Naija Wife

Eltelt egy hét, és egy tapodtat sem jutottunk előrébb. A nagybácsi elutazott, ezért még nem tudtam vele beszélni, a fizetésemről szó sem esett. A lakáskeresés elindult ugyan, de csak döcög. Mini megkeresett egy ügynököt, és megkérte Joyt meg Danielt, a munkatársát, hogy nézzenek körül a környékükön. Pénteken suli után Joy elvitt egy ismerőséhez, aki tudott mutatni nekünk egy lakást, de sajnos csak egy átépítés alatt álló, pici, sötét lyukat láttunk. Mindenki megígérte, hogy szombaton, legkésőbb vasárnap megmutat nekünk két-három lakást, de persze egyet sem láttunk egész hétvégén. Azt a világért sem mondanák, hogy ők hétvégén nem dolgoznak, óóó dehogynem, épp csak elugranak a templomba, de ahogy végeztek, nyomban telefonálnak. Egész vasárnap készenlétben voltunk, nem mertem nekiállni mosni, és hússzor átgondoltuk, hogy mikor ugorjunk el a piacra. Az egbedai piacot céloztuk meg, mert bár vasárnap alig van kint árus, de náluk sokkal szebb zöldségeket lehet kapni, mint az ipayai piacon. Bevásárlás közben Mini megkérdezett egy eladónőt, tud-e kiadó lakást a környéken, és mit ad Isten, épp az előző nap költözött ki valaki a szemben lévő házból. A nő megígérte, hogy másnapra megkérdezi, mekkora a lakás, és mennyiért adják ki. Két házzal arrébb egy nagyobb társasházon láttunk egy hirdetést, felhívtuk a számot, és öt perc múlva már az ügynöknél voltunk. A házban két kiadó lakás van, a kétszobásért 300 ezret kértek, az egyszobásért először 250-et, de aztán lementek 200-ra. Sajnos megnézni nem tudtuk egyiket sem, mert a tulaj a templomban volt. Amikor beszálltunk a piac mellett leparkolt kocsiba, észrevettem, hogy a Parliament Restaurant előtt sikerült megállunk. Ezt jó jelnek tekintettem, gondoltam, ha majd nagyon hiányzik az én Parlamentem, akkor elugorhatunk a Parliamentbe kajálni. 

November 14.

Nem egy hónappal, nem egy héttel, hanem mindössze egy nappal az esemény előtt jeleztem Mininek, hogy másnap névnapom lesz. Jó sokat beszélgettünk a témáról aznap este, mert kitalálta, hogy ő is szeretne névnapot, de nem volt egyszerű a nevének magyar megfelelőt találni. Az esan neve azt jelenti, hogy „A ház, ahol az ima megvalósul”, vagy rövidebben „A megvalósult ima”, ezt lehetetlen magyarul egy névbe sűríteni. Nálunk senkit sem hívnak Pénteknek sem, de már ő sem használja a Friday nevet – legalábbis írásban nem –, helyette Fred lett. Szerintem ehhez legjobban a Frederik hasonlít, így esett a választás a Frigyesre, és már meg is volt a névnap: július 18-a. Mini nem volt felhőtlenül boldog, mert addig a napig sokat kell várnia, ezért azzal vigasztaltam, hogy idén megünnepeljük a családnevét Tamás-napkor.

Azt gondoltam, ha már ennyit beszéltünk a témáról, másnap meglep valamivel. Nem vágytam sokra, egy üzenet, két puszi és két dobozos sör pont megfelelt volna. Már napközben gyanakodhattam volna, mert nem írt semmit, de titkon még reménykedtem egy esti meglepiben. Csigalassúsággal telt az idő munka után, amíg világos volt, addig bámulhattam a nemzeti színű penészvirágot a falon,

