Naija Wife

Kadunai barinőm, Judit szerint nyugodtan leírhatom, hogy Gülüszeműnek hívom a szobatársamat, a tudományos vezetőt, mert úgysem találná meg a jelentését, ha ráguglizna, és bár a Mini-féle elnevezésből magára ismerhetne, de sosem fogja megtudni, hogy róla írogatok, úgyhogy elárulom, tőle az Eye Bulb becenevet kapta. 

Az utazásom előtt együtt töltött két nap során, amikor a tanárokat értékeltük, egy pengeagyú nőt ismertem meg, aki keni-vágja a tananyagot a bölcsitől a középiskoláig, csak a stílusán kellene csiszolnia. Azt persze nem tudtam megítélni, hogy jogosan javította-e ki a tanárokat, amikor az interjú alatt rájuk förmedt, de nem tetszett, hogy a gyerekek előtt alázta meg őket. Kíméletlenségét betudtam annak, hogy szorított bennünket az idő, de tulajdonképpen nem izgattak a jellemhibái, azt hittem, sose látom többé. Aztán ugye arra jöttem vissza, hogy ő lett a szobatársam, aki nem igazán örült a felbukkanásomnak, és ezt nem is próbálta leplezni, de aztán megemberelte magát, és a második héten már mosolyogva borult a nyakamba a szokásos „Hogy telt a hétvégéd”-del, de nem tudta megemészteni, hogy nem ő lett a principal, és a hierarchiában alattam helyezkedik el, meg azt sem, hogy már nem egyedül használja a szobát – amin csak a 

felirat díszeleg, a Head Academic nem kapott réztáblát –, ezért pár napig a reggeli összeboruláson túl nem nagyon szóltunk egymáshoz. Ő látszólag mindig elfoglalt volt, a tanárok egymásnak adták a kilincset reggeltől estig, de aztán elindult a közeledés, mind szakmai, mind személyesebb témák terítékre kerültek. Abszolút segítőkésznek mutatkozott, felállítottunk egy tervet, hogy miként fogok egyre nagyobb szerepet vállalni a munkában, és elkezdtük együtt látogatni az osztályokat, ellenőriztük a gyerekek füzeteit és a tanárok munkáját. Békésen teltek a napjaink, nem tettem szóvá, hogy a bömbölő zenéje nem csak engem zavar, de szerintem a tanárokat is, akik alig győzik túlkiabálni, és azért sem szóltam (még), hogy az irgalmatlan mennyiségű szemetét ne a földre dobálja, hanem a szemétkosárba. A légkondi miatt is csak bátortalan megjegyzéseket tettem, de egy idő óta szó nélkül lecsavarom, ha fázom. Abba végképp nem szóltam bele, ahogy a tanárokkal kommunikál, pedig a lekezelő, kioktató stílusától kinyílik a bicska a zsebemben. Képes egy tanárt az osztálya előtt megszégyeníteni, mert az a tankönyvből tanít, ahelyett, hogy az internet segítségével (ami még mindig nincs) helyesbítené a tananyagot, mert meggyőződése, hogy a nigériai tankönyvek nem jók. Lehet, hogy ebben igaza van, de ha így is van, akkor talán már az év elején korrektúráznia kellett volna a tankönyveket, hogy az általa helyesnek vélt verzióból készülhessenek az órákra a tanárok, nem utólag kéne szemrehányást tenni nekik, amiért nem azt tanítják, amit ő gondol. Időnként kibillen a mézesmázos szerepéből, és ordít, mint egy sakál, egy tanárt például azzal zavart ki a szobából, hogy mivel késve hozta a leckekönyvét, ezt ő már nem fogja leellenőrizni, menjen ki az irodából, és tanítson, amit akar.

