Kibővült a csapat egy rendezvényszervező lánykával, aki roppant eredményesen dolgozott, két hónap alatt két szórakoztató estet kalapált össze, az egyik egy sima diszkó volt, aminek a humorosnak szánt Ladies Nite címet adta, a másik pedig egy stand-up comedy, amit diszkó követett. A bár forgalmát növelték ugyan a programok, viszont a szállóvendégeket zavarta a zene, ezért a kolléganőnek új pozíciót kerestek, ahelyett, hogy érdemei elismerése mellett elküldték volna a francba. Kapóra jött egy mondvacsinált konfliktus a nagybácsi második felesége és Stella, a konyhafőnök között az első feleség miatt, így bosszúból Stellát kinevezték HR-esnek, de munkát, azt nem kapott, a rendezvényszervezőből meg FNB, azaz food and beverages lett. Az élelmes kislány rögtön ki is használta az új pozícióban rejlő lehetőségeket, és - nyilván azért, hogy jobban beilleszkedhessen - ingyen kajával kedveskedett a marketinges lányoknak. Volt ám felháborodás, amikor kiderült, hogy a szálloda erőforrásait használja kapcsolatépítésre, de nehogy bárki azt higgye, hogy kirúgták ezért, nem, áttették őt is a marketing osztályra.

A szintén büntiből lett marketinges, Francis is vérszemet kapott az új munkakörétől, és egyik nap üvöltve követelte, hogy az ő kocsiját is a cég mosassa le. Korábbi beosztásából adódóan pontosan tudja, hogy az állandó konfliktusok miatt limitálták azon emberek körét, akinek az autóját a cég embere lemoshatja, mert mindenki a nyakára járt, és nem maradt ideje a bérbe adott autókat letakarítani, és hogy neki sem operátorként, sem marketingesként nem jár a céges autó mellé az ingyen mosás, de torkaszakadtából ordított, hogy ha nem lesz lemosva a kocsija, akkor ő megöl valakit. Ezen még túl is tettem volna magam, de lehazugozta az én Minikémet, aztán fennhangon magyarázta, hogy ő utálja a hazugságot. Nem is tudom, hogy jutott idáig, de érdekes volt hallani a tolvaj szájából, aki rendszeresen nyúlta a cég pénzét, benzinjét, aztán görbe úton, közvetítőn keresztül rá akarta sózni a főnökre a tragacsát, amire hónapok óta nem talált vevőt. Érdekes, hogy ez után a konfliktus után Minivel elásták a csatabárdot, nekem viszont azóta nem köszön, pedig bent sem voltam a kiabálás alatt az irodában.

Rand valószínűleg komolyan gondolta a szemüveg jótékony hatását a marketingben - amiről itt beszélt -, mert újabban állandóan visel egy kb. 400 nairás, kék lencsés napszemcsit, sőt ma már Josephine is egy óriási okuláréval egészítette ki a toalettjét. Döbbenetes, hogy tényleg azt hiszik, komolyabbnak látszanak a dugóban vásárolt ablaküveges szemüvegtől vagy akár egy üres kerettől.

Kedvenc munkatársam, Joy (the minister of petroleum) belefáradt a benzinkutas munkába, szegény ott ül a befejezetlen irodában számítógép nélkül, a két feleség állandó gyötrésének kitéve, mert ha az első feleség benzinért megy, a második megtiltja, hogy megtankolják az autóját. Három hete még úgy volt, hogy ő is marketinges lesz (szám szerint a hetedik), de aztán változott a terv, most úgy néz ki, hogy a nemsokára megnyíló iskolába megy pénzügyesnek. Szorítok neki, hogy így legyen, mert a suli sokkal közelebb van a lakásához, mint a hotel, és elég messze ahhoz, hogy egyik feleség se járkáljon oda beleszólni a dolgokba.

