Hosszabb lejtmenet után ma végre felfelé indult velem a szekér.

Hétfőn délelőtt a sok feladatom mellett volt időm elolvasni a horoszkópot a Nők Lapján, ezt jósolták nekem a hétre: "Az Ikrek pattanásig feszült idegekkel várják a közelgő változást, és úgy érzik, hogy már nem szeretnének jobban alkalmazkodni másokhoz." És mennyire, de mennyire igazuk volt!

A viszonyom Randdal az elmúlt hetekben sem javult, sőt. Másfél hete nem reagál az e-mailemre, nem csekkolja a munkámat, így most minden tevékenységet felfüggesztettem, mert amíg nem okézza, addig nem akarom folytatni, hogy ne dolgozzak feleslegesen. (Bár időm éppen lenne rá.) Az ellenszenv tapintható közöttünk. Egyáltalán nem vesz rólam tudomást, hetente egynél többször nem szól hozzám. Olyannyira nem, hogy amikor Daniel "malária" - vagy inkább a barátnője - miatt otthon maradt, akkor Prosperity-nél érdeklődött felőle, aki csak hebegett-habogott, mert fogalma nem volt róla, engem nem kérdezett, pedig pontosan tudja, hogy családtagok vagyunk és együtt lakunk. Ott ültem közöttük a párbeszéd alatt, de mintha nem is lettem volna a szobában. Ebben a remek hangulatban hétfőn nekem szegezte a kérdést, hogy mehetünk-e. Persze nem mondta meg, hova, miért is vesztegetné arra a szót, hogy felkészítsen egy találkozóra... Útközben folyamatosan telefonált, egyre indulatosabban, hangosabban, aztán meg is állt az út szélén, hogy minden erejével az ordításra koncentrálhasson. Az oroszlánbömbölése elviselhetetlen volt, ezért átültem a hátsó ülésre. Amikor befejezte az üvöltést, megkérdezte, miért ültem hátra, én meg nem kerteltem, megmondtam, hogy azért, mert túl hangos volt. Nem kért, felszólított, hogy üljek előre, indulhatunk. Mondtam, hogy nekem itt is jó lesz. Azt ismételgette, hogy ott nem maradhatok, nem ülhetek ott, de nem közölte vele, miért nem. Én ragaszkodtam az ülőhelyemhez, majd a hiábavaló huzavona után végül elindult, de azzal a lendülettel vissza is fordult, elvitt a szállodáig, és leparkolt a kapu előtt. Megkérdeztem, hogy várunk-e valakire, erre azt felelte: mára végeztünk. Később persze rájöttem, hogy azért nem ülhetek hátul, mert az emberek így azt hiszik, hogy ő egy sofőr. Ezt nem képzelhetik róla, aki intelligensebb mindannyiunknál, aki egy nap Nigéria elnöke lesz! Ezt nem ám csak ő találta ki, a pásztora is megálmodta, hogy elnök lesz, úgyhogy kezdhetünk félni. 

Fentiek folyományaként másnap szóltam a gazdasági igazgatónak - Ighodalo, más néven IG, jó fej srác -, hogy ha lehet, szeretnék más munkát kapni, mert Randdal nem tudok együtt dolgozni. Abszolút megértett, de sajnos nem dönthet egyedül, beszélnie kel Joy-jal, a nagybácsi feleségével, aki hál' Istennek a héten még nem jön dolgozni. (Nagyon elhamarkodta azt a pénteki bejövetelt.) Az biztos, hogy nem lepődtek meg a kérésemen, mert tavaly február óta négy nő dolgozott ezzel a barommal, de egyikük sem bírta sokáig. 

A szabadulás reményétől kicsit megkönnyebbülten olvasgattam kedden egész nap - a barom tüntetőleg a bush bárban dolgozik a hétfő délutáni visszatérése óta, hahaha -, amikor Mininek eszébe jutott, hogy megkérdezi, mi van a vízumommal. Az asszisztens válaszától padlót fogtam: nagykövetségi pecséttel ellátott igazolást kért arról, hogy házas vagyok, meg hogy pecsételtessük le a nigériai házassági anyakönyvi kivonatot és az esküvői fotókat. Ja, meg a nagy fehér hátsómra is kérek egy pecsétet a nem létező követségen. Bújtam a netet, hogy kiderítsem, mennyibe kerülhet Egyiptomból beszerezni egy ilyen papírt meg legalább még egy pecsétet, arra jutottam, hogy harmincezer alatt nem ússzuk meg. Estére vigasztalhatatlanul bőgtem meg dühöngtem, hogy legjobb lenne hazamenni pénteken, akkor nem kell vízum, nem kell átíratni a repülőjegyemet, csakhogy az útlevelem a bevándorlási hivatalban van. Ráadásul egy és fél napunk maradt a jegycserére, de a munkáltatói kölcsön még nem volt sehol. Ez ügyben sem voltam optimista, kedves ismerősöm, mtikiti múlt héten módosította a Nigériába szóló Egyptair-jegyét, és róla 47 ezret gomboltak le, ha jól emlékszem. 

Reggel görcs volt a gyomromban meg korgó üresség, amikor elindultunk. A reptéren ért az első csalódás, ma nem repül az Egyptair, tehát az iroda is zárva, mehetünk Victoria Islandre. Odafelé menet felhívtam az egyiptomi követséget, jött a második csalódás: olyan igazolást nem tudnak adni, ami nekem kell, mert nem férnek hozzá a rendszerhez, kérjem az állandó lakcímem szerinti okmányirodától. Mini hangulatjavító ötlete volt, hogy álljunk meg egy egy szendvicsre a Mr. Bigg's-nél, de azt ma nem lehet kapni - 13-a van -, így ettünk egy hamburgert, végül is az is egy szendvics (rendes kaja, juhéééé). Mini szerint a sandwich-től witch leszek, úgyhogy innentől boszorkányosan jól mentek a dolgok. A jegyet áttetettük ápr. 19-ére - érdekes, hogy ma meg volt hely - és csak 50 dollárt kellett fizetünk. Aztán felhívtuk a bevándorlási főmágust, aki csak annyit tudott az ügyünkről, hogy valami hiányzik, de telefonos csevej helyett inkább elhívott az irodájába. Ott elmeséltük, mit kért az asszisztense és mi az akadálya annak, hogy megszerezzük, majd előrántottam a magyar házassági anyakönyvi kivonatot, hátha lenyűgözik a színek meg a pecsét. Elsőre nem vette észre, hogy színes a papírja - kicsit pironkodtam miatta -, de meghányta-vetette az asszisztensével, és arra jutottak, hogy valószínűleg ez is megteszi. Erősen hiszem, hogy ha szerinte jónak kell lennie, akkor Abujában is elfogadják. 

Mini megjegyezte kifelé jövet, hogy a sandwich jót tett ma, de a sand nagyon kicsi, ebédre együnk inkább stonewich-et, így pizzával ünnepeltük a sikereket. 

A nap legjobb híre azonban mégiscsak az, hogy anyukám végre hazament a kórházból! :D