Október utolsó napján kirobbant a feszültség, bekövetkezett az első összecsapás. Reggel a Mistress szólt, hogy a Gülüszeművel írnunk kell egy levelet a szülőknek a karácsonyi partiról, amiben kérünk 500 nairát az ajándékokra. A szobatársam boldogan magára vállalta, hogy megírja, mert amúgy is szeret levelet írni. Megkaptam egy pendrive-on a file-t, átsasszéztam vele a Mistresshez, hogy kinyomtassuk – merthogy én még mindig nem tudok nyomtatni –, de neki persze nem tetszett az iromány, és nekiveselkedett átírni az egészet. Az nekem is rögtön szemet szúrt, hogy hiányzik egy bevezető mondat, amiből kiderül, hogy karácsonyi parti lesz ekkor meg ekkor, ehelyett Eye Bulb azzal kezdte, hogy „Annak érdekében, hogy egy rendkívül szórakoztató napot biztosítsunk a gyerekeknek, minden gyerek 500 naira megfizetésére köteles, hogy meglátogathassa a Mikulás barlangját a karácsonyi party ideje alatt”. Igazán kedves. A Mistress összehozott egy barátságosabb változatot, de mielőtt aláírtam volna, leokéztattam a Madammal. Sokszorosítás után személyesen vittem kiosztani, hogy letudjam az aznapi látogatásomat is az osztályokban. Épp beléptem volna az utolsó terembe, amikor az udvaron elkapott a Gülüszemű, hogy beszélnünk kell. Olyan ideges volt, hogy remegett a kezében a levél, amin nagy piros karikával jelzett egy hibát, és elkezdte magyarázni, hogy ha ide beszúrom ezt a szót, akkor az azt jelenti, hogy utasítjuk a szülőket a pénz megfizetésére, legalábbis a nigériai szülők ezt fogják gondolni, ezt ő tudja jól, mert ismeri a nigériai szülők gondolkodását..., és közben folyamatosan ment fel a hangerő, és egyre hevesebben hadonászott. Belefojtottam a szót azzal, hogy a kifogásolt kifejezést egy nigériai szúrta be, aztán egy másik nigériai, ráadásul egy szülő csekkolta, és ők nem vették ezt észre, de természetesen elfogadom, amit mond, kijavítjuk. Nem is emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetésünk, mert szinte magamon kívül voltam attól, ahogy lekapott mind a tíz körmömről. Az irodába menet találkoztam Ehis-szel, aki szintén ugyanazt a szót kifogásolta, csak ő nem üvöltött, hanem szelíden, jó szándékkal jelezte. Annyira kijöttem a sodromból, amiért a sok bába közt hülyét csináltak belőlem, hogy egyből a Madamhoz mentem, elmondtam neki, mi történt – megemlítve, hogy a Gülüszemű kiabált velem –, és kértem, találjunk ki valami megoldást, hogy a jövőben ne fordulhasson elő, hogy egyik javítás követi a másikat, és végül hibás szöveg kerül ki a kezeink közül, az én aláírásommal. A Madam behívatta a Gülüszeműt, aki azonnal nekem rontott, miért mondom, hogy kiabált, ő nem is kiabált velem, ő csak azt mondta, blablaBLABLA... Mondtam, pont úgy kiabáltál, mint most. Erre az orrom alá nyomta a bepirosozott papírát, és újrakezdte a litániát a beszúrt szóról meg a nigériai szülők gondolkodásmódjáról. Félbe akartam szakítani, erre rám hümmögött (ez is tipikus nigériai reakció, egy nyomatékosan, magas hangon ejtett HHHMMM, megálljt intő kézmozdulattal kísérve), úgyhogy határozottan rászóltam, hogy ezt már egyszer hallottam, elsőre is megértettem, semmi szükség rá, hogy újra elmondja. Erre „nekem órám van” felkiáltással kiviharzott, csakúgy, mint az előző napon, amikor egy másik konfliktus miatt volt jelenése a Madam irodájában. Végül a többiekkel abban maradtunk, hogy veszünk egy könyvet, amiben levélsablonok vannak, azok alapján majd én megírom a leveleket, és a Mistress, aztán pedig Ehis fogja leellenőrizni.

Érdekes módon ez után a szobatársam sértődött halálra, nem én. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna azért, mert elfogadhatatlan hangnemben beszélt velem nyilvános helyen, másnap be se tette a lábát az irodába, amikor elment az ajtó előtt, be sem köszönt, hétfőn pedig magasra tartott orral vonult be, és csak egy Jó reggeltet préselt ki magából.

Később kénytelen volt hozzám szólni, ugyanis a pénteki látogatásunk során megkaptuk az Oktatási Minisztériumtól a Lagos State-re érvényes iskolai naptárt, és az jelentősen eltér a mi ütemezésünktől, ezért Gülüszemű írt egy újabb levelet, aztán odatette az asztalomra, hogy írjam alá. Én viszont fogtam a piros tollamat, és kijavítottam benne ezt-azt, kezdve az legelső megváltozott dátummal, amit az első levélben csak részben sikerült átírnia, a másodikban maradt úgy, ahogy volt. Egy lapra két levelet nyomtatunk, és ő a Ctrl+C, Ctrl+V helyett mindkettőt külön javítgatta, több-kevesebb sikerrel. Végül beszúrtam a keresztnevemet is az aláírásba, hogy az egységes legyen minden levélen, és mert itt úgyis csak Mini nevén szerepelek, az én szép magyar vezetéknevem elfelejtődött, gondoltam, legalább a keresztnevem maradjon meg, magyar helyesírással. A Gülüszemű meghökkent ezen, visszakérdezett, hogy biztosan oda akarom-e írni. Visszafogtam magam, nem vágtam oda gúnyosan, hogy hát nem is tudom, ha úgy látod jónak, hagyjuk a francba, nem is oktattam ki, hogy 36 éves korában az ember pontosan tudja, mit akar, ne kérdőjelezze meg a döntésemet, csak annyit mondtam neki, Igen. Ez után rákérdezett, hogy ez most Z vagy CE. Pontosan az, aminek látszik! Gyöngybetűkkel írtam, nyilván nem az volt a baj, hogy nem tudta elolvasni, hanem azt hitte, a nevemet sem tudom helyesen leírni. Legközelebb én is kijavítsam az övét Ucheről Ucsére, mert én azt így írnám? Miután átírogatta a levelet, aláírtam neki, de még az orra alá dörgöltem, hogy a pontosvesszőt nem sikerült kettőspontra cserélnie.

