Naija Wife

Január 10.

A menedzsment tagjai közül ma senki sem tette be a lábát az iskolába, de egyedül nekem volt nyomós – vagy egyáltalán bármilyen – indokom: a KÖLTÖZÉS!

Minikém reggel elment dolgozni, mert ő ilyen csip-csup dolgok miatt nem hagyhat ki egy teljes napot, én pedig nekiálltam kirámolni és kitakarítani a lyukat, amit egy évig az otthonunknak hívtunk. Amíg a függönyöket mostam az udvaron, Prosperity menyasszonya az ablakból leskelődött, és izgatottan telefonált, – azt hiszem, nem tudta, hogy egy fehérrel hált egy házban. :D

Kettő körül végeztem, mert folyóvíz nem volt, óránként jártam a kútra, kilakatoltam az rácsot, vizet húztam, becipeltem, visszazártam a lakatot. Egyszer felejtettem el bezárni, akkor be is sétált I.J. nőismerőse, aki már többször kereste I.J.-t, de mindig csak engem talált otthon. Lezajlott a szokásos párbeszéd, nincs itthon, nem tudom, mikor jön, az baj, mert a telefonja ki van kapcsolva, blablabla, aztán körbenézett a nappaliban, hogy biztos legyen benne, hogy tényleg nincs ott, majd megkérdezte, hogy megvárhatná-e őt a házban. Sajnálattal közöltem vele, hogy most nem alkalmas, mert egy-két órán belül végleg elhagyom a házat, I.J. pedig nem fog megérkezni addig. Ez is milyen már, hogy besétál egy tök idegen csaj (I.J. annyit mondott róla, hogy „aha, tudom, ki az”), körbekémlel, és ott akarja tölteni a napot? Ahogy kitette a lábát, már kattant is a lakat a rácson.

Nem sokra rá Mini is megérkezett, és hozott magával egy szép, új, piros generátort meg egy villanyszerelőt. Berámoltuk melléjük az összes ingóságunkat a dzsipbe: egy kis műanyag szekrénykét, két műanyag sámlit, három zsák ruhát/cipőt. Nem kellett kétszer fordulni. Búcsúzóul kaptunk a közvetlen szomszédainktól, Akofiéktól egy szatyor babot, azt is bepasszíroztuk, és elhúztuk a csíkot. Hála a sötétített ablakoknak, a szomszédaink nem láthatták, hogy elcuccolunk, ugyanúgy integettünk, mintha csak shoppingolni indultunk volna. Nem voltam képes az egész utcát biztosítani arról, hogy szívesen vendégül látjuk majd őket, elég volt Akofiéknak megígérni úgy, hogy tisztában voltunk vele, sosem fogjuk őket meghívni.

Húsz percnyire költöztünk a Jimoh streettől, de olyan, mintha a dzsungelből - vagy ahogy itt mondják, a bushból - egy városba érkeztünk volna. Ez a környék tiszta, csendes, civilizált, itt nem esznek kutyát, nem a kanálisba kakálnak, és nem kezdenek rikoltozni, ha oyinbót látnak. Reméljük, az a három-négy templom és a házzal szemben lévő mecset sem lesz olyan hangos, mint a vademberek között volt.

Sikerült akkora időzíteni az entrée-t, amikor a kapu előtti részt betonozták. Pár perc ajjaj után ellapátolták az utcafronti üzlethelyiség elől a homokot, és azon keresztül be tudtuk hurcolni a holmijainkat. Én takarítással folytattam a napot, Mini és a villanyszerelő pedig elkezdték buzerálni a generátort. Én úgy képzeltem, hogy öntenek bele benzint, berántják, mint a motorcsónakot, és lesz világosság, de ehelyett legalább öt órát elvacakoltak vele. Azt mondták, nem lehet rákötni a generátort a meglévő villamos hálózatra, ezért elmentek vezetéket, foglalatokat meg mindenfélét venni, és összebarkácsoltak egy ideiglenes fényfüzért. 

Festőszalaggal rögzített vezetéken jön az áram a generátorból.

A piros izzó végén lévő lecsupaszított drótot meg csak be kell dugni a konnektorba, és világít. 

Szerencsére ez kidolgozásában nem üt el a lakás többi részétől, a famunkák például olyanok, mintha a hatodikos technikaszakkör készítette volna. Ez itt például egy hasas ajtó:

A konyhaszekrény zseniális lett, a lécek csiszolatlanul ölelik körbe a kívülről úgy-ahogy kinéző, belülről festékfoltos falapokat, és a vakolatot is meghagyták természetes szépségében. Az egyik szekrényajtóról lemaradt a fogantyú. De a leglenyűgözőbb a sarokrész megoldása: az L rövidebb szárát mindenféle keretes csicsa nélkül bedeszkázták, esélyt sem hagyva, hogy mögötte is levakarjuk a cementet a csempéről.