de sötétedés után nem maradt semmi szórakozás, mert harmadik napja alig volt áram, fél-egy órára kapcsolták csak be, a telefon is, a laptop is teljesen lemerült. Megfőztem a fincsi Indomie-t konzerv gombával, és utána csak feküdtem a sötétben, egy darabig hallgattam az állatok neszezését, aztán elaludtam. Mini 10 körül jött haza, annyit mondott, hogy nagyon fáradt, aztán hozzátette, hogy akart venni sört, de verekedés volt a bolt előtt, inkább nem állt meg. Nem is evett, egyből lefeküdt. Azt azért észrevette, hogy valami nem stimmel, de amikor szemrehányást tettem, hogy elfelejtett valamit, képtelen volt rájönni, mi volt az. Megkönyörültem rajta, elárultam neki, hogy a névnapomat, és szomorúan megjegyeztem, hogy a munkával kapcsolatban egyetlen megrendelést, egyetlen rendszámot sem felejt el, csak a feleségéről feledkezik meg.

Kicsit névnap?

November 13.

Olyan eltökélt voltam, hogy másnap sem mentem dolgozni, és reggel nyomatékosan megkértem Minit, hogy mindenképpen cserélje ki a jegyemet. Mini arcán is végtelen szomorúság látszott, de azt mondta, megérti a döntésemet, ő ugyanúgy utálja ezt az életet, mint én. Izgultam, hogy legyen jegy péntekre, mert akkor hétfőn munkába is állhatnék, de Mini megint nem jutott el az Egyptairig, mert reggel felhívta a nagybácsi, és a fizetésemelésre meg a lakásra is OK-t mondott. Ennyi? OK? Mégis mikor? És mennyi? Kötöttem az ebet a karóhoz, mert nem mondott semmi konkrétumot, és elegem volt az ígéretekből. Minél előbb haza akartam menni, már csak arra tudtam gondolni, hogy ha becsúszik egy bizottság hétfőre, meg a plenárison is dolgozhatok, akkor egy nap alatt keresek annyit, mint itt egy hónap alatt. Sikerült rábeszélnem Minit, hogy legalább telefonon kérdezze meg, hogy van-e jegy péntekre, ha nincs, akkor még pár napig gondolkodhatunk. Az Egyptair hamar véget vetett a hazatérésről szőtt ábrándjaimnak, másnapra 120 ezerért, péntekre 45 ezerért cserélték volna ki a jegyet. Akkor épp 30 ezer körül volt kettőnk összes vagyona, fájó szívvel bele kellett hát törődnöm, hogy még egy hetet vesztek. Más dolgom nem lévén, egész nap mélyítettem az árkokat a szemem alatt és duzzasztottam a szemhéjamat. A szórakozási lehetőségeim nullára redukálódtak, mert annyi áram sem volt, hogy a telefont feltöltsem egy kis pasziánszozás céljából. Tetézte a nyomorúságomat, hogy a toastkenyér megpenészesedett, amit csak az után vettem észre, hogy felbontottam az olajos halat. Onnantól nem volt mit tenni, letéptem egy szelet kenyér penészes részét, és a maradékkal megettem az egész doboz szardíniát.

Mini nagyon későn jött haza, azzal a remek hírrel, hogy a nagybácsi megint felhívta, és megint megígért mindent, ne menjek, relax. Hát jó, legyen, tekintve, hogy úgysem telik repülőjegyre, egy darabig még maradok. 

November 12.

Éjjel megint arra keltem, hogy valami motoszkál az ágy mellett, de Mini éppenhogy bekapcsolta a telefon vakuját, hogy körülnézzen, máris közölte, hogy már elment, és azonnal visszaaludt. Reggel a Mistress üzenete ébresztett, hogy nincs jól, bemegy a kórházba, ezzel ugrott a fuvarom. Mini először úgy döntött, hogy majd ő elvisz, aztán mégis inkább hívott egy sofőrt. Már indulásra kész voltam, épp átpakoltam a cuccaimat egyik táskából a másikba, amikor egy méretes csótány végigszaladt a meztelen karomon, ami vagy a táskából, vagy az ágyból jött elő. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, sikítás, sírás, ezt én így nem bírom tovább, kérlek, cseréld ki a repülőjegyet még ma, dolgozni se megyek.

