Naija Wife

Kadunai barinőm, Judit szerint nyugodtan leírhatom, hogy Gülüszeműnek hívom a szobatársamat, a tudományos vezetőt, mert úgysem találná meg a jelentését, ha ráguglizna, és bár a Mini-féle elnevezésből magára ismerhetne, de sosem fogja megtudni, hogy róla írogatok, úgyhogy elárulom, tőle az Eye Bulb becenevet kapta. 

Az utazásom előtt együtt töltött két nap során, amikor a tanárokat értékeltük, egy pengeagyú nőt ismertem meg, aki keni-vágja a tananyagot a bölcsitől a középiskoláig, csak a stílusán kellene csiszolnia. Azt persze nem tudtam megítélni, hogy jogosan javította-e ki a tanárokat, amikor az interjú alatt rájuk förmedt, de nem tetszett, hogy a gyerekek előtt alázta meg őket. Kíméletlenségét betudtam annak, hogy szorított bennünket az idő, de tulajdonképpen nem izgattak a jellemhibái, azt