Február 24.
Hetekig se a Mistress-szel, se Joyjal szinte nem is beszéltem, és az is feltűnt, hogy újabban meetingek sincsenek, vagy legalábbis engem sose hívnak. Gülü hozzám hasonlóan nehezen emésztette meg, hogy mindent elzárnak előlünk, két táborra szakadtunk, ők ketten meg mi ketten, de a Gülü azért átjárt a Mistress-hez, ha valamit akart. Én már semmit nem akartam, de aznap kértem a raktárból két tekercs vécépapírt, egyet a Gülünek, egyet meg magamnak. Ebből eddig még nem volt gond, nem kellett megindokolni, hogy azért akarunk saját klotyópapírt, mert hárman használunk egy vécét, és az egyikünk feltűnően vakargatja a lába közét, ezért inkább távolról célzunk és nem közösködünk a papírral. Most viszont Ehis egy tekercset hozott, hogy ezt kapjuk ketten. Ettől olyan pipa lettem, hogy átrohantam a Mistress-hez, hogy ebből most már elegem van, mondják meg egyenesen, ha nekem semmit nem akarnak adni, mit szarakodnak egy 50 nairás vécépapírral. A Mistress azt mondta, utánanéz, mi a gond, el is ment megkérdezni Ehis-t, mi a probléma, majd berongyolt az irodánkba „Oyinbo” felkiáltással. Na, ezzel olajat öntött volna a tűzre, én rögtön tűzokádó sárkánnyá változtam, üvöltöttem vele, hogy még egyszer ne nevezzen oyinbónak, én se hívom őt feketének, satöbbisatöbbi. Kiszabadkozta magát, aztán közölte, hogy utánajárt, vécépapír valóban nem jár nekünk, de egy tekercset kaphatunk ketten. Mondtam, hogy kösz, akkor én nem tartok igényt erre az egyre, majd veszek magamnak, de azért kíváncsi voltam, hogy ha nekünk nem jár, akkor vajon kinek vették azt a rengeteg vécépapírt. „A gyerekeknek.” Azt vártam, hogy megint leszakad a plafon ekkora hazugságtól, mert azok még soha nem láttak papírt a mosdóban. Ezen még jobban felhúztam magam, és hozzávágtam a klotyópapírt (nem talált), aztán tombolni kezdtem, hogy vegyék vissza nyugodtan a laptopot, a széket, meg még az íróasztalt is, aztán kérjék meg a Chairmant, hogy helyezzen vissza a szállodába, de már nem figyelt rám, mert valaki felhívta telefonon, csak visszahozta a folyosóról a gurigát, és letette a polcra. A „kegyajándékot” odaadtam egy alsós tanárnak, aki a budikulcsot is őrzi, ha már egyszer. Lehet örülni, most havonta egy százast megspórolnak rajtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.