Erre a szekrényre vártunk majdnem egy hetet

Itt egy csavar, ott egy bura hiányzik

De ezeken az apróbb hiányosságokon csak kacagunk, mert mindezek ellenére is a Paradicsomban érezzük magunkat. 

Csini erkély, csak a szivek vannak fejjel lefelé felhegesztve. De kit izgat?

Az iskola korábbi szórólapja elfogyott, az új még nem érkezett meg, de a tanárok ma is kivonultak reklámozni az iskolát. Szívesen megnéztem volna a szájmarketinget, de helyette mi meghallgattunk egy számítástechnika-tanárt. Elsőre nem volt túl meggyőző, de behívtuk másnapra próbatanításra. Később értekezletet is tartottunk a visszatérő tanároknak, semmi különös, csak a szokásos blabla. Konkrétumokról, például az órarendről egy szó sem esett, pedig mindjárt jönnek a gyerekek. De lehet, hogy valaki titokban dolgozik rajta...

Gülüvel már nem csak gyümölcsöző munkakapcsolatunk van, annyira a bizalmába fogadott, hogy elárult egy titkot csak nekem. Megígértem, hogy nem osztom meg senkivel, úgyhogy hallgatok, mint a sír. 

Egy körül Mini értem jött a suliba, és elvitt bevásárló körútra. Elmentünk a függönyöshöz, kiválasztottunk egy anyagot, leadtuk a méreteket, aztán dobtunk egy hátast, amikor meghallottuk, mennyibe kerül:  2 ablakra és 2 ajtóra 12 ezer, de csak nekem 10-ért is megcsinálják.  Összesen volt nálunk 12 ezer, és abból még asztalt meg széket akartam venni, úgyhogy mondtam Mininek, inkább lássanak be az ablakon, de én nem akarok többé a földön ülve enni. A eladó csalódottságát két függönytartó rúd megvásárlásával próbáltuk enyhíteni (500/darab), és azt kamuztuk neki, hogy majd visszamegyünk a függönyért, de azóta bottal üthetik a nyomunkat. Majd feltesszük a rúdra a régi függönyt, az úgyis passzol a bézs falhoz.

Innen a műanyagmennyországba mentünk, ahol kétszer annyit költöttünk, mint amennyit eredetileg szándékoztunk, de lett egy gyönyörű narancssárga asztalunk és két székünk. Ezeket rögtön az új lakásba vittük, hogy bezárjuk a matrac mellé hálószobába. A kulcsot Mini sajnos jóhiszeműen ott hagyta a fürdőszobában, amit valamelyik paraszt megtalált, és a vadi új matracunkon töltötte az éjszakát. Ez egyből szemet szúrt, ahogy benyitottunk, mert bár a matracot visszaállította a fal mellé, de a rajta lévő nejlon és a frissen festett fal is csupa vérfolt volt. Alaposan meggyötörhették a szúnyogok éjjel, de nem tudtam sajnálni.  

A „Mérnök” magasról tett az egészre, meg sem próbálta kideríteni, ki rendezett vérfürdőt a kulcsra zárt szobában, nem kért elnézést, nem ajánlotta fel, hogy kijavítják a festést, viszont teli szájjal röhögött azon, hogy én más vérét takarítom. Amúgy is azon mulat napok óta, hogy saját magam fogok takarítani, mert visszautasítottam az ajánlatát, hogy potom 5000 nairáért költözés előtt kitakarítsák a lakást. Ez alatt nem komplett suvickolást kell érteni, csak a munkaterület megtisztítását, vagyis elviszik az építési törmeléket és kisöpörnek. Totál kiakadtam azon, hogy bokáig érő törmelékkel, fadarabokkal, cementeszsákkal együtt adják át a lakást, de nem vagyok hajlandó ilyen pofátlanul magas összeget fizetni egy fél órás melóért. Azt hitte a Mérnök úr, hogy jól megkopaszthat, és most kárörvendően röhincsél rajtam, hogy a törmelék mellett még vérrel is be kell piszkolnom a fehér kacsóimat. Csakhogy van valami, amit ő nem tud: már úton van egy takarító a szállodából, aki 2000-ért elvégzi a piszkos munkát. :D

Kezd kibontakozni egy száz százalékban kézműves konyhaszekrény képe: az alja és a teteje járólap, a hátlapja csempe, a polcot és az ajtókat lécekből dobják össze. Arra kíváncsi leszek, hogyan fognak ajtót szerelni az L alakú szekrényre...

Estére megtelt, sőt túlcsordult a Jimoh streeti ház, Prosperity a menyasszonyával jött haza (vajon hol van a lila hajú barátnő?), és Ijeoma szintén hozott egy „utánfutót”. Prosperity-ék miatt Daniel átvackolt a nappaliba, I.J. alvóhelyére, ezért ő és a nője végül elkullogtak.

Harmadik napja nem főztem, mert se áram, se víz nem volt, és mára a gáz is elfogyott. Ha nem tudnám, hogy költözünk, ez lenne az a pont, amikor nagyon kiakadok.  

