Befordulok egy ritkán lakott, sötét utcába a piros, „dobozos” autóval, ügyesen leparkolok, és akkor ellepnek mindent a rendőrök, buszokból özönlenek ki, reflektorokkal világítanak. Igyekszem magabiztosnak látszani, nehogy lebukjak, hogy nincs jogsim. Szerencsére észre sem vesznek, egy szétdarabolt, gondosan becsomagolt holttestet szedegetnek ki a kútból. Jól kirajzolódik a törzs és a nyak, karok nélkül, ráfeszül a piros nejlon, amit ezüst ragasztószalag fog össze, a torzóból ömlik a víz. A búvárok, akik kiemelték, az árok szélén sorakoznak, plédet szorítanak magukra, egy lélegzetvételnyi különbséggel az árok fölé hajolnak, 1-2-3, és egymás után rókázni kezdenek, fegyelmezetten, mintha ezt is a kiképzésen tanulták volna. Kicsit arra emlékeztet, mint amikor egy meccsen hullámzik a tömeg, és bár ők csak hárman vannak, a látvány így is lenyűgöző, a szag viszont taszító, visszahátrálok a kocsi takarásába. Gyűlnek a bámészkodók, mennem kellene, mielőtt mindenkit elzavarnak, de elállja az utat egy busz, nem merek kitolatni. Látom, hogy pont elférnék előtte, de nem merem megkockáztatni, már az is csoda, hogy eddig eljöttem, hiszen nem is tudok vezetni.
Otthon vagyok, a ház a valóságosnál jóval nagyobb, aulája is van, mint a kollégiumnak. A frissen kinevezett házmester jön leolvasni a villanyórát. Vajon hogy esett a választásuk pont erre az alkesz nőre? Egy nap az előtérben találtam, amikor megérkeztem, ráköszöntem, válaszul érthetetlen morgás jött ki a száján, csak azt tudtam kivenni belőle, hogy b*ssza. Ezután sokáig igyekeztem elkerülni, de mióta kutyája van, rendszeresen beszélgetünk, már tegeződünk is. Most viszont nincs vele a kutya, kicsit dülöngél és nehezen forog a nyelve, ráadásul felhúzta magát, mert nem tudom a villanyórám számát. Honnan is tudnám? Judó, a korábbi házmester – Isten nyugosztalja – önállóan csinálta ezt a leolvasás-dolgot, ráadásul szerintem fejből tudta az összes lakó villanyórájának számát. Ha most bemegyek papírokat böngészni, azzal nagyon magamra haragítom, inkább elindulok megkeresni a villanyórát, hátha rá van írva a szám. Az óra ott van, ahol sejtettem – nem hiszem, hogy valaha láttam volna –, három szám is van rajta, az egyiket nem látom, a másik 38-as, de a jobb alsó sarokban villog egy matricán a 47-es. Megvan, negyvenhetes! (Vajon jelentenek valamit az álmokban megjelenő számok?) Egyedül vagyok az örömömmel, a nő türelmetlen. Úgy dönt, hogy kifüggeszti a zsákmányt egy látható helyre, hogy többé ne kelljen keresnie. Nem igazán értem, mi szükség erre, ha le akarja olvasni az órát, úgyis látni fogja. A folyosó plafonjából kiálló rozsdás fémgerendára próbál felragasztani egy post-itet, reménytelen vállalkozás, nem is sikerül neki, a post-it a lábam elé esik, zöld-fehér, mint a ’96 óta őrizgetett OFFI-s tömböm.
Most az egyszer örülök neki, hogy a szomszéd templomban már 7 körül elkezdődik a zenebona, az végre kiűzi az álmokat a fejemből.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.