Kb. az ötödik hónapban járt, már kismamaruhákat hordott, boldog volt, gyönyörű és mosolygós. Szombaton nem jött dolgozni, aztán hétfőn sem. A húgát és a sofőrjüket sem láttam. Kérdeztem Minit, tud-e róla valamit, azt mondta, lehet, hogy már elutazott Angliába, mert ott akart szülni. Ez még túl korai lett volna, de végül is megtehetik, hogy hónapokat töltsön ott. Mindenesetre hiányzott, mert nagyon szeretem, hihetetlenül kedves velünk, és hiányzott az irodából is, ahol ő az adminisztrációs igazgató. Szerda este tudtuk meg, hogy elvesztette a babát. A hír természetesen titok, nem lehet beszélni róla, nem is hozza szóba senki. Tegnap nem bírtuk tovább, Mini küldött neki sms-t, azt válaszolta, hogy köszöni, jól van, a második mondata meg már az volt: "hogy van a feleséged?". Aztán azzal búcsúzott, hogy rövidesen találkozunk, mert már nagyon hiányzunk neki. Legnagyobb megdöbbenésemre ma már egy meetingen láttam a bárban. Még egy hét sem telt el. Bő ruha van rajta, semmi változás nem látszik. Később majd úgy fog öltözni, mint azelőtt, és minden megy tovább, mintha semmi nem történt volna.
Csak csodálni tudom őket ezért az elképesztő erőért. Én hónapokig használhatatlan voltam, az embereket is kerültem, ide menekültem, hogy könnyebb legyen feldolgozni a veszteséget, amit a mai napig sem sikerült. Pszichológus, cigi, pia, nyugtató, táppénz, terhére voltam a környezetemnek és az államnak is. Itt nincs betegállomány, ha nem dolgoznak, nincs fizetés, és bár ő pont megtehetné, hogy addig marad otthon, ameddig akar, már visszajött dolgozni, de ami még megdöbbentőbb, hogy mosolyogni is tud. Szeretnék én is ilyen erős lenni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.