Január 7.

Hosszúra nyúlik a búcsúzkodás, jelen állás szerint talán pénteken költözhetünk. Holnap lesz az első munkanap az iskolában, ezért múlt héten azt mondtuk a Mérnöknek (építész-bonyolító), hogy nekünk ma muszáj beköltözni. “No problem, no problem” – hajtogatták kórusban a segédjével. Ekkor már csak a háló és a nappali kifestése, valamint a konyhaszekrény beépítése volt hátra. Erre nem volt elég nekik öt nap, ma akadt egy kis problem, ami miatt csúszik a költözés.

A festéssel elkészültek, sőt, a hálószobát olyanra festették, amilyenre kértük. Ehhez duplán le kellett fizetni a festőt, mert azt kapta utasításba, hogy az összes hálószobát és nappalit kenje le egy rücskös, sárga festékkel ("teszkó", vagyis text coat vagy texcote), amit aztán mindenki olyanra színez, amilyenre akarja. Nem tudom, miért erőltetik ezt mindenhova, annyira durva a felülete, hogy nekem lépten-nyomon felsérti a bőrömet, de a hálót sikerült tőle megszabadítanunk egy plusz ezresért.

Eredetileg bordó és narancsos (esetleg rózsaszín) falakat akartam, de ilyen színeket a piacon nem lehet kapni, Duluxra meg nem telik. Nem volt könnyű találni két egymáshoz illő, azonos minőségű festéket, mert amik színben passzolnak egymáshoz, azokból az egyik csak vizes, a másig meg csak olajos változatban létezik, de végül kiegyeztünk a homokszínnel (afrikai homok, vagyis vörös) és a magnóliával. A zsákmányt elcipeltük az autóig – negyed órányira parkoltunk, és út közben az egyik vödörnek leszakadt a füle –, és csak a bepakoláskor vettem észre, hogy magnólia helyett halvány bézs festékeket kaptunk. Visszavonszoltuk az üzletig a vödröket, de ott nem értették, mi a probléma, mert szerintük a két szín megegyezik. Megmutatták a halvány bézs olajos változatát is, hogy bebizonyítsák, az a magnólia ikertestvére. Mivel tudtam, hogy magnóliájuk nincs, csak ezt soha a büdös életben nem fogják bevallani, rábólintottam, hogy tényleg tök egyformák, és elvittük a bézs festéket. Két, egymás melletti fal lett bézs, amiket kevésbé ér a fény, a másik kettő homok színű. Nem rossz, csak a bézs elég világos.

Az aprócska problem a konyhával van: amikor délután megérkeztünk, éppen hogy nekiálltak a konyhaszekrény b-e-t-o-n-o-z-á-s-á-n-a-k. Azt még nem tudom, hogyan lesz konyhaszekrény téglából és betonból, de remélem, hamarosan kiderül.

Csalódott vagyok, de nem csodálkozom, én itt már csak azon lepődnék meg, ha valami úgy történne, ahogy megígérték. Annyi rutinunk azért volt, hogy ma nem állítottunk oda az összes cuccunkkal – bár a ruháink már napok óta zsákokban állnak –, csak a frissen vásárolt matracot vittük magunkkal. Ezt bezártuk a hálószobába, és visszakullogtunk a Jimoh streetre.

Magam mogott hagytam eletem legszornyubb evet, es az uj egv jo hirrel indult. Ahogy mar irtam, december 30-an kifizettuk az alberlet dijat (220 ezer ₦ egy evre + egy 100-as az ugynoknek meg az ugyvednek), legkesobb a jovo heten koltozunk. Meg az utolso simitasokat vegzik a munkasok a hazon. A lakas egy tiszta es csondes kornyeken van, ahol nem laknak kecskek meg birkak az utcan, a szemetet osszegyujtik es elviszik. Ha vannak is arrafele patkanyok meg csotanyok, az emeletre remelhetoleg nem jonnek majd fel. Koltozes utan fenykepes, ekezetes beszamoloval jovok. 

Az elmúlt hónapokban legalább ezerszer mondtam el, hogy ha a Jimoh streeten kell töltenem ezt a karácsonyt is, akkor hazamegyek/öngyilkos leszek. A lakáskeresés viszont baromi lassan haladt, vagyis nem haladt, egyet léptünk előre, kettőt hátra, de most nem megyek bele a részletekbe, talán majd egyszer megírom.  Elég az hozzá, hogy 22-én megtaláltuk álmaink otthonát, egy még be nem fejezett házban, egy cuki kis egyszobás, emeleti lakást, nagyon jó áron. Aznap este a nagybácsi meg is ígérte, hogy másnap kifizeti. Másnap azt mondta, majd pénteken. Búcsút mondtam az új lakásban töltött karácsonyról szóló álmaimnak.