Juditka azt is mondta, törődjek bele, hogy itt sosem fognak szeretni, ne is legyek túl kedves, küzdjek meg azért, ami nekem jár, és inkább féljenek tőlem, mint hogy kedveljenek. De mint annyi mindenhez, ehhez sem vagyok hozzászokva. Otthon én csak gyorsírok vagy titkárnősködöm, sem pozícióért, sem egy tekercs vécépapírét nem kellett még megküzdenem. Ott nem szoktak velem ilyen hangon beszélni, még a főnökeim sem, örök hála ezért nekik, legeslegelsősorban L.-nek, a valaha volt legjobb munkáltatómnak. Most hogy rá gondolok, potyognak a könnyeim, nagyon hiányzik a szelídsége, a jósága, az embersége... Ő sosem emelte fel a hangját, s ha megbízott valamivel, az nem utasítás, inkább kérés volt: „...kám, el tudnál menni holnap a földhivatalba?” Nagyon messzire kerültem ettől a miliőtől, itt örökké számonkérő kérdések záporoznak rám – Miért nem mentél oda? Van tollad? Miért nincs? Mi az, hogy nem tudsz vezetni? –, hiába kérek háromszor valamit (vécépapírt, dossziét), csak kifogásokat kapok. Nem tudom, hozzá tudok-e valaha szokni ehhez az élet- és beszédstílushoz, félek, hogy sosem fogom itt jól érezni magam

.

Az új munkám sokkal jobb, mint a korábbiak, de azért az iskolában is akadnak problémák.

Az összes felszerelésem egy laptop, egy füzet, és egy kék toll (meg egy pók). Internet továbbra sincs, nyomtatni nem tudok. A Headmistress tisztában van ezekkel, időnként mégis számon kér rajtam dolgokat, iszonyú irritáló stílusban. Épp a szabadságengedélyeket beszéltük át, amikor azt mondta: „Írd rá pirossal, hogy elintézve. Van piros tollad?” Emlékeztettem rá, hogy egy darab füzetem és egy darab kék tollam van, amiket tőle kaptam. Kaptam egy piros tollat. Aztán amikor össze akarta tűzni a papírokat, rám förmedt: „Hol a tűzőgéped?” Emlékeztettem rá, hogy egy darab füzetem, és most már egy kék meg egy piros tollam van, amiket tőle kaptam. Azt mondta, írjak egy listát a Madame-nak, hogy mit szeretnék. Felírtam, hogy tűzőgép, lyukasztó, vonalzó, jegyzetfüzet, internet, és szeretnék nyomtatni. Lecseszett, hogy a vécépapírt lehagytam a listáról, így pedig továbbra is magamnak kell gondoskodni róla. Egyik reggel rám kiabált, hogy „Te nem mentél le a reggeli gyűlésre? Miért nem?”. Ugyanabban a hangnemben visszakérdeztem, hogy ugyan mondta-e nekem valaki, hogy részt kell vennem a reggeli gyűléseken, de úgy meghökkent, hogy nem is válaszolt. Ugyanaznap volt még egy összecsapásunk a Mistressel, amikor áthívott a Madame szobájába, hogy megbeszéljük, mi legyen azzal a tanárnővel, aki úgy ment el napközben vizsgázni, hogy nem várta meg az írásos engedélyemet. Ahogy beértem a szobába, iszonyú hévvel elkezdett nekem rikácsolni, hogy ez a tanárnő így meg úgy. Mindezt a Madame és a kanapén heverésző két pasas orra előtt. Félbeszakítottam a Mistresst, megkérdeztem tőle, az én hibám-e, hogy ez történt, mert ha nem, akkor ne velem veszekedjen emiatt. Ő nem veszekszik, csak elmondja, mi történt. Nekem nem kell elmondania, én ismerem a tényeket, ott voltam, inkább beszéljük meg, mi legyen a következő lépés, és így tovább.

Korábban nem vitatkoztam volna ilyen esetben, mindent eltűrtem, amíg egy semmirekellő adminisztrátor voltam a szállodában, de most már principal vagyok, sokkal nagyobbak az elvárásaik felém, ezért én is elvárom, hogy ne bánjanak velem úgy, mint egy hülyegyerekkel. Persze így is megteszik, rendszeresen beszélnek a jelenlétemben a „hátam mögött”, ha olyasmiről van szó, amit velem nem akarnak megosztani, akkor átváltanak angolról esanra, én meg ostobán nézek ki a fejemből. Ezt is szóvá kellene tennem, de kimerít a sok akadékoskodás.