-        Elküldjem a sofőrt?

Ha igent mondok, innen nincs visszaút, ez már nem csak hiszti, nem üres fenyegetőzés. Utolsó csatájához érkezett a lelkemben dúló háború. Testileg-lelkileg tönkrementem, a szerelmemet csak este 10-től reggel 7-ig találkozom, napközben pedig magányosan, megtaposva élek. A tíz hónapja tartó gyomorfájás mellé mindennapos hányingert kaptam kísérőnek a gusztustalan konyhától, a patkányürülékes lábosban főtt, másnap hidegen fogyasztott ételtől. Otthon „luxuskörülmények” között sírdogálhatnék a Minikém után, családi körben, barátokkal körülvéve, és visszatérhetnék az imádott munkámhoz. Hónapok óta őrlődöm, megéri-e maradni, már nincs min gondolkodni. Meglátom magam a tükörben, századjára is elszörnyedek a látványtól: a keserűség árkokat vájt az arcomra, a szemem feldagadt, kivörösödött, alatta egyre mélyülnek a fekete karikák. Minire kéne néznem, hogy mert az ő látványa kisöpör mindent a fejemből, de nem merek, nehogy meggondoljam magam. Anya neheztelő hangját hallom: Gondold meg, kislányom, ha már eddig kibírtad... Én tudom, hogy erős vagy. Ne haragudj rám, Anyukám, elbuktam.

-        Igen.

SMS-ben értesítettem a Madamot a döntésemről, hogy hazautazom, köszönve persze mindent, amit értem tett. Joy és a Mistress egész nap próbáltak lebeszélni a szándékomról, de nem sikerült nekik, elszántan készültem a menekülésre, kimostam az összes szennyest, lesikáltam a penészt a táskákról. Napközben felhívott a Madam, megkérdezte, mi történt, majd azt mondta, ne aggódjak, beszél a férjével. A telefonbeszélgetés közben iszonyú zörgést hallottam a fürdőszobából, egy gyík próbált kiszabadulni a csukott ablakon keresztül. Annyira vergődött szerencsétlen, hogy csak a partvisnyéllel mertem kinyitni neki az ablakot. Ez is csak megerősítette az elhatározásomat, hogy el innen, azonban a mindenfelől érkező könyörgés miatt Mini nem ment el V.I.-ra kicserélni a jegyet.

Aznap éjjel alig aludtam, és akárhányszor fölébredtem, összecsókoltam Minit, ahol értem, és sírva imádkoztam, hogy ne kelljen megint itt hagynom. 

November 11.

Diszkrét munkakerüléssel múlattam az időt, mert úgy döntöttem, ennyi pénzért én egy szalmaszálat sem akarok keresztbe tenni, és vártam, mikor szólít magához a Madam, hogy elmondja, mire jutott a férjével. A Mistress még ellátott egy utolsó jó tanáccsal: Sírjál. Ő is nő, idősebb nálad, abból érteni fog. Sírni kell, ez az afrikai mentalitás.

A Madam délután hívatott, és kertelés nélkül közölte, hogy nem tudnak emelni, mert csak most nyílt az iskola, nincs elég gyerek, új szállást pedig talán a hónap végén kapunk, mert nincs pénz. Azt feleltem, köszönöm szépen, de én ennyi pénzből, ilyen körülmények között nem tudok tovább élni, inkább visszamegyek dolgozni a parlamentbe. De mi lesz a férjeddel, a házasságoddal? – kezdődött újra a lelki nyomásgyakorlás, aztán hosszas beszélgetés következett, amiből sok apró részletet megtudhatott az életünkről.

-        A lábost is vidd be a szobába főzés után, tartsátok ott.

-        Egyetlen lábosunk, tányérunk sincs.

-        Miért nincs? Szólj Frednek, hogy vegyen!

-        Neki sincs pénze. Mióta itt vagyok, több mint 100 ezret költöttünk a vízumomra meg a tartózkodási engedélyemre, a húszezres fizetésemből, és volt olyan hónap, amikor 34-et hagytunk a kórházban.

