Naija Wife

Még csak szerda van (vagyis volt, amikor elkezdtem írni múlt héten), ráadásul rövidített munkanapok, de már mindenkinek elege van, mindenki összebalhézott mindenkivel.

Nekem már hétfő reggel meggyűlt a bajom a bejutással. Vasárnap Mini felhívta a sofőrt, Mr. Obit, hogy megkérdezze, mikor és hol fog felvenni, merthogy a nagy busszal nem tud eljönni a házunkig. (Eljönni el tud, csak kifelé menet nem tudja a U-turnhöz közelebbi utcát használni, nagyot kellene kerülnie.) Obi azt felelte, hogy nem is ő jön, hanem a másik sofőr. Mini felhívta a másik embert, az pedig azt mondta, hogy ő nem jön, mert a Madam elküldte Beninbe. Mini újra hívta Obit, megmondta neki, mizu, erre Obi panaszkodni kezdett, hogy ő Apapában van, onnan nagyon korán kellene indulnia, és különben sincs telefonkártyája. Előbbin nem tudtunk változtatni, utóbbin úgy segítettünk, hogy Mini küldött neki kreditet sms-ben. Másnap jó sokáig vártunk a buszra, vagy legalább egy hívásra, egyik se jött, úgyhogy Mini felhívta Obit, megkérdezte, hol van, mikorra ér ide. Úton van, jött a válasz, de nem tud ránk csörögni, ha a kereszteződéshez ér, mert leesett a telefonja, és semmit nem lát a kijelzőn, a kártyát se kapta meg. Ezt előző nap elfelejtette közölni, akkor se mondta meg, amikor Mini rákérdezett, hogy megkapta-e a kártyát. Azt mondta, nem kapta meg, nem azt, hogy nem lát semmit a képernyőn… Mini felhúzta magát a hülyeségen, úgy döntött, nem várunk tovább és hívogatjuk Obit ötpercenként, inkább elvitt az iskolába.

Gülüvel egész nap elmélyülten dekoráltuk az osztályokat, majd délután arra lettünk figyelmesek, hogy bútorokat cipelnek ide-oda, aztán egy tanártól megtudtuk, hogy a bölcsis csoport fele beköltözött a betegszobába. Hoppá! Mit mondjak, nem voltunk boldogok, hogy erről nekünk elfelejtettek szólni. Azóta félve megyek ki pisilni is, ki tudja, hol lesz az íróasztalom, mikor visszajövök… Aztán jött még egy meglepetés: 13:52-kor beállított a takarítónő egy kézzel írott levéllel (naná, hogy nem nyomtatott, se áram, se dízel), amiben arról értesítettek bennünket, hogy 2-kor menedzsmentértékezlet lesz, és kérnek, legyünk pontosak. Eddig szóban kommunikált egymással a menedzsment öt tagja, végül is egy folyosón vagyunk, vagy mi, úgyhogy kissé meglepődtünk az írásos meghívón. Gülü közölte, hogy neki 2-kor van egy értekezlete a tanárokkal, napló és jelenléti ív témában, ezért nem tud menni a meetingre. Mondtam, hogy nekem is célszerűbb lenne ezen részt venni, mivel mostantól én fogom ellenőrizni a felsősökét, de sajnos nekem 2-kor megy a buszom (meg amúgy se hívott meg), addig még van pár perc, úgyhogy megebédelek. Kíváncsiságból vártam még negyed órát az irodában, hátha elcsípem az értekezlet elejét, de a kutya se jött arrafelé.