A szobatársamnak említettem, hogy nyomtatni próbáltam a gépéről, de az tele volt flash drive-okkal, nem akartam kihúzni őket, viszont meg kéne oldanunk ezt a nyomtatódolgot. Felhatalmazott, hogy bármelyiket eltávolíthatom a jövőben. Következő alkalommal nem volt teletömve a gépe, be sem volt kapcsolva, azt hittem, nemsokára lesznek nyomtatott listáim, de nem tudtam elindítani a gépét, mert jelszó védi. Nem gond, megadja a jelszót, mondta, és már nyúlt volna egy papírért, hogy felírja, de aztán meggondolta magát, inkább megígérte, hogy másnap elkéri a telepítő CD-t a Headmistresstől, és felteszi a gépemre. Oda is adta másnap a CD-t, mondtam neki, hogy ezt egyedül is meg tudom oldani, a nagyját meg is oldottam, de ott elakadtam, hogy csatlakozz a nyomtatóhoz USB kábellel vagy hálózaton keresztül, ugyanis nekünk egyik sincs. Egyébként a szobatársam a második héttől kezdve gyökeresen megváltoztatta a viselkedését velem szemben, most nagyon nyájas, de kivillannak a méregfogai, amikor rám mosolyog. 

De van egy menedékem, ha már nagyon elegem van belőlük, akkor lemegyek a bölcsisekhez. Nekik még teljesen őszinték az érzéseik, ha meglátnak, vagy nem közelednek akkor sem, ha a gondozók noszogatják őket, vagy azonnal hozzám szaladnak és ölelgetnek. Mostanra már a legtávolságtartóbbak is el-elmosolyodnak néha, mert kezdenek hozzászokni a látványomhoz, és van egy kislány, aki mágnesként tapad rám. Imádok közöttük lenni :)

Itt a nagyobbak játszanak

Még három hete sem vagyok itt, de már menekülnék. Visszatérő álmom lett, hogy hazautazom egy rövid időre, aztán várom a repülőjegyet, vagy csomagolok, vagy a reptéren szerencsétlenkedek, hogy megtaláljam az épp aktuális repjegyemet. Nem tudom „beleélni” magam abba, hogy itt vagyok, ez nekem nem élet, csak egy átmeneti állapot, és minden nap azt várom, mikor lesz vége.

A ház most már kibírhatatlan. Vasárnaptól szombatig nem mosogattak a kedves lakótársaink, ráadásul a lábosokban mindig hagynak egy kis maradék tésztát vagy rizst, ami két-három nap alatt megrohad, megbüdösödik, bepenészesedik. Ezt kell kitakarítanom, ha főzni szeretnék, természetesen hideg vízben, ami mostanában a sok eső miatt rozsdabarna, szóval mosogatás után sem mondhatók tisztának az edények. Nem is csodálkozom azon, hogy kilenc hónapja állandóan gyomorproblémáim vannak. Mint ahogy azon sem, hogy a kajamaradék vonzza az állatokat, ezért tele a ház egerekkel vagy patkányokkal. Hétfőn kitettünk egy egérfogó ragacsot az ajtónk elé, de két napig nem történt semmi, ezért átraktam a csapdát a konyhába. Csütörtök reggelre ott vergődött rajta egy egér, de senki se dobta ki, így este volt társaságom főzés közben. Én egyre több dologra képes vagyok, mióta itt edződöm, de még nem tartok ott, hogy hozzányúljak egy csapdához, amin egy egér haldoklik, bevallom, arra vártam, hogy a négy pasi közül valaki majd csak kidobja, de őket meg nem zavarta. Aznap este láttam, hogy egy másik egér kiszaladt a csukott ajtón keresztül, ugyanis a vasajtó alul annyira kirohadt, hogy beférnek a lyukon, ezért valaki átrakta a csapdát az ajtó elé. Péntekre már két egér kapálózott a ragasztóágyon, a vasárnap óta rohadó ételmaradékok miatt dögletes bűz is volt, de muszáj volt főznöm, így egy seprűvel arrébb toltam a ragacsot, és nekiálltam mosogatni. Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy áram nem volt, fejlámpával ügyködtem a konyhában. Aztán motoszkálást hallottam az edényszárító mögül, majd megjelent egy egér, végigrohant a pulton, aztán leugrott, és szaladgálni kezdett körülöttem. Itt kénytelen voltam feladni a harcot, felhívtam Minit, és mondtam neki, hogy nincs áram, van viszont két félhalott és egy élő egér a konyhában, nem vagyok hajlandó ott maradni, bezárkózom a szobába, úgyhogy ha enni szeretne, hozzon valamit. Amikor ezt elmeséltem a kollégáimnak, röhögtek rajta. Kár, hogy én kicsit sem találom viccesnek.

Higiénikus környezetben készül a vacsi

Nem csak az egerek száma, az embereké is nőtt. Egyik este befújtuk rovarirtóval a szobát, aztán a kocsiban vártuk, hogy elüljön a szag. Mellettünk az udvaron Prosperity marihuánát szívogatott. Egyszer csak kiszólt a füst mögül, hogy „Hello, Innocent". Innocent vissza is köszönt neki, aztán üdvözölte Minit is, de engem szokás szerint kihagyott. Kicsit meglepődtem, hogy ez mit keres itt késő este, erre mondta Mini, hogy most megint itt lakik. Klassz.