-        Úgy élünk, mint az állatok, szinte a földön eszünk, a matracon ülve.

-        Nincs ágyatok?

-        Az sincs, és más bútor sem, csak egy szekrényünk van, amit otthonról hoztam.

-        Zárjatok be jól minden ajtót, ablakot, hogy ne jöjjenek be az állatok.

-        Be vannak zárva, de a konyhai szúnyoghálón van egy óriási lyuk, az ajtónk sarkát meg kirágta a patkány. Éjszakára odarakunk egy rongyot, de az nem elég.

 -        Ilyen állapotban van a ház? Ez egy gyönyörű ház volt, amikor megépítettük. (Valamikor a kilencvenes évek elején.) Igaz, hogy azóta sem voltam ott, még egy pohár vízért sem mentem be. Ennyire tönkretették?

És így tovább, egy órán keresztül. Azt mondta, azért kapok alacsony fizetést, mert én még új vagyok, de kilenc hónappal korábban kezdtem dolgozni, mint a Gülüszemű, akinek ezek szerint csak egy fél matrac járt volna a Jimoh streeten, és 15 ezres fizetés, de mint tudjuk, vele igencsak bőkezűek voltak.

Itt egy időre félbeszakadt a beszélgetés, amíg a Headmistress és a Gülüszemű bejöttek megértekezni a karácsonyi partit, majd abban maradtak, hogy alaphangon 200 ezer lesz, de ha a szülőket is beengedik, és őket is meg kell etetni, akkor az plusz egy 100-as. (Nem bélszínt kapnak, csak a szokásos rizst meg marhacafatokat.) A Gülüszemű a végére nagyon belelendült, nyafogott, mint egy kislány, hogy Ka-rá-csony-fát-is-ve-gyél! Lesz karácsonyfa is, meg mikulássapka mindenkinek, sőt még Miki Egeret is elhívják, az igazán fontos dolgokra azért akad pár kubu (fillér).

A személyes eszmecserénk második felvonását azzal zártuk, hogy beszéljek a férjével négyszemközt, ne legyen ott se Fred (Mini), se Rawlings, se Joy, a második feleség. Itt közbevetett egy apró „döntsd el, melyik oldalon állsz” megjegyzést: Bár ha jóban vagy vele, ő akár ott is lehet...

Gondoltam, egy próbálkozást még megér a dolog, egyelőre nem kezdek csomagolni. 

November 7.

A Mistress csütörtökön – amikor az iskolában midterm break volt – meghívott magához, hogy lássam, másként is élnek emberek, nem csak putrik vannak Nigériában. A lakásuk a miénkhez képest egy palota, két hálószobás, van egy óriási ebédlő-nappalija, bútorozott konyhája, kamrája, és külön van a vécé és a fürdőszoba. Óriás fotelek és szófa, üveg ebédlőasztal, lapostévé a nappaliban és a hálóban, és a többi, és a többi. Megkérdeztem, mennyibe kerül például a kisebb tévé vagy az étkezőbútor, az előbbi 150 ezer, az utóbbi csak 100. Még ha kapnánk is új lakást, a 35-ből egy lábost sem tudnánk venni, nemhogy egy széket vagy ágyat! A Mistress jót nevetett rajta, hogy ha egész hónapban nem eszek, akkor meg tudok venni egyetlen széket. De egyelőre kár ezen aggódni, mert a lakásra is csak ígéretek vannak, hamarosan, nemsokára. A Mistress bizalmasan elárulta, ő hallotta, hogy very soon kapunk egy háromszobás lakást. Feljajdultam, hogy az sok, nekünk egy szoba is elég. Azzal érvelt, hogy kell a nagy lakás, ha jönnek a gyerekek, de ha valaha teherbe esnék, akkor hazamennék, eszem ágában sincs itt szülni. Az a gyanúm, ki akarják várni a tanév végét, amikor a Gülüszemű elhagyja az iskolát, és vele együtt a lakást is, és minket akarnak oda költöztetni. Most tényleg azt lehet mondani, hogy nekem semmi sem jó, ennek sem tudok örülni, de a december vége nagyon sokára van, és momentán egy szobát sem tudnánk bebútorozni, nemhogy hármat, ezen kívül félő, hogy a két plusz helyiségbe idővel lakótársakat kapnánk.