Másnap szembesültünk a többi változással: a crèche mellett létrehoztak egy play groupot, őket költöztették be a volt betegszobába, a betegszoba az admin office-ba költözött, Matthew helyére, aki átkerült az alsós könyvtárba. Joy maradt a helyén, vagyis a helyiség fele gazdasági osztály, a másik felében van két ágy meg egy elsősegélydoboz. Szóltam a Mistressnek, hogy egy kicsit kiakadtunk, amiért nekünk nem szólt a változásokról. Arra fogta, azért, mert látta, hogy nagyon elfoglaltak voltunk egész nap, de belátta, hogy ez nem volt szép dolog, és bocsánatot kért. Aztán értekeztünk négyesben, Mistress, Gülü, Matthew meg én, remek buli volt az is. Gülü és Matthew már az elején összevitatkoztak, mert utóbbi azt írta az előző heti jegyzőkönyvbe, hogy a Gülü azzal fenyegetett, hogy kiveszi a brit tananyagot a tantervből. Tök jó fej a fickó, hogy ilyet le mer írni, végül is tényleg ez történt, de a Gülü addig szívóskodott, hogy kénytelen lesz átírni. Aztán Gülü kiosztotta az eseménynaptárt meg a tesztek időpontját. Utóbbinak azt a címet adta, hogy „forth nightly tests”. Ezt nem tudtam, micsoda, átmentem a telefonomért, bepötyögtem a szótárba, a gép meg megkérdezte, hogy úgy értem-e, fortnightly. Én sehogy se értettem, de megkérdeztem a többieket. Gülü a tőle megszokott módon hosszas magyarázatba fogott, a lényege az volt, hogy ez egy létező kifejezés, amit így használnak Nigériában, tehát jól van leírva. Ha már ilyen részletesen elmondta a dolgokat, én is elmondtam, miért kérdezem, hátha sikerül bogarat ültetni a fülükbe. A Mistressébe beleült, kérte a szótárt, megnézegették, ezt így nem találták meg, de megkérdezett engem, zavaró-e annyira, hogy érthetetlenné teszi az egész szöveget. Annyira nem, úgyhogy hagytuk a francba. Szerdán a Gülü odahozott jó pár példányt a papírból, hogy írjam alá őket. Vettem a fáradságot és leelenőriztem a dátumokat, a hét napjait szinte mindenhol elrontotta, május 9. nála szerdára esett, úgyhogy ezeket átírogattam, aztán észrevettem, hogy kijavította a címet fortnightlyra, de a szövegben maradt egy forth nightly. Finoman megkértem, hogy ha már felül átírta, akkor lentebb is javítsa. Miss Tökéletes sose hibázik, vagy ha igen, azért mindig bocsánatot kér másnap (legalábbis ő ezt mondja magáról), de most nem bírta kinyögni, hogy utánanézett, igazam volt, szó nélkül javította. Azért így is egy-null.

És akkor jöjjön a pálcás sztori: lementem szerdán az udvarra valamiért, és hallottam, hogy az ovis csoportban zokog egy gyerek. Bementem megkérdezni, mi történt, és azt láttam, hogy a kis Abdullah az asztal tetején, a fülét fogva guggolásokat végez, közben úgy sír, hogy folyik taknya-nyála. A tanárnő elmondása szerint a gyerek egész nap nem akart írni, ezért kapott büntetést. Aztán megláttam egy padon a nádpálcát. A nádpálcáról azt kell tudni (nem emlékszem, írtam-e már), hogy a szabályzat szerint tanárok nem használhatják, ha indokoltnak tartják ezt a büntetési formát, akkor hozzám kell fordulniuk. Én már az elején megmondtam, hogy soha senkit nem fogok megpálcázni, ki is akartam húzatni a szabályzatból ezt a mondatot, de a Mistress ragaszkodott hozzá. Aztán a Gülü vetetett magának két nádpálcát, és rendszeresen használta is őket, majd az egyiket odaadta ennek a tanárnőnek, hogy azzal fegyelmezze a gyerekeket, amikor úsznak. Remek ötlet volt, egyrészt a szabályzatba ütközik, másrészt az ő terméből nem látni rá a medencére, vagyis ott kell hagynia a saját osztályát, ha az úszókat akarja csépelni. A másik pálca szőrén-szálán eltűnt, nem én voltam az a jótündér, aki eltüntette. :) Nos, ezzel a tanárnővel még március végén alaposan elbeszélgettünk, a Mistress meg én, mert többen panaszkodtak rá, hogy veri a gyerekeket pálcával, a telefontöltő zsinórjával, meg kézzel is. Akkor határozottan mondtuk neki, hogy tüntesse el a pálcát, egyrészt mert szabálytalan, másrészt mert ha nem is használja, de a gyerekek, vagy bárki látja, hogy nála van, úgyis azt fogják állítani, hogy azzal veri a kölköket. Hát rohadtul nem tüntette el, az ominózus napon a pálca a gyerekek padján volt, vagyis ha nem is verésre, de fenyegetésre használta. Nagyon berágtam, felkaptam a pálcát az asztalról, és fojtott hangon, hogy a gyerekek ne hallják, emlékeztettem rá, miről beszéltünk nem is olyan régen, aztán látványosan el akartam törni a pálcát, de csak meghajlítani sikerült, végül levágtam a földre. Most volt a kezemben először ilyesmi, azt hittem, simán kettétöröm… Mindegy, így is jól megadtam neki. Nagyon idegesen mentem vissza az irodába, de a Gülüvel nem tudtam beszélni, mert épp tárgyalt valakivel. Helyette elmondtam a Mistressnek, mi történt, szerinte jól tettem, és abban maradtunk, hogy majd alkalomadtán beszélünk a dologról a Gülüvel hármasban.

