venném el Gülü kenyerét, lementem megkérdezni, mit szól hozzá. Jó ötletnek találta, mert a húga, aki eddig segített neki a franciát javítani – vagyis inkább aki megcsinálta helyette – elutazott, és ő nem beszél franciául. Ezt kár is volt mondani, rájöttem a kolládzsból meg az órvoárból (au revoir). Megegyeztünk, hogy ezen túl övé a művészet, enyém meg a francia alsóban és felsőben is.

Csütörtökön hajnalban küldött egy üzenetet a Mistressnek meg nekem, hogy elfelejtett szólni, de aznap interaktív órája van az iskolában. A Mistress alaposan meglepődött, miféle óra van az iskolában, amiről ő nem tud, átjött megkérdezni, mi ez az egész, meg hogy én is megkaptam-e az üzenetet. Mondtam neki, hogy Gülü az egyetemre gondolt. És akkor a Mistress, ha már így összejöttünk, a Gülü meg távol volt, elárult egy titkot.

Az történt, hogy előző pénteken, az értekezlet után a Gülü odament hozzá, és azt mondta, át akar költözni a művészeti terembe, mert én inzultáltam őt. Ismétlem, azért, mert ÉN INZULTÁLTAM ŐT! Ugyanaznap küldött egy sms-t a Madamnak is arról, hogy át akar költözni abba a terembe, de ez már fenyegetőbb hangvételű volt, azt is beleírta, hogy ha nem mehet, akkor otthagyja az iskolát. Nem tudom kellőképpen érzékeltetni, mennyire ledöbbentem. Az egészről nekem egy szót sem szólt, azon kívül, hogy keveset volt az irodában, a viselkedésével sem jelezte, hogy bármi baja lenne velem, ugyanúgy csevegtünk, mint mindig. Sajnos a Mistress se tudta, mivel inzultáltam, de  azt mondta, pénteken majd tartunk egy megbeszélést hármasban, és tisztázzuk a dolgot. Már péntek is elmúlt, de a megbeszélés elmaradt, mert a Madam hétfőn tiszteletét teszi az iskolában, ezért a Mistress úgy döntött, inkább vele együtt beszéljük meg. Csakhogy vasárnap a Gülü elutazik Beninbe… Én meg rágódhatok, ki tudja, meddig, hogy már megint mi a baj velem.