Főzés közben azon izgultam, vajon Mininek ízleni fog-e, mert nem emlékeztem, evett-e már valaha. Én még sosem főztem, szóval otthon (mármint a régi otthonunkban) biztos nem találkozott vele. De amikor hazajött, boldogan felkiáltott: Pont olyan illat van, mint Kojdoch-on! (Azaz Kajdacson.) Vagyis Anyánál már evett, és ízlett neki. Az enyém egy nagyon lebutított változat volt, csak káposztából, hagymából, kolbászból és fűszerekből készült, de imádta, még a levét is kiszürcsölte – miután meggyőződött róla, hogy nincs kőíze. :) Teljesen ki volt akadva azon, hogy kő került a kajába, de megnyugtattam, hogy alatta volt egy egész káposztalevél, amit kidobtam, így a kő nem érintkezett azzal a káposztával, amit megfőztem.
Előtte:
Utána:
íme az isteni magyar kolbász, aminek a csomagolása is különleges számomra: nem másfél éves újságpapírban érkezett, hanem műanyagos papírban, „Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!” és „Jó étvágyat!” feliratokkal. Otthon észre se venném, de itt könnyeket csalt a szemembe.
Az ünnepi esténken megittunk még egy üveg spanyol és egy üveg olasz bort, és 5:3-ra vertem Minit kártyában, valószínűleg azért, mert az évfordulóra tekintettel négy lapokat osztottam, ő meg mindig ötöt oszt. Sebaj, az öt lapjával jövő ilyenkor nyerő lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.