Hamarosan megszűnik a budapesti otthonom, a húgom nem tudja egyedül fenntartani a lakást, keres egy kisebbet. Az is csoda, hogy idáig bírta, elvégre három hónapra jöttem, és már másfél éve itt vagyok. Az ottani életemnek tehát vége. Nagyon letaglózott a hír, azért is, mert annak, amit 35 év alatt összegyűjtögettem, nyilván csak a töredéke fog megmaradni, itt-ott. Pedig világéletemben szorgos méhecske voltam, mindent elraktároztam. Kezdve az általános és középiskolai, még postán kapott levelekkel, gondosan elrakosgattam minden ajándéktárgyat, rajzocskát, koncertbelépőt, százával a teknősöket és a rózsaszín biszbaszokat, például a Fodor Ágitól kapott bóbitás, világítós rózsaszín tollat. Most sírva gondolok vissza a kincseimre. A 30. szülinapomon a pecsások rózsaszín szalagot kötöttek magukra meg a Brúnó kutyára, mindannyian alá is írták, aztán megkaptam az összeset, még azokat is őrzöm egy rózsaszín tasakban. Megannyi szép, most fájó emlék. Semmit se dobtam ki. Illetve van, amit igen, mielőtt kijöttem, megszabadultam a ’96 óta gyűjtögetett gyorsírásfüzetektől. De ott maradt egy csomó ruha, cipő, még Minié is, és rengeteg könyv, könyv, könyv. Elvis minden elképzelhető formában: paravánon, életnagyságban farostlemezen, 1000 darabos kirakón, egéralátéten, szalvétán... Az étkészlet, amit akkor vettem, amikor Mini az első vízumkérelmet benyújtotta, és még azt hittem, hogy hazajön. Ezt Mini csak fényképen látta, ahogy az új étkezőasztalt, könyvespolcot is. Ott van még az ikerbabakocsi, a babaruhák, takarók, cumisüvegek, extra kis méretű pelenkák. Néhány ruhámat már odaadták a Vöröskeresztnek, remélem, a többi dolog is gazdára talál majd. Leszámítva a pelenkát, arra inkább senkinek ne legyen szüksége (hacsak nem adjátok egy koraszülött-osztálynak).

De nem kell szomorkodni, itt is van két bőröndnyi kincsem. A legféltettebbek azok a ruhák, ékszerek, amiket Anya készített. Van még egy csomó ruhám, ékszerem, táskám, és egy pár szandál, amiket a testvéreimtől, a keresztanyáméktól, az unokahúgaimtól kaptam. Egy csíkos vászonnadrág, amit Szily Mártival vettem a Déliben. Kulcstartódísz az öcsémtől, az unokaöcsémtől, és egy kulcstartódísznek használt plüss teknős még a középiskolából, „Viki lopta Aliznak”. Két ékszertartó doboz és a kártyatartóm Hajnitól. Minden nap gondolok rá, amikor kézbe veszem őket. Sajnos csak pár darab könyv: a Biblia, Zolától a Szerelem és a Germinal, a Régi magyar népmesék Berze Nagy János gyűjteményéből, és egy angol nyelvtan (az egyetlen, aminek még nem értem a végére).  Az emlékeimet is mind-mind magammal hoztam, és itt van nekem a Mindenem, a Minikém.

A sors keze, hogy két nappal az után, hogy beszéltem a húgommal, Mini elhozta a bevándorlásiból a tartózkodási kártyámat. Már rég elkészült, de valahogy sose jutott el odáig, most viszont a legjobbkor jött. Ezután nem azt mondom, hogy itt fogok megrohadni, hanem hogy itt fogok élni, mint hivatalos Niger Wife.

Egyetlen dolog marad belőlünk mindörökre otthon: Mini és Lizi szerelmének idejekorán elhullott gyümölcsei. De igazából őket is magunkkal hoztuk a szívünkben.

Isten veletek, szeretteim! Talán még látjuk egymást. Ha meglátogatnátok, hozzatok hálózsákot.

PS: Magyarország fellélegezhet, ez az idegenrendészetileg veszélyes elem, aki nyilván csak a papírokért kötötte össze velem az életét, nem fog az ország bevándorlók által kiszipolyozott (nemzet)testén élősködni.