Igyekszem mindent a szobában tartani, mert ami azon kívül van, veszélyben van. Valaki lenyúlta a műanyag dobozt, amiben a szalámit tartottam a fagyasztóban. Valaki eltüntette a farmeromat a szárítókötélről, amit a nappaliban találtam meg, egy fotelban. Valaki elhasználta az ételízesítőt, amíg nem voltam „itthon”. Valaki levette a szárítóról a fehérneműs zsákomat, és belerakta a koszos cipőjét. Még a kidobott szemét sincs biztonságban, mert valaki kikukázta a leselejtezett papucsomat meg a lyukas gumikesztyűmet, és kirakta a kút mellé.

Szeretnék mielőbb elköltözni innen, de Mini azt mondja, egyelőre ne kérjünk másik lakást a nagybácsitól, mert most sokat költött a repülőjegyemre (amire amúgy nem adott elég pénzt, Mininek kellett kipótolnia). Azonban ha arra gondolok, hogy az utóbbi két hétben új szállást kapott Adizah, Omowunmi és Rawlings, a nagybácsi személyi asszisztense, akkor azt hiszem, talán a mi elhelyezésünket is meg tudják oldani. 

Mindketten szerettünk volna hazamenni Anya temetésére, ezért még júniusban írtam egy e-mailt a szlovák követségnek, megkérdeztem, milyen papírokat kérnek a vízumhoz ilyen esetben. Nem válaszoltak. Aztán írtam még egyet, arra sem válaszoltak. Közben hívogattuk is őket, de a konzuli osztály soha nem veszi fel a telefont. Aztán Mininek végre felvette a biztonsági őr, ő mondta, hogy elektronikusan ki kellett tölteni a vízumkérdőívet, és időpontot is lehet foglalni. Július 22-én elmentünk Abujába az interjúra egy tonna papírral. Most, hogy kint élek, azt kellett valószínűsíteni, hogy vissza fogunk jönni, így vittük a munkaszerződéseinket, egy engedélyt a cégtől, hogy elutazhatunk (ebben azt is vállalták, hogy fedezik az úttal kapcsolatos költségeinket), meg az tartózkodási engedélyemet. Az interjú alatt - meg persze előtte is - az utcán álldogáltam a többi kérelmezővel együtt, mert a szlovákoknak még egy nyomorult várószobájuk sincs. Az interjún próbára tették Mini igazmondását/felkészültségét, háromszor is megkérdezték tőle a temetés időpontját, nem mintha aztán azt figyelembe vették volna, hiszen már rég túl vagyunk a szertartáson, de döntés még mindig nem született. Az utazás előtti héten minden nap hívtuk őket, a konzuli osztállyal soha nem tudtunk beszélni, csak a titkárnő ismételgette, hogy ha bármilyen információjuk lesz, telefonálni fognak. Egy alkalommal a nő azt javasolta, írjunk e-mailt, akkor emelt hangon mondtam neki, hogy a férjem már kettőt is írt, de se azokra, se az én e-mailjeimre nem válaszoltak. Ez után megkértek, hogy ne telefonáljak többé, mert a konzuli osztály nem fogadja a hívásomat. Most már nem az kérdés, hogy megkapja-e a vízumot, mert nyilván nem, de kíváncsi leszek, hogy mi lesz az elutasítás okaként beikszelve.

Amíg otthon voltam, megkérdeztem a Külügyminisztériumot, hogy mit lehet csinálni, ha nem bírálják el időben a vízumkérelmet, azt mondták, írhatunk panaszt a szlovák követségnek. Biztos arra is úgy válaszolnak, mint az e-mailekre... Ha pedig megkapjuk az elutasítást, 8 vagy 15 napon belül fellebbezhetünk, szlovák nyelven. Ha most elkezdünk szlovákul tanulni, talán addigra alapszinten menni fog, mire megérkezik a határozat.

Már tudok tárgyilagosan írni ezekről a dolgokról, de belül olyan indulatok feszítenek, hogy legszívesebben odamennék a követségre, és egyesével felpofoznám ezt az embertelen bandát, plusz megráznám a külügyminisztériumi pasast is, akinek a tájékoztatása aban merült ki, hogy felolvasta a vízumkódex két paragrafusát, viszont háromszor is kioktatott, hogy én ebben az ügyben nem vagyok fél, tulajdonképpen a férjemnek kellene érdeklődnie. Ha ezt nem hallottam ezerszer az elmúlt években, akkor egyszer sem, de nem hiszem, hogy a Mininek adott angol nyelvű felvilágosításuk tartalmasabb lenne. Ja, azt a nagyon hasznos információt is megosztotta velem – amit már szintén régóta tudunk –, hogy utazás előtt legkorábban három hónappal lehet benyújtani vízumkérelmet. Nem küldtem el oda, ahova gondoltam, csak megjegyeztem, hogy nem tudtuk ennyivel korábban beadni, mert akkor még nem halt meg az Anyukám. AMÚGY A TIÉD HOGY VAN?!?!?!?

Elkövettem azt a hibát, hogy az érkezésemet követő napon, hulla fáradtan, náthától gyötörten bementem az iskolába „dolgozni”. Mindenki nagyon örült nekem, vagyis inkább várta az ajándékot, a szobatársamat leszámítva, aki úgy dobta be egy zsákba, amit kapott, hogy rá se nézett. Amikor elmentem, még úgy volt, hogy Joyjal leszek egy szobában, de mire visszajöttem, elfoglalta a helyét az a nő, aki supervisorként jött ide kiválasztani a tanárokat. Azóta állásba került, ő lett a tudományos vezető, de ez a cím és a háromszobás lakás, amit az iskolától kapott, nem elég neki, mert ő principal szeretne lenni, de az én vagyok, úgyhogy jó hangulat megalapozva.