Tudtam, hogy a Szentestét egyedül fogom tölteni, Anyukám már telefonon sem lesz velem, a családtagjaim több ezer kilométerre, Mini meg éjfél előtt nem ér haza. Ahogy tudtam, felkészültem: Mini ajándéka a bőröndben lapult, a fagyasztóban volt egy csomag kenyerem, a másik bőröndben pedig tonhalkonzerv, margarin, mustár, amikből halkrémes kenyeret terveztem vacsorára.

Csakhogy aznap délelőtt jött egy üzenet, ami az amúgy is pocsék hangulatomat rémálommá változtatta: mégsem kapunk lakást, mert a nagybácsi sokat költött ebben az időszakban. Nem csak a karácsonyi, de a jövőnkről szóló álmaim is szertefoszlottak egy szempillantás alatt. Nem is gondolkodtam, dühből megírtam Mininek, hogy „Akkor hazamegyek. Csodálatos karácsonyi ajándék.” Erre a következő üzenetet kaptam: „Baszd meg”. Ezt rövid szóváltás követte, majd azt mondta, értem jön, megyünk kicserélni a jegyet, de legyek kész, mire odaér, ne vesztegessem az idejét. Megjött, beültünk a kocsiba, és szó mentünk V.I.-ig. Az Egyptairnél sem kommunikáltunk egymással, csak akkor láttam, hogy 26-ára cserélte a jegyet, amikor kifelé menet odaadta. Hazafelé viszont megtörte a hallgatást, és rám zúdította az addig visszafojtott haragját, egy órán keresztül szünet nélkül szitkozódott, röpködött a „szívtelen, kurva, baszd meg milliószor, bassza meg Magyarország, csak vesztegettem veled az időmet” s a többi. Egyszer-kétszer szóltam csak közbe, aztán inkább hagytam, hadd dühöngje ki magát, feltettem a napszemüveget, és a mögé bújva bőgtem. Elmentünk a szállodáig, ott Mini átadta a volánt Danielnek, hogy ő fuvarozzon haza, mert a munka fontosabb, és egyébként is végzett velem egy életre. Mire hazaértem, már hét is elmúlt, mosáshoz túl késő volt, vacsorára nem vágytam, így hát inni kezdtem. A hirtelen legurított két sör után felhívtam a maradék családtagjaimat, mondtam nekik, hogy én leszek a karácsonyi meglepi, pénteken érkezem. Aztán felbontottam egy üveg Seaking nevű pálinkát (hét és fél deci 400 naira, baromi rossz, de legalább erős), és akkor jött az újabb váratlan fordulat.

Mini hívott egyszer, nem vettem fel, kétszer, nem vettem fel, aztán harmadszorra felvettem, és rögtön azzal kezdtem, hogy nem akarok több „baszd meg”-et hallani, mire gyorsan elhadarta, hogy a nagybácsi asszisztense akar velem beszélni, tartsam. Rawlins a szokásos „hogy vagy”-ozás után azt mondta, látja, hogy Mini nem boldog, de ne aggódjak, pénteken kifizetik a lakást. Mondtam, hogy már nem tudok hinni nekik, jó lett volna, ha előre szólnak, mert akkor a családommal tölthettem volna a karácsonyt, nem ezen az undorító helyen, csótányok és patkányok között. Hümmögött, hogy tényleg nem valami jó patkányok és pókok között lenni (pedig a pókokat nem is említettem, azok nem zavarnak), aztán felajánlotta, hogy kifizet nekünk egy szobát a szállodában, a férjem már most értem jöhet és odavihet. Aznap már nem volt kedvem újra felöltözni, abban maradtunk, hogy másnap beköltözünk. Folytattam az iddogálást, Mini éjfél körül megérkezett, egy szót sem szóltunk egymáshoz, én kettőig iszogattam és kártyáztam, majd lefeküdtem. Reggelre meg is bántam, hogy nem mentem a szállodába éjszakára, mert a lányok hat körül felkeltek, bekapcsoltak valami zenelejátszót (kivételesen nem örültem neki, hogy van áram), és kivonultak a konyhába csörömpölni. Olyan hangzavart csináltak, hogy nem lehetett tovább aludni. Nagy nehezen összeszedtem magam, aztán elővettem a bőröndöt, hogy bepakoljam a ruhákat, de akkor Mini végre megszólalt, és közölte, hogy most csak egy-két napra való cucc kell, nem biztos, hogy a költözésig a szállodában maradunk, és amúgy ő dolgozni fog aznap, de ha végez, utána visszajöhetünk a többi ruháért. A hotelben volt áram, internet, tévé, meleg víz, sült krumpli rántottával, már kezdtem volna befészkelni magam, de akkor szóltak, hogy itt a sofőr, aki elvisz a nagybácsi feleségéhez, Joyhoz. Farmerban, trikóban, smink nélkül mentem, azt gondoltam, egy rövid udvariassági látogatás lesz, de délután vendégsereg jött, rengeteg gyerekkel, és hipp-hopp egy karácsonyi vacsorán találtam magam. Ez a nap legalább annyiban hasonlított az otthoni ünnepléshez, hogy sokat lehetett enni, legalábbis abból, amihez volt gusztusom. A kecskelevest inkább mellőztem.

