Üvöltve jön a ház felé a támadó, nem a fák között lopakodva, így van némi időm felkészülni. Gyorsan felmérem, hogy az erdőbe nem menekülhetek, ott könnyű célpont lennék, itt kell búvóhelyet találnom. Lestrapált turistaház, távol mindentől, sejtem, hogy fent vannak a hálószobák, ott könnyebb lenne elrejtőzni, de sietnem kell, beszaladok a vécébe. Olyan, mint egy kollégiumi vécé, az egyik oldalon négy, a másikon hat fülke, valaha jól nézett ki, hideg, fehér válaszfalak és ajtók vékony fémszegéllyel, de mostanra a legtöbb leszakadt, sérült. Az egyes fülkékben vegyes a kép, a csillogó, modern vécécsészéket és vécédeszkákat itt-ott elsárgult, repedezett darabokkal pótolták. Jobbra a leghátsó sarokban mozgássérülteknek való vécé van, onnan talán az ablakot is elérhetném, de itt megmaradt az eredeti deszka, túl sima és csillogó a felülete, erről biztos lecsúsznék. Egyre közelebbről hallom az ordítását, nincs idő alaposabban körülnézni, berontok a következő fülkébe. Felpattanok a vécére, hogy ha alul körbenéz, ne lássa a lábam, próbálom bezárni az ajtót, de a zár már nincs meg. Gondos kezek viszont ide tettek egy leszakadt ajtódarabot, ami elég rövid ahhoz, hogy keresztbe tudjam fordítani az ajtó előtt, csakhogy nincs mibe beakasztani, ráadásul a műanyagos bevonat miatt csúszkálnak egymáson. Erre nem gondoltak, amikor kitalálták ezt a könnyen tisztítható felületet, de majd könnyebb lesz lemosni róla a vért. Fél kézzel szorítom a deszkát az ajtóhoz, a másikkal fölnyúlok megigazítani az elvetemedett ajtót, hogy becsukódjon végre, de tudom, hogy ezzel lebuktathatom magam, és alig húzom vissza a kezem, már csapódik egy kasza az ajtóba. A fémszegélyen megcsúszik az éle, nyertem egy másodpercet, de a következőben az arcomba hull a pozdorja, a girbegurba vasdarab centiméterekre van tőlem. Feladom az ellenállást, leejtem a deszkát, kivágódik az ajtó, a kasza eltűnik a képből, a támadó kezében már pisztoly van. Dulakodni kezdünk, csépelem mindenhol, ahol érem. Verekedéshez nem szokott, gyenge karommal nem teszek benne kárt, de amíg ilyen közel vagyok hozzá, nem fog rám lőni, nehogy magát találja el. Addig csapkodom a kezét az ajtóhoz, amíg elejti a fegyvert – mintha nem is velem történne, hanem filmet néznék. A pisztoly hangosan csattan a kövön, odanézek, egy pillanatra kimerevedik a kép, nagyon tetszetős darab, a markolata acélos, a teteje csillogó ezüst, de nincs idő gyönyörködni benne, gyorsan felkapom. Közben szem elől vesztem a pasast, aki egész a bejáratig hátrált. Megijedt volna? Csak azt látja, hogy elismerően nézegetem a stukkert, nem tudhatja, hogy pisztollyal még soha nem lőttem. A mellkasára célzok és a jobb vállán találom el, baromi büszke vagyok magamra. Lassított felvételen látom kibuggyanni a vérét, mintha elszabadulna egy vörös szappanbuborék, ami a levegőben úszva egyre hosszúkásabbra nyúlik. Nehéz elszakadni a látványtól, sosem láttam még ilyet, lenyűgöz, de a lövéstől a férfi csak megtántorodott, meggörnyedt, és már hátrál is kifelé. Megint rálövök, most a hasára célzok, hátha a szívét vagy a tüdejét éri a golyó, így az oldalát találom el. Menekül, én szaladok utána, már kint vagyunk az erdőben, ritkulnak a fák, meglátok egy napfényben fürdő, széles utat, a támadó balra kanyarodik, az út mellett szalad, aztán megbotlik valamiben, bukfencezve gurul tovább. Az úton gyerekkori barátnőm, Oleg sétál a családjával, szőke hajú kisfia kacagva fut a férfi után, azt hiszi, játszik. A szülők is megszaporázzák a lépteiket, próbálják elkapni Ivánka új játékát. Ahogy közelebb érek, látom, hogy Oleg terhes, óriás pocakján bézs szoknya és barna blúz feszül, nagyon elegáns, de tőle szokatlan viselet. Lágyan hullámzik a szoknya körülötte, ahogy Iván után siet, olyan nagy a hasa, hogy félek, orra bukik. Bokrokon keresztül rohanok feléjük, „Olga, ne menj utána, gyilkos!”, de nem hallanak.

Felhőtlen napok után pihentető alvás…