A Magyarországon töltött hat hét nem tett jót a tűrőképességemnek, egyre nehezebben viselem, hogy nincs privát szféránk, hogy mocsokban élünk, hogy egérkakit kell takarítanom a lábosokból főzés előtt, hogy reggelente hideg vízzel összerázott 3 az 1-ben kávét iszom, aztán hideg tésztát, babot, halat vagy paprikás krumplit kell ennem, mert az iskolában nincs mikró, vagy hogy papucs nélkül a saját szobánkban sem tehetek egy lépést sem. Otthon mezítláb, sötétben mentem ki éjjel a fürdőszobába, és sírni tudtam volna attól a biztonságérzettől, hogy semmilyen veszély nem fenyeget, nem fogok rálépni egy rovarirtótól döglődő csótányra, nem riasztok meg egy sarokban motozó egeret.

Ígéret ide, remény oda, vasárnap hajnalban azt mondtam Mininek, hogy már az sem érdekel, ha többet fizetnek, haza akarok menni. Akkor épp arra keltünk már ezredszer, hogy valami elszalad a fejünk fölött, a matrac mögött, és négy órakor a telefon vakujával kutattunk a betolakodó után. Belefáradtam az örökös éjszakai ébredésekbe, a nappali csatákba, és a kettő közötti idő nagy részét kitöltő unalomba. Az estéim borzasztóan telnek, ha kész vagyok a főzéssel, és nincs áram – ezt kár is hozzátenni, mert az legfeljebb hetente kétszer fordul elő, maximum egy-két óráig –, akkor egyetlen dolgot tudok csinálni, pasziánszozok a telefonon, amíg van benne szufla, utána meg csak ülök a sötétben, és várok. Három órán keresztül figyelem a hangokat. Annak például egészen különleges hangja van, ahogy a csótány a poszteren szaladgál. Közben csöndben becsavarodok. 

Eredetileg hétfőn (november 4-én; mostantól dátumokat is írok, mert mire internethez jutok, már magam sem fogom tudni, mi mikor történt) kellett volna megkapnunk a fizetésünket, de a Madam aznap nem jött be az iskolába, csak üzent, hogy szerdán jön a zsozsó. Az egész nap azzal telt, hogy nyugtatgattuk a tanárokat, tartsanak ki, már csak két nap, de egyiküket így is el kellett engednem egy órával korábban, hogy be tudjon menni a bankba egy kis pénzért, különben másnap nem tudta volna kifizetni buszt az iskoláig. Mindenki nagy meglepetésére kedden beállított egy MOPOL egy rakás pénzzel, amiből mindenkit kifizettek, Joyt és engem leszámítva. Joy fizetését elvileg egy benzinkutas elszámolási probléma miatt tartják vissza, gyakorlatilag csak a második feleség akarja őt szívatni, mert Joy és a Madam sógornők, de az nem derült ki, hogy én miért nem kaptam meg a fizetésemet. Amikor egy tanárnő megjegyezte, hogy nekem úgysincs szükségem pénzre, nem bírtam magamban tartani, hogy nekem ugyanúgy szükségem van rá, mint nekik, mert nyolc hónapja élek havi húszezerből.

Érkezik a többiek fizetése

A borítékomat szerdán kaptam meg, a pompás kis értekezlet után. Az még jobban leforrázott, mint az értekezlet, mert mindössze 35 ezer nairát találtam benne. Csak összehasonlításképpen: a tanárok fizetése 15 és 35 között van, Joy, a gazdaságis 40-et kap (50 lenne a fizetése, ha nem vonták volna meg tőle az étkezési hozzájárulást, szintén szívatásból), a Gülüszemű pedig 80-at visz haza, plusz bérelnek neki egy háromszobás lakást! A hotelban keresett 20-hoz képest valóban majdnem kétszeres az emelés, de egyáltalán nem áll arányban a munkával, amit elvárnak tőlem, és meg sem közelíti azt az összeget, amit egy fehérnek fizetnek Nigériában.