A Mistresstől kaptam egy leírást a principal funkcióiról, amitől dobtam egy hátast, az én dolgom lenne ugyanis az órarendek összeállítása, a tanárok felvétele, felügyelete, de még a diákok fegyelmezése is. Rögtön megmondtam, hogy én erre alkalmatlan vagyok, nem beszélek jól angolul (az ő yorubával, esannal kevert pidginjüket végképp nem értem), nem is vagyok tanár, és semmit sem tudok a nigériai oktatási rendszerről. Abban maradtunk, hogy ezeket a feladatokat amúgy is ellátja a tudományos vezető, én reprezentatív principal leszek, tanulmányozom az iskolarendszert, képezem magam, és majd felfejlődök odáig, hogy papír nélkül tudjak rendezvényeken beszélni a tanári karhoz vagy a gyerekekhez.

Nagy segítség volna a tanulásban, ha lenne internet a suliban, de az még nincs, úgyhogy fejlődés elhalasztva. Van viszont két lapostévé, amin egész nap mennek a sorozatok vagy a rajzfilmek, de arra is jó volt, hogy megnézhettük rajta az aznap adásba került reklámunkat, a Mistress főszereplésével. Én csak az adás végét csíptem el, meg néhány szót a többiek beszélgetéséből arról, hogy engem is szerepeltetni kéne a következőben. Azt gondoltam, nem gond, majd felvesznek egy-két képet az iskola előtt álva, az íróasztalnál ülve, esetleg a gyerekekkel együtt, hát ezt még én is meg tudom csinálni. El is kezdtem tervezgetni, melyik kosztüm lesz rajtam, milyen cipővel, ékszerrel... Közben vártam a két órát, hogy hazamehessek végre aludni, el is indult értem a sofőr, összecsomagoltam, berúzsoztam magam, de akkor a Mistress lerakott egy köteg papírt, hogy kezdjem el olvasgatni, mert jön a tévé, felveszik újra a reklámot, velem. Tátogtam, mint a partra vetett hal, hogy fáradt vagyok, beteg vagyok, nem is beszélek angolul, nem is vagyok úgy öltözve, de nem lehetett elhalasztani, mert már úton volt az ember. Olvasgattam a több mint három oldalas irományt az iskoláról, és fohászkodtam, hogy jó nigériai szokás szerint dugó, baleset, bármi miatt csússzon a program egy-két napot, de megérkezett az egyszemélyes stáb, és én nemsokára egy kölcsönblézerben próbáltam meggyőzően fényezni a sulit, úgy, hogy közben minél többször a kamerába nézzek. Pénteken minden sorozatfüggő láthatja a szánalmas végeredményt a Silverbird csatornán.

Update: Közben eltelt egy hét, eljött a következő péntek, internet még mindig nincs az iskolában, úgyhogy csak megírtam a bejegyzéseket, de nem tudtam feltölteni a blogra. Ma lement a reklám, szerencsére kevesebbet szerepelek benne, mint amennyi szöveget felvettek, és nagyon halk a hangom, de még így is hallatszik, mennyire borzasztó a kiejtésem. Viszont jól nézek ki :) Még az adás közben telefonált valaki, hogy szeretne az oyinbóval beszélni! :))  

Új hazámban annyival javultak az életkörülményeink, hogy hoztam magammal egy csővázas szekrényt és egy cipőtartót, úgyhogy remekül elférnek a ruháink, plusz van egy „kincstári” bőröndünk, ahol az élelmiszert, fűszert, evőeszközt, takarítószereket tarthatjuk, szóval minden olyan dolgot, amit nem szeretnénk a lakótársainkkal megosztani, sem az emberekkel, sem az állatokkal.

A szobában sajnos nem ég a lámpa, akkor sem, ha van áram, csak néha-néha villan fel a fény. Az elektromos ember ránézésre azt mondta, az izzó hibája, cseréljük ki, aztán kis unszolásra megpiszkálta, és belátta, hogy mégis csak a lámpatest lesz a hibás, ami egy üregből lóg kifelé a vezetékeken, csavarok nem rögzítik, nincs is mihez. Már vettünk egy másik lámpatartót, most várjuk a figurát, hogy felszerelje. Múltkor belátta, hogy túl alacsony ahhoz, hogy elérje a lámpát, remélem, legközelebb hoz magával létrát.

A csap viszont túlműködik, annyira csöpög, hogy egy éjszaka alatt félig megtölti a vödröt. A szerelő megint kijött, de ugyanolyan csapot hozott, amiből már kettő tönkrement egy-egy hónap alatt, ezért Mini megkérte, hogy hozzon egy másik típust, most erre várunk már öt napja. A távollétem alatt Mini nem nagyon takarított a fürdőszobában, mire visszajöttem, úgy nézett ki a csap környéke, mintha rozsdás lenne, vastagon állt a csempén meg a járólapon a vörös nemtudommi, plusz összefogta a vödröket is, órákig sikáltam, hogy eltüntessem. Gondolom, megkövesedett homok lehetett, mert ha esik az eső, akkor mindig vörös víz jön a kútból. Néha nem tudom eldönteni, hogy fürdés után tisztább vagy koszosabb leszek-e.