26-ára kirándulást terveztünk, de reggel Mininek el kellett mennie kiszabadítani a rendőrség karmaiból egy sofőrt, így csak egy óra után tudtunk elindulni. Nagyon messzire mentünk, a Victoria Islanden lévő La Campagne Tropicanába, több mint két óra volt az út odáig. Menet közben a kocsiban megkaptam az ajándékomat, két pár fülbevalót és egy karkötőszettet. Egy ismerősünk azt mondta, a Tropicana olyan, mint a National Conservation Center, vagyis egy park állatokkal, de ez kiépített tengerpart plusz szabadidőpark, ahová a belépő fejenként 4000 naira. Nem tudtuk kihasználni a sportolási lehetőségeket, mert nem úgy voltunk öltözve, de lehetett volna teniszezni, medencében uszikálni, még libikókázni is meg limbóhintózni is.

Kellemes két órát töltöttünk ott, aztán hazasiettünk, hogy elkerüljük a dugót. Hazafelé lőttem ezt a képet Lagos civilizált részén, ahol a karácsonyi dekoráció nem az úton keresztbe fektetett bambuszból vagy ócska deszkákból meg autógumikból áll, hadonászó emberekkel körülvéve, akik csak akkor engednek át az akadályon, ha pénzt adsz a karneváljukra. Kinek mit jelent a karácsony, ugye. 

Eljött a péntek, Mini a szállodai szobából ment dolgozni, és kábé ennyi jó történt aznap, mert a nagybácsi és az asszisztense rövid látogatásuk alatt nem szóltak Minihez, vagyis az albérletünkről egy szó sem esett. Mini felhívta az Egyptairt, azt mondták, októberig még felhasználhatom a jegyet, hurrá. Este hazacuccoltunk. Én is átadtam Mini ajándékát, és megint úgy feküdtünk le, hogy ki tudja, meddig leszünk még együtt.

Internet nélkül nem lehet blogolni, ezért a hosszú hallgatás. Egy ideig még írogattam egy doksiba, de nem voltam valami lelkes. Aztán amikor kitettem két posztot az írásaimból, mert végre nethez jutottam, ketten is azt írták, hogy nem tudnak követni, így végleg lelohadt a lelkesedésem. Azóta magamban fortyogok, dühöngök, szomorkodok, na jó, néha Juditkának panaszkodok, és ez még feszültebbé teszi az amúgy is sanyarú helyzetemet.

Most december 28-a, szombat van, 7 óra múlt 7 perccel, és valami csoda folytán van áram. Újra nekiállok pötyögni, és ha lesz kapcsolatom a világhálóval, majd fel is teszem a blogra.

Nincs kedvem megnézni, mikor és mit írtam utoljára, így most egy hatalmas ugrás következik, biztos ez is követhetetlen lesz, de talán majd egyszer kitöltöm az űrt.

Update: Január 1-je van, van mobilnetem, csak nem megy a linuxos gépen, de hoztunk egy laptopot az irodából.

Véletlenül rátaláltam a magyarázatra, miért használják köszönés helyett a “well done”-t Nigériában. Eredetileg annak akartam utánanézni, hogy miért az amerikai, miért nem a brit helyesírást követik, amikor rábukkantam egy nagyon érdekes cikkre dr. Farooq Kperogi Amerikában élő nigériai professzor blogján, amelyben összehasonlítja nigériai helyesírást az amerikaival és a brittel. A cikk címe: Divided by a Common Language: Comparing Nigerian, American and British English, 2007. szeptember 8-án jelent meg a  Notes from Atlanta blogon.

Íme a magyarázat:

Similarly, our use of the phrase “well done” as a form of salutation for someone who is working in peculiarly Nigerian. We use it to approximate such expressions as “sannu da aiki” in Hausa, “eku ise” in Yoruba, “ka soburu” in Batonu (my language), which have no parallels in American and British English. In both American and British English, “well done” either functions as an adjective to describe thoroughly cooked food or meat (Example: I like my food well done), or as an exclamation expressive of applause – synonymous with “bravo”. It is also used as an adjective to describe something that has been executed with diligence and skill. It is not part of the cultural repertoire of people in the West to reserve a special form of salutation for people who are working.