Én egyre több időt töltök az udvaron, mert ez a hely elviselhetetlenül szűk, a nyomorgástól már nemcsak a kezeim, hanem a lábaim is zsibbadnak, ráadásul a padtársam hisztis lett, mindenkibe beleköt, és úgy általában is sok a veszekedés az irodában. Bár egy hónapja azt mondták, hogy “very soon” költözünk, ez az African time szerint hónapokat is jelenthet, mert csak ezen a héten kezdték el az átalakítást a volt PMAN-épületben. Az új iroda mellé egy pici medencét is építenek, de nyilván nem a dolgozóknak. Múlt héten kaptam egy újabb feladatot, ami körülbelül két órára lefoglalt - azok voltak a boldog idők! -, de átlagban napi tíz órából kilenc és felet teljesen haszontalanul töltök. Az sem vigasztal, ha látom, hogy a többieknek sincs munkájuk, és alszanak vagy videóznak. Nyilvánvalóan teljesen fölöslegesen ül itt egymás hegyén-hátán öt ember, három is bőven elég lenne, de valahol el kellett helyezni a családtagokat meg a barátokat. Egyiküknek például az a munkája, hogy pénzt számol és néha elmegy a bankba, a maradék időt meg eltölti valahogy. Azt a két lányt, akik valóban dolgoznak, az után vették fel, hogy én már itt voltam, szóval ha engem nem ültetnek be szobanövénynek a marketingre, hanem egyből ide vesznek fel, akkor az egyikük bérköltségét megspórolhatták volna, vagy akár mindkettőét, mert nekik is rengeteg idejük van videókat nézni.

Új szakács is van, a bárban fogyasztható ételek száma így egyre csökkent, most már csak Indomie-t merek enni, mert ez a csirkét addig szárítja a sütőben, amíg megfeketedik, és hetente kétszer-háromszor dögletes bűzt árasztó halcsontlevest főz alaplének, úgyhogy eszembe sem jut megkóstolni az ebből készült vegetable (hahaha) soupot vagy egusit. 

Nyilván a bőrszínemnek köszönhetem, hogy sokan keresztülnéznek rajtam, vannak ugyanis olyan kollégák, akik sohasem vagy csak nagyon ritkán köszönnek nekem. A majdnem lakótárs Innocent időnként rámmereszti a nagy bociszemeit, de hang nem jön ki a száján, még csak nem is biccent. A gazdasági igazgatónak kifejezetten szelektív látása van, reggelente külön, név szerint üdvözli a többieket, de rajtam átsiklik a tekintete, napközben sem vesz észre, este viszont, amikor már csak én ülök az irodában, valahányszor benyit, vidáman felkiált, hogy „Madame Alice!”. Vannak olyanok is, akik csak akkor köszönnek rám, ha valami kívülálló van a közelben, aki előtt felvághatnak azzal, hogy fehér cimborájuk van, ilyenkor még azt is megkérdezik, hogy vagyok. 

Ebben a pillanatban jött be az egyik marketinges lány (ő is Joy), hogy meginvitáljon minket a szülinapi partyjára, vagyis kiossza a sütit-üdítőt. Először our wife-nak szólított (ennél csak az a jobb, amikor pl. yorubául hívnak feleségemnek vagy feleségünknek és várják a reakciót, de mivel nem értem, hiába), erre nem fordultam hátra, aztán elkezdett oyinbózni, úgyhogy megkérdeztem tőle, tudja-e esetleg a nevemet, persze nem tudja, aztán a volt rendezvényszervező (Lucy - mert én vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem a nevüket) súgott neki, erre kicsit bátortalanul megkérdezte: Mrs Fred? Mondtam, hogy nem ez az eredeti nevem, és elég régóta dolgozunk együtt, szomorú, hogy nem tudja, a tortáját meg nem fogadtam el. Szegénykém most fölöslegesen terheli az agyát a nevem memorizálásával, már csak két hétig leszek itt, és akárhogy is alakul az életünk, nem áll szándékomban visszajönni ebbe az irodába. Ha mégis rákényszerülnék, akkor majd mindenkit a férjemnek, a feleségemnek, vagy egyszerűen feketének fogok szólítani, természetesen magyarul.