Az otthon töltött időről nehéz lenne írni, összefolytak a napok, hetek, azt sem tudtam, mennyi ideig voltam odahaza, most csodálkoztam rá, hogy egy héttel tovább, mint ahogy gondoltam. Anya nélkül semmi sem ugyanolyan, elveszettnek érzem magam, minden apróság miatt felhívnám, de már nem tudom. Azt sem tudnám megmondani, mit csináltam, csak a munkával töltött napokkal tudok elszámolni. A munka miatt legalább azt számon tartottam, hogy a hét melyik napját írtuk, volt miért felkelnem, kevesebbet tudtam gondolkodni közben, és nem utolsó sorban nagyon élveztem, hogy dolgozhatok. Amikor nem dolgoztam, akkor otthon bőgtem. Ahelyett, hogy örültem volna, hogy viszontlátom a dolgaimat, minden bútordarab, tányér fölött azért sírtam, mert ki tudja, mikor látom viszont. Élveztem a meleg vizet, a sok finom ételt, és hogy felülhetek egy buszra egyedül, és oda mehetek, ahova akarok, de semminek sem tudtam felhőtlenül örülni. Utáltam arra gondolni, hogy mindent ott kell hagynom hamarosan, hányingerem támadt, ha bevillant egy lagosi életkép. Egyiptomban kezdtem örülni a visszatérésnek, amikor már közeledtem a Minikémhez. Amikor Nigéria fölött jártunk, már fülig ért a szám, azt éreztem, hogy hazaértem, és hogy ez az ország szeret engem. Ettől egy kicsit meg is ijedtem, mert ez azt jelenti, hogy az én országom meg nem szeret engem, és ha belegondolok, ügyintézés, vásárlás közben tényleg nem azt érzem, hogy kedvelnek, hanem azt, hogy nyűg vagyok. Itt viszont mindenki a nyakamba ugrott, amikor megérkeztem, igaz, közben arra gondoltak, vajon mit hoztam nekik. De végre megint Minivel vagyok, és ha ránézek, rajta kívül úgysem érdekel semmi, most megint nászúton vagyunk.

Egy hete jöttem haza, de még mindig csak téblábolok. A hazaút is szörnyű volt. A nagybácsi indulás előtt egy órával adta oda az apanázsomat, nagyon szűkmarkú volt, a repjegy visszafelé nem is jön ki belőle, ráadásul nairát adott, amit az utolsó percekben kellett átváltanunk. Mire a reptérre értünk, azt mondták, már késésben vagyok, mert előbb indul a gép. Persze nem indultunk előbb, menetrendszerűen érkeztünk Kairóba fél tízkor, a kijárási tilalom idején, így nem vittek szállodába minket, csak hozzánk vágtak egy kajajegyet, és dekkolhattunk 12 órát a reptéren. Tavaly a nigériai benzinsztrájk miatt késett a gépünk, akkor is fél napot töltöttem a tranzitban, ezért most rutinosan vittem magammal kardigánt, vastag zoknit, fejkendőt, hogy ne fagyjak meg, de így is sikerült megfáznom. Itt is hideg van, és hiányzik az Anyukám, hiányzik a Minikém... de legalább csönd van. 

Másfél héttel a hazautazásom előtt a nagybácsi kitalálta, hogy áthelyez az iskolába, nem is akárminek, principalnak. Arról, hogy mi lesz a dolgom, nem tudtunk meg semmit, de arról sem, hogy kit keressünk az iskolában másnap, Mininek annyi infója volt Joytól (a minisztertől, aki majd pénz­ügyes lesz a suliban), hogy principal már van ott, legfeljebb helyettes lehetek. Kicsit furcsa, hogy nem kérdezi senki, akarom-e ezt egyáltalán, vagy el tudom-e látni a feladatot, illetve azt se mondják meg, mi lesz a dolgom, de valahogy el kell tölteni a maradék 11 napot, tölthetem akár ott is…

Gondoltam, a jeles alkalomra felveszem a nadrágkosztümömet, szerencsére a ruháinkat épp tegnap kaptuk meg a mosodából, de az első pofáraesés hajnalban ért, ugyanis a nadrág nem volt a táskában, csak a blézer. No sebaj, beleugrottam a fekete farmerba, magamhoz vettem a blézert és benyargaltunk a szállodába.