Azt az apróságot eddig el is felejtettem megemlíteni, hogy olyan szinten tesznek mind a principalságra, mind a bőrszínemre, hogy az eszükbe sem jutott, hogyan jut el a fehér igazgatónéni az iskolába, az egyetlen alkalmazott, aki nem szállhat egyedül buszra vagy motorra. Minden nap meg kellett küzdenem azért, hogy legyen fuvarom. Időnként Mini vitt el, de megharagudtak rá(!!!), mert későn ért be dolgozni, aztán sofőr jött, de csak ha időben szóltam, különben elfelejtődött, végül azt találták ki, hogy Mini elvisz egy darabon, aztán átszállok a Mistress autójába. Ő kapott autót, és hozzá sofőrt is, mert nem tud hagyományos sebességváltós kocsit vezetni. Az még hagyján, hogy nem automata sebváltós a kocsi, de ráadásul nem is SUV, nem tud behajtani a Jimoh streetre,  mert túl alacsony, ezért a kereszteződéstől botorkálok a homokon. Magas sarkú, viszonlá!

Úgy döntöttem, hogy ilyen alacsony fizetésért, ilyen körülmények között nem fogok dolgozni, élni, ha nem emelnek, akkor hazamegyek. Egy napig ment a vacakolás, hogy ki szóljon kinek arról, hogy fizetésemelést szeretnék. Mindenki óvott attól, hogy a Madamhoz forduljak, de abban senki sem voltak biztos, hogy zavarhatjuk-e ezzel a nagybácsit, vagy elég, ha az asszisztensét hívjuk. Végül Mini felhívta az asszisztenst, aki úgy vélte, ennek nincs itt az ideje, mert a nagybácsi mostanában sokat költött rám. Engem a személyes véleménye nem nagyon érdekelt, mert ugyanő mondta korábban Mininek, hogy a fizetésem legalább 50 ezer lesz, és abban sem volt igaza. Másnap a kezembe vettem a dolgokat, felhívtam a Madamot, és miután megköszöntem a lehetőséget, hogy az iskolában dolgozhatok, szomorúan közöltem vele, hogy a 35 ezer naira ételre sem elég, ha nem tudnak többet fizetni, akkor kénytelen leszek hazamenni. Ahogy arra számítani lehetett, rögtön azt kérdezte, hogy de mi lesz a házasságommal, aztán rákérdezett konkrétan, hogy mennyi pénzt várnék el, amire azt habogtam, hogy nem is tudom, talán 60-70-et. Megígérte, hogy beszél a férjével, és ezzel vége is volt a beszélgetésnek. 

Csak hogy tisztában legyek az alkalmazásom körülményeivel, a Mistress később elmeséte, hogyan és miért kerültem az iskolába. Még javában folyt az építkezés, amikor ő és a nagybácsi az udvaron beszélgettek, és a Mistress azt javasolta, vegyenek fel egy fehér principalt, mert az vonzaná a szülőket. A nagybácsinak tetszett az ötlet, a Mistress azonnal fel is akart adni egy hirdetést a pozícióra, de épp meghallotta a beszélgetést az építész srác (aki igazán kedves velem, mióta elküldtem a francba), és közbeszólt, hogy van a hotelben egy fehér nő, azt ide lehetne hozni. A nagybácsi a fejéhez kapott, hogy jé, tényleg, és így lettem én principal. Anyagilag sokkal jobban jönnek ki, mintha felvettek volna egy ismeretlen fehér pofát, mert annak nemhogy lakást, házat kellett volna bérelni, autót, sofőrt adni neki, és 100 fölötti fizetést, én meg eléldegélek a szemétdombon annyiból, amennyit a hozzám hasonlóak egy hétvégén elköltenek a Shoprite-ban.  