Már több mint egy hét telt el az eset óta, azóta se beszéltünk róla, de nem akarok előre ugrani, haladjunk időrendi sorrendben. Szóval, még múlt hét pénteken volt egy értekezlet a tanárokkal a brit tananyagról és a vizsgakérdésekről. A brit tananyaggal kapcsolatban Gülü kötötte az ebet a karóhoz, ő a legjobbat akarta a gyerekeknek, de ha ragaszkodunk a nemzeti és a Lagos state-i tantervhez, akkor ő kiveszi a brit részt, mindenki csináljon, amit akar, puffogtatta a szokásos frázisait: it is your choice, Lord is your strength, majd közölte, hogy innentől fogva „ő nincs a színen”. Jólnevelt kislány vagyok, nem mondtam neki, hogy ez esetben akár el is hagyhatja a termet, pedig rohadtul idegesített, mert az egész értekezlet alatt dekorációkat vagdosott. Jött a következő téma, a vizsgakérdések. A kérdések leadási határideje aznapra esett, de perse senki se adott le semmit. A tanárok azzal védekeztek, hogy túl kevés volt az idő (2 hét szünet, egy csökkentett munkaidős hét, plusz egy normál tanítási hét), meg hogy nem voltak meg a tankönyvek, illetve hogy kézzel már leírták, de nincs áram, hogy legépeljék. Hosszú, hangos vita kerekedett, a rendelkezésre álló időről megoszlottak a vélemények, a tankönyvek a szünetben nem, de utána elérhetők voltak, áram valóban alig van. Az egyik tanár a többiek nevében is azt kérte, hogy toljuk ki a határidőt május végéig. Gülü erre azt mondta, ha ezt elfogadjuk, akkor ő kiszáll az egészből, a felelősség innentől kezdve a számtech.-tanáron van – akinek annyi köze van az egészhez, hogy begyűjti és egy flash drive-on átadja a kérdéseket –, mindenki csináljon, amit akar, it is your choice, Lord is your strength. Próbáltam védeni a tanárokat, azt mondtam, ha nem biztosítunk számukra minden eszközt, akkor nem várhatjuk el, hogy határidőre elkészüljenek, szerintem adnunk kellene nekik még két hetet. A felsős tanárok ezt egyből elfogadták, az alsósok azt mondták, ők nem tudják megcsinálni ennyi idő alatt. Bevéstem a naptáramba május 16-át, én a felsősökért felelek, az alsósok ügye nem az én dolgom. Gülü ezen a ponton elviharzott, mert mennie kellett az egyetemre. Közben egyre hangosabb vita volt arról, hogyan tudják legépelni a francos kérdéseiket. Valaki azt javasolta, hogy vegyünk fel egy titkárnőt, mert minden más iskolában a titkárnő gépel, de erre ugye nincs pénze az iskolának. Arra se, hogy kiadjuk a munkát egy gépírónak. Ezen a ponton felálltam, és felajánlottam, hogy segítek nekik gépelni, mert abban ugye vérprofi vagyok, csak Gülü előtt tartsák titokban, és hozzanak nekem sok csokit. Örömujjongásban tört ki az egész tanári kar. Probléma megoldva, mindenki boldog.

Aznap életemben először hazavittem a „leckefüzeteket”, vagyis a tanárok óravázlatait, hogy kijavítsam őket, plusz 174 gépelni való kérdést. Egész hétvégén dolgoztam, mint a barom. A franciával vacakoltam a legtöbbet, egy csomó hiba volt benne, tele volt betűtévesztésekkel mind az angol, mind a francia szöveg. Kicsit meg ijedtem, hogy a tanárnő nem is beszél franciául, vagy keveri a nyelvet az olasszal, közben meg állati büszke voltam magamra, hogy bár a középiskola óta talán háromszor szólaltam meg franciául, mégsem felejtettem el mindent. Drága tanárnőm, Böki mama mennyire büszke lenne rám! Persze mindent lecsekkoltam a szótárban, mert milyen jó, hogy a férjem nem sajnált tőlem 6000 nairát internetre…

Mindeközben ezen a hétvégén két esküvőre is hivatalosak voltunk Uromiba, az egyik a Madam bátyjáé, a másik a második feleség húgáé volt, persze eszünk ágában sem volt elmenni egyikre sem. A dolog csak annyiban érintett, hogy Joy, a gazdaságis is elutazott a Madam-féle esküvőre, akivel ugye az utóbbi időben elhidegültünk egymástól, és amikor hétfőn visszajött, vidáman, öleléssel üdvözölt, vagyis csatabárd elásva, újra barátok vagyunk. :)

A szokásos hétfői értekezleten nem esett szó holmi nádpálcálról, azon ment a vita, hogy gyereknapra szervezzünk-e valamit. Két opció merült fel: vagy mi szervezünk bulit, ami nekünk kerül pénzbe, vagy elvisszük a kölyköket egy szervezett programra, aminek a belépődíját a szülőkkel fizettetjük ki. Abban maradtunk, hogy meglátjuk, mit mond a Madam, ha visszajön Uromiból.