Kilenc kör­ül indultunk onnan, a hátsó ülésen két sofőrrel, akik elvileg tudták az utat. Három utcányira lehettünk a céltól, amikor behajtottunk egy egyirányú utcába, de ott már vártak ránk a helyi önkormányzat emberei, félreállítottak, és megkezdődött a szokásos szájtépés, nyolcan tízfelé beszéltek, és persze nem jutottak semmire, de nem is engedtek el. Nem is értem, miért nem hajtottunk el onnan, utánunk lőni nem tudnak, legfeljebb hozzávágtak volna valamit az autóhoz. Most egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudok vezetni, mert így csak ültem az autóban egyedül, egyre idegesebben, amiért rabolják az időnket. Kb. háromnegyed óra múlva megállt előttünk egy “autólopó”, de nem vontatták rá a kocsinkat, viszont követn­ünk kellett. Fel nem tudom fogni, mi értelme volt ennek, amikor hozzánk meg beült egy ember, aki ennyi erővel el is magyarázhatta volna, hova kell menni. De eleve hogy jönnek ahhoz, hogy beszálljanak az autónkba?!? Ezen megint rettenetesen felhúztam magam, de amikor megérkeztünk az irodájukba, és ott ránk zárták a kaput, akkor már nagyon ideges voltam. Ilyenkor jól jön, hogy a nagybácsi rendőr parancsnok, nemsokára megérkezett két MOPOL (mobile police), hogy kiszabadítsanak minket. Első körben be­ültünk Minivel a rendőrautóba, és elfuvaroztak engem az iskolába, aztán ők visszamentek és kiszabadították az autónkat, még a 15 ezres büntit se kellett kifizetniük. Ilyen háttérrel szerencsére nem sok mindentől kell félnünk.

Ide voltunk bezárva

Szóval, megérkeztem rendőrautóval az iskolába, vagyis inkább egy építési területre. Mini átadott egy Ehi nevű fiúnak, hogy akkor én jöttem dolgozni, vele körbejártuk az épületeket, aztán lerakott az irodában, ami most bútorraktárként üzemel. Az egyik - fordítva elhelyezett - íróasztalon volt ugyan egy számítógép, de áram nélkül pasziánszozni se lehetett rajta. Pont kezdtem volna kétségbe esni, de felhívott mtikiti, eldumáltunk vagy fél órát, aztán megjött Mini, és kider­ült, hogy amíg én fecserésztem, befutott az egyik operátor, Omo bátyja. Mini összeismertetett vele, Ehisnek hívják, ő az adminisztrátor, mellesleg pszichológus, de arra valószínűleg nincs kereslet. Amikor feltettem Mininek a költői kérdést, hogy vajon ki fog nekem munkát adni, amikor még nincs is kész az iroda, akkor Ehis felpattant a laptop elől, és megengedte, hogy megcsináljam helyette az árlistát. Elég jól eltöltöttük az időt vele, mert a nyomtatást onnan kezdtük, hogy keríteni kellett egy nyomtatót, azt fel kellett telepíteni s a többi… Mire végezt­ünk, megérkezett a nagybácsi. Leendő kollégáim szájtátva nézték, ahogy puszival üdvözöltük egymást, nyilván nem tudták, hogy a chairman rokona vagyok, de ez csak az első sokk volt, a másodikat akkor kapták, amikor a nagybácsi megmondta nekik, hogy én principal vagyok. Ehis viselkedése egyik pillanatról a másikra megváltozott, de talán ez nem is baj, inkább madamnak szólítsanak, minthogy egy idő után elkezdjenek oyinbózni. Később előkerült egy nő, akit csak mistress-ként emlegetnek, ebből sajnos nem jöttem rá, hogy mi az ő munkája, de elsőre jó fejnek tűnik.

Tévedtem, amikor azt írtam, az iskola messze van ahhoz, hogy a feleségek itt lábatlankodjanak, ugyanis az iskola nagyasszonya az első feleség. Én vele is jóban vagyok, nem fog problémát okozni, ha mostantól nála kell dolgoznom. Úgy tűnik, a kényes egyensúly fenntartásához mindketten kaptak egy játszóteret, az első asszony az iskolát, a második a szállodát, hátha kevesebbet foglalkoznak egymással.

Ennyire futotta tegnap az időmből, de most kiegészíthetem a beszámolót a mai nappal: reggel a mistress (most már a nevét is tudom: Chimere) megmutatta az irodámat, a második legjobb, gyönyörű asztal van benne és rengeteg ablaka van, aztán bejártuk a környéket szórólapokkal, mondhatni körbehurcoltuk a fehér fizimiskámat, aztán a tanárokkal foglalkoztunk meg a termek berendezésével. Délután jött az elsö feleség, referáltunk neki, aztán megkérdeztem, mi lesz a dolgom hétfőtől, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy a bizonylatokat fogom töltögetni egy szerényebb irodában, Joyjal.

Egy dolog biztos, hogy szendvicsembernek szántak, csak tábla nélkül, én a bőrömmel adom el az iskolát, de hogy ezt milyen pozícióban teszem, abban nem állapodott meg a nagybácsi meg a nagynéni. Tekintve, hogy egy hétig fogok ott dolgozni, egyelőre nem izgatom magam ezen, minden jobb, mint nem csinálni semmit, a jövőre nézve meg majd megállapodunk, ha visszajövök. 

Epitesi terulet

Principal office

Nem volt eleg hely az ajtonak, de megoldottak

Medence

Ez varja a kicsiket