Felteszem a novemberi firkálmányokat, aztán a december végit, biztos megint zavaros lesz, olyan, mint a fejem mostanában. 

Nyolc perc mulva 2014 lesz. Van aram, van net (igaz, kolcsongepen), ma ketszer ettunk, meg maradt is kaja, meg nem kaptunk fizetest, megis van nemi penzunk, es a tegnap kibereltunk egy szuper lakast, ahova egy heten belul bekoltozhetunk. Jol indul a kovetkezo ev. 

Mini mar elaludt, de nekem meg van ket hideg (!!!) sorom a hutoben, virtualisan megkoccintom az osszes szerettemet. Mar csak egy perc ejfelig. 

BUEK mindenkinek, hianyoztok!

5-én reggel a Gülüszemű épp Joyjal beszélt, amikor megérkeztem, de amint beléptem az irodába, ők kimentek a folyosóra, és ott folytatták a beszélgetésüket. Nem sokkal később a szobatársam összepakolta a cuccait, és egy szó nélkül távozott a szobából. Amúgy be nem áll a szája, folyamatosan beszél magában, de most egy Bye-t sem volt hajlandó odavetni. A tanárok persze tőlem kérdezgették egész délelőtt, hol van, mikor tudnak vele beszélni, de csak rángattam a vállam, hogy nem tudom. Aztán kiderült, Joynak szólt, hogy az egyetemre megy a PhD-je miatt. Másnap reggel megkértem, hogy ha legközelebb elhagyja az iskolát, tájékoztasson róla. Közölte velem, hogy szólt a gazdasági vezetőnek és az iskolaigazgatónak, és rajtuk kívül neki senkit nem kell tájékoztatnia. Megkértem még egyszer, hogy szóljon, ha elmegy, mert közös az irodánk, és a tanárok engem kérdeztek felőle, de nem tudtam nekik semmit mondani, mert egy szót sem szólt, amikor elment. Erre azt felelte, hogy legközelebb majd mondani fogja, hogy Viszlát, egyébként is miért kellene neki engem tájékoztatnia. Mondtam, hogy nézze meg az organogramot, de azzal vágott vissza, hogy arra ne hivatkozzak, mert az teljesen rossz, és neki semmiféle tiszteletet nem kell irántam mutatnia.

Aznap délután a Madam értekezletet hívott össze, ahol elő kellett adnunk a történteket. Mialatt beszéltem, a Gülüszemű időnként hangosan felröhögött, de úgy tűnik, ez errefelé teljesen elfogadott viselkedés, hiszen senki sem tette szóvá. Aztán ő is elmesélte a sztorit a saját szavaival – közben vicsorgott, mint egy farkas –, úgy forgatva ki az enyémeket, hogy egy parasztnak tűntem, és kerek perec letagadta, amit a tiszteletről mondott. Nagy hévvel magyarázta, hogy AZELŐTT szólt Joynak, MIELŐTT felvette volna a táskáját, nem pedig ELŐBB felvette a táskát, AZTÁN szólt Joynak, mintha az lett volna sztori leglényegesebb pontja, hogy mikor került a vállára az a rohadt táska, nem az, hogy szándékosan eltitkolta előlem, hogy elmegy.

A Madam részéről annyi volt a reakció, hogy dolgozzunk együtt úgy, mint egy család, mint nővér a nővérrel, majd kérlelni kezdte a Gülüszeműt, értse meg, hogy én még csak most tanulom a dolgokat, és legyen szíves tanítani engem. Megalázó volt. Ez után az Eye Bulb elhagyta a szobát, mert neki nincs ideje végigülni egy értekezletet, engem pedig mindenki arra kért, hogy nyugodjak meg, felejtsem el a történteket. Ettől végképp olyan színezete lett a dolgoknak, mintha mi sem történt volna, csak a fehér mimóza túlértékelt egy semmiséget, mert neki más a mentalitása.