A nap folyamán ez a Gülü asztalára került, továbbra sem beszéltünk róla, de a tanárnő nyilván beszámolt a sztoriról, és nekik sikerült kettétörni, amit nekem nem:

Délután bejött a Gülühöz egy kisfiú, színes papírt kért a collage-hoz. Úgy mondta, kollidzs. Gülü visszakérdezett, hogy tényleg kollidzshez akarja-e. Igen. Így mondta a tanárod? Igen. Akkor hívd ide az egész osztályt. Felcaplatott az osztály, és egyhangúlag megerősítették, hogy a tanár azt mondta, kollidzs. Behívatta a tanárt is, aztán a gyerekek jelenlétében kioktatta, hogy amit tanít, az helytelen, ez egy francia szó, a helyes kiejtés kolládzs. Erre volt bátorságom azt mondani neki, hogy a francia kiejtés kollázs Azóta direkt meghallgattam a guglin meg az Oxford szótárban is, franciásan ejtik, csak kicsivel kevesebb l-lel. A francba, úgy utálom, amikor megalázza a tanárokat a gyerekek előtt!

Később igyekeztem kedves lenni, amikor megkaptam ugyanettől a tanártól az óravázlatait (kicsit elkésett a lelkem), akkor megkérdeztem Gülütől, szeretné-e ő javítani a kreatív művészetet, mert az mégis csak az ő szakterülete. Mellesleg mindenhez ért, bármelyik tárgyat tudná tanítani, a matekot leszámítva. Hiába, na, senki sem tökéletes, ahogy szokta mondani.

Kedden-szerdán a Gülü (de rég hívtam Eye Bulbnak) feltűnően keveset tartózkodott az irodában, hirtelen elkezdett kreatív művészetet oktatni az ovisoknak.

Szerdán bejött a részidős franciatanárnő, megmutattam neki a hibákat, és azt mondtam, kap még egy lehetőséget, nézze át a 3-4. heti vázlatait, javítsa ki őket, aztán adja le újra, most még nincs bünti, de jövő héttől életbe lép a házi Btk., és hibánként 50 nairát levonunk a fizetéséből. Később visszajött, és megkérdezte, nem javítanám-e ki az alsós leckekönyvét is, mert a Gülü azzal nem foglalkozott, de neki tetszik a mód, ahogy javítottam a munkáját, mert ezzel segítek neki. A világért se venném el Gülü kenyerét, lementem megkérdezni, mit szól hozzá. Jó ötletnek találta, mert a húga, aki eddig segített neki a franciát javítani – vagyis inkább aki megcsinálta helyette – elutazott, és ő nem beszél franciául. Ezt kár is volt mondani, rájöttem a kolládzsból meg az órvoárból (au revoir). Megegyeztünk, hogy ezen túl övé a művészet, enyém meg a francia alsóban és felsőben is.

Csütörtökön hajnalban küldött egy üzenetet a Mistressnek meg nekem, hogy elfelejtett szólni, de aznap interaktív órája van az iskolában. A Mistress alaposan meglepődött, miféle óra van az iskolában, amiről ő nem tud, átjött megkérdezni, mi ez az egész, meg hogy én is megkaptam-e az üzenetet. Mondtam neki, hogy Gülü az egyetemre gondolt. És akkor a Mistress, ha már így összejöttünk, a Gülü meg távol volt, elárult egy titkot.

Az történt, hogy előző pénteken, az értekezlet után a Gülü odament hozzá, és azt mondta, át akar költözni a művészeti terembe, mert én inzultáltam őt. Ismétlem, azért, mert ÉN INZULTÁLTAM ŐT! Ugyanaznap küldött egy sms-t a Madamnak is arról, hogy át akar költözni abba a terembe, de ez már fenyegetőbb hangvételű volt, azt is beleírta, hogy ha nem mehet, akkor otthagyja az iskolát. Nem tudom kellőképpen érzékeltetni, mennyire ledöbbentem. Az egészről nekem egy szót sem szólt, azon kívül, hogy keveset volt az irodában, a viselkedésével sem jelezte, hogy bármi baja lenne velem, ugyanúgy csevegtünk, mint mindig. Sajnos a Mistress se tudta, mivel inzultáltam, de  azt mondta, pénteken majd tartunk egy megbeszélést hármasban, és tisztázzuk a dolgot. Már péntek is elmúlt, de a megbeszélés elmaradt, mert a Madam hétfőn tiszteletét teszi az iskolában, ezért a Mistress úgy döntött, inkább vele együtt beszéljük meg. Csakhogy vasárnap a Gülü elutazik Beninbe… Én meg rágódhatok, ki tudja, meddig, hogy már megint mi a baj velem.