Hasonlóképpen a „well done” kifejezés használata, mint egyfajta megszólítása valakinek, aki dolgozik, sajátosan nigériai. Arra használjuk, hogy megközelítsünk olyan kifejezéseket, mint „sannu da aiki” hauszául, „eku ise” yorubául, „ka soburu” batonu nyelven (az én nyelvem), amelyek nem egyeznek meg az amerikai és a brit angollal. Mind az amerikai, mind a brit angolban a “well done” egyrészt melléknévként használatos, amely az átsütött ételt vagy húst írja le (Példa: Jól átsütve szeretem az ételt), vagy egy felkiáltó kifejezése a tapsnak – a “bravó” szinonimája. Melléknévként is használják, olyasvalaminek a leírására, amit szorgalommal és szakértelemmel hajtottak végre. A nyugati emberek kulturális repertoárjának nem része egy külön kifejezés fenntartása azok köszöntésére, akik dolgoznak. 

Megkérdeztem tőle, mit kellene felelnem, amikor ezt mondják, azt válaszolta: „Thank you” vagy „Thank you o”. Most már mindent tudok :)

November 20.

Nagyszerű tanács volt a nagybácsitól, hogy relaxáljak, de mivel az életkörülményeim tőle függnek, az csak akkor fog menni, ha ő maga javít rajtuk. Addig napról napra csak idegesebb, fáradtabb leszek.

Az áram- és vízhiány már három napja tart otthon, ezért a héten még nem főztem. A hétfői spagetti lett volna az utolsó főtt kajám, de a helyett csak kekszet ettem, este meg halkrémes kenyeret. Keddre keksz, banán és halkrémes kenyér jutott. Mini nagyon megsajnált, ezért ma megálltunk a Tantalizersnél kaját venni, és elszórtunk 600 nairát két húsos pitére és két vizre. Ennyi pénzből 17 zacskó Indomie-t tudtam volna venni! Ráadásul vízre nem is kellett volna költeni, ha hoztam volna otthonról.

Az amúgy sem rózsás helyzetet tovább rontják a lakótársak okozta apró bosszúságok, amikből majd’ minden napra jut egy. A patkányirtási lázban két csapdát is beszereztünk, egyet a konyhaajtó, egyet a mi ajtónk mellé tettünk, biztos, ami biztos. A konyhaajtó mellettivel fogtunk három dögöt, de a másik üres maradt, ezért azt is átraktam a vonulási területükre. Reggelre valamelyik szomszédunk jóvoltából visszakerült a ragacs az ajtónk elé. Eddig sem köszönte meg senki, hogy saját költségünkön az egész lakóközösség javát is szolgáló kártevőirtást végzünk – természetesen egyedüliként a házban –, de úgy tűnik, most már kifejezetten helytelenítik a tevékenységünket, és azt a saját „territóriumunkra” óhajtják korlátozni.

A ruhacsipesz használatáról rég leszoktunk, mert arra is csak mi fordítottunk pénzt, de állandóan ellopkodták, összetörték a csipeszeket, egy hónap alatt két-három kivétellel elpusztítanak egy teljes szettet. Mini hazahozott egy új készletet (300 ₦ volt), de azt csak akkor használom, ha senki nincs otthon, és beszedem, mielőtt hazajönnének. Hétfőn két régi csipesszel kitettem száradni Mini trikóit az udvarra, kedd délután már úgy találtam őket, hogy két atlétát egymásra dobtak, a harmadikat mellé biggyesztették, és a hármat lefogták egyetlen csipesszel, a másik csipesz pedig rózsaszín pólókon díszelgett. Egymás hegyén-hátán persze nem száradtak meg egy teljes nap alatt sem Mini trikói, köszi, lányok!

Az iskolában sem jobb a helyzet, ott a Gülüszeművel tépkedjük egymás idegeit, aki újabban azt csinálja, hogy miközben én zenét hallgatok, ő is elindítja a maga muzsikáját, plusz elkezd énekelni. Erre én elkezdem felhangosítani a lejátszót, aztán mindketten addig tekerjük a hangerőt, amíg a gépek bírják. Pechemre ebből a játékból is csak vesztesen kerülhetek ki, neki semmi baja nem lesz a hangzavartól, mert abban nőtt fel, nekem viszont délutánra már fáj a fejem.

Tegnap fél négykor a Mistress szólt, hogy elvitték javíttatni az autóját, de nem lett kész, kérjem meg Fredet, hogy küldjön valakit. Jobb lett volna, ha kicsit korábban hozakodik elő ezzel, mert tudjuk, hogy legalább egy óra, míg a hotelból odaér egy autó, de így legalább volt időnk megbeszélni, hogy másnap hogyan jutok be az iskolába. A Mistress két remek javaslattal állt elő:

1)      induljunk el hatkor, úgy hétre már az iskolában leszünk, és Fred nem késik a munkából, vagy

2)      Fred vigyen el a kereszteződésig, onnan meg menjek busszal.

Ahogy azt már megszokhattátok, nekem semmi sem jó, most is mindkét ötletével szemben kifogásom volt, mert

1)      kb. másfél órával tovább maradtam volna az iskolában, amíg megérkezik az autó, ráadásul másnap fél 7-re kellett volna mennem, miközben ő már előre beharangozta, hogy másnap később fog bejönni, mert ez a sok stressz kikészíti, szüksége van pihenésre;

2)      fehéreknek egyedül nem ajánlott kószálni a városban.

Előálltam a saját verziómmal: ha nincs kocsi, nem jövök dolgozni. Ettől mindketten röhögőgörcsöt kaptak, pedig tök komolyan gondoltam. 

Múlt héten (sajnos nem tudom, melyik héten, ide nem írtam dátumot) a Mistress-szel együtt hármasban kellett meglátogatnunk egy nagyon fontos embert, hogy előmozdítsuk az engedélyek beszerzését. A Mistress lázas izgalomba jött, amikor megkapta a fontos embertől az üzenetet, hogy menjünk délután az irodájába, de a Gülüszemű, aki amúgy legkorábban szokott érkezni, sehol sem volt. Kilenc után vánszorgott be, papucsban és egy műanyag capri nadrágban, ami trottyosan lógott az irgalmatlan hátsóján, ezért amikor megtudta, hogy kivel lesz találkozónk, hazament átöltözni. Bosszúból, amiért a Mistress számon kérte rajta, hogy nem értesítette őt a késésről, kifelé menet még megállt egy kicsit ordítozni a gyerekekkel. Egy óra múlva visszajött egy szürke nadrágban, piros ingben, fekete mellényben, amikhez egy barna telitalpú szandált húzott fel, amitől majdnem kiégett a retinám, annyira elütött mindentől, ami rajta volt. A Mistress a betegségére fogta a hanyag külsejét, ő fekete nadrágot, lila mintás, kicsit viseletes inget vett fel aznap, fekete-barna szandival, pedig isten bizony, lehet kapni sima fekete lábbeliket is. Finom önkritikával meg is jegyezte, hogy egyedül én vagyok jól öltözött. Naná, engem a megjelenésemért fizetnek! Ráadásul annyira jól, hogy még a frizurámat is rendben tudom tartani. Úgy tűnik azonban, hogy a kolléganőimnek a költséges hajhosszabbítás miatt már nem telik fésüre, mert két kócos parókával szálltam be a kocsiba, de a látogatás komolyságára tekintettel feltettek egy szemüveget.

Megközelítőleg sem tudtuk, mikorra kell odaérnünk a kormányzati negyedbe, mert az üzenetben csak az szerepelt, hogy délután, ezért mi kora délelőtt útra keltünk. Indulás előtt én rákérdeztem volna, hogy hány órakor tudnak fogadni minket, de hagyjuk a hülye európai szokásokat, induljunk el jó korán, mert úgyis dugó lesz. Pechünkre nem volt dugó, fél tizenkettőre már az irodában voltunk. A Mistress küldött egy üzenetet a nagyon fontos embernek, amikor megérkeztünk, aki azt válaszolta, hogy házon kívül van, 3-ra ér vissza az irodába. Keserves sírás-rívás kezdődött, hogy most mi lesz, majd kitalálták, hogy menjünk el a Shoprite-ba. Nem csatlakoztam hozzájuk, inkább ültem egy órát a kocsiban, mert egy szendvicsre való pénz sem volt nálam. Miután kiszórakozták magukat, visszamentünk várakozni az irodába, ahol vagy látványosan szenvedtek mind a ketten, vagy megpróbáltak aludni. Kicsit előbb kerültünk sorra, fél háromkor már végeztünk is, de arról szó sem lehetett, hogy visszamenjünk az iskolába (négyig tart a munkaidő), mert iszonyúan elfáradtak, és különben is dugó van. Aznap konkrétan egyikünk sem csinált semmit, mindössze találkoztunk a nagyon fontos emberrel, akinek semmi köze az iskolai ügyekhez, de ismeri az oktatásért felelős másik fontos embert, aki viszont nem volt bent az irodában, ezért öt perc múlva utunkra bocsátottak egy ígérettel, hogy majd hívnak, ha bent lesz az oktatási biztos.

Amúgy a „nyugodjak meg, felejtsem el” értekezlet óta Eye Bulbbal egy szót sem szólunk egymáshoz azon kívül, hogy Jó reggelt és ’Szlát. Egész nap hallgathatom viszont, hogy magában beszél vagy énekel, illetve hogy a tanárokkal kiabál. Néha legszívesebben képen törölném, annyira irritál a viselkedése. Előfordul, hogy egymást tapossák a tanárok az irodában, hogy beszélhessenek vele, de ő belefeledkezik egy telefonbeszélgetésbe, és azt se mondja, „elnézést”, amikor negyed óra múlva leteszi a telefont. Beleásít, beleénekel, időnként még bele is büfög az emberek arcába, ha pedig valaki felbosszantja, akkor azt úgy bünteti, hogy az asztalra hajtja a fejét, és percekig tudomást sem vesz róla. 

Nehezen tudom elhinni, hogy kifogtam egy női Randot, akivel együtt kellene dolgoznom, de ignorál engem, és süt belőle a gyűlölet, ha rám néz. Mini szerint a gonoszsága féltékenységből fakad, mert hiába van neki három diplomája, nem tud elszabadulni ebből az országból, én pedig oda utazhatok, ahova akarok, mert fehér vagyok. Gondolom, ehhez még hozzá jön a tévhit az anyagi helyzetemről, plusz a harag, amiért helyette én kaptam a principal címet, kizárólag a bőrszínem, nem az érdemeim miatt, és innentől csinálhatok bármit, az jó nem lehet.

Ha már szóba került Rand, elmesélem, mi történt vele, mióta hazajöttem: kiderült, hogy más cégeknek passzolta le a megrendeléseket, ezért végleg – de most tényleg – kirúgták, a lakásból, amit a cég fizetett neki, MOPOL-lal dobták ki, és a slusszpoén, hogy megjelentettek egy hirdetést az egyik legnépszerűbb újságban, a Punch-ban a fényképével, amiben figyelmeztetnek mindenkit, hogy ő már nem a cég alkalmazottja, csak saját felelősségre kössenek vele üzletet. Mintha hájjal kenegettek volna. 

Update: Rand még mindig a cég lakását használja, visszakönyörögte magát.

November 18.

Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis a frissen kikelt patkányfiókák kedvenc játszótere a mi szobánk lett. Péntek délután – mint mindig – egyedül voltam otthon, üldögéltem a kis sámlin, amikor hirtelen kiszaladt egy kölyök patkány a szekrény alól, elment az ajtó sarkán tátongó nyílásig, majd ott megállt. Csapkodtam egy ásványvizes palackkal, hogy siettessem a távozását, de a kis rohadék megfordult, és visszament a szekrény alá. Bemenekültem a szúnyogháló alá, és ott szűköltem egész este. Hajnali három körül szűnni nem akaró zörgésre ébredtünk, a kis rohadék befészkelte magát egy nejlonszatyorba, és ott randalírozott reggelig. Az alvásnak lőttek. Vasárnap este kitettünk két csapdát, és alig öt perc múlva már hallottam is a sírdogálást a konyha elől, de sajnos ezek olyanok, mint a sárkány feje, ha egytől megszabadulsz, három jön helyette. 

Hétfőn reggel már hadiárkokkal a szemem alatt indultam dolgozni. Kótyagos fejjel, félálomban végigültem egy értekezletet az iskolában, aztán rávetettem magam a kajára, mert reggel óta korgott a gyomrom. Ahogy felnyitottam a dobozt, savanyú szag csapta meg az orromat, de annyira éhes voltam, hogy ennek ellenére megpróbáltam megenni, csakhogy amikor a számhoz közelítettem a spagettit, annyira felerősödött a szag, hogy fel kellett adnom. Ez volt a szombat estére készült finom, vagdalthúsos spagetti. Még szörnyülködtem is rajta, hogy milyen sokba kerül az alapanyag, de aztán kiszámoltam, hogy kb. 900 nairába van az egész kaja, és hat adag kijön belőle, tehát tulajdonképpen nem is drága, de mégis olyan érzést kelt, mintha valami nagyon úri dolgot ennénk. Amikor azzal szembesültem, hogy ki kell dobnom nigériai kulináris próbálkozásaim non plus ultráját, muszáj volt kimennem sírni. Ezen a hétvégén már nem is vettünk paradicsomkonzervet meg vagdalt húst, mert már vészesen fogy a pénzünk, szóval ez lett volna az utolsó normális kaja ebben a hónapban. Nagyon szomorú voltam, amiért megromlott, pláne, hogy miattam történt. Vasárnap ugyanis Mini be akarta tenni a mélyhűtőbe a dobozokat, meg is kért, hogy majd figyelmeztessem, nehogy ott maradjon, de lebeszéltem róla, mondván, hogy a hideg kaja még OK, de jegeset nem szeretnék enni az iskolában. Aznap esélye sem lett volna megfagyni, mert egyáltalán nem volt áram, viszont a mélyhűtőben legalább hűvösön lett volna.

Hat szem kekszet tudtam enni az iskolában, pokoli éhes voltam, mire hazaértem, de nem voltam valami lelkes a halkrémes kenyér gondolatától. Az éhségérzetet aztán elsöpörte a hányinger, amikor megláttam két újabb áldozatot a patkánycsapdán. Evés helyett belevetettem magam a munkába, amíg még világos volt. Elindultam, hogy elmossam a büdös műanyag dobozomat, de nem jött víz a csapból, mert kiürült a tartály. Eltettem az ételhordót későbbre, hátha lesz áram – nem lett –, és inkább kiültem az udvarra mosni. A kinti fényben megvilágosodott az is, hogyan ürülhetett ki egy nap alatt a tartály: a szomszéd gyerekek a közkút helyett a mi kerti csapunknál töltik fel a vödreiket, ahhoz ugyanis kicsik, hogy a kútból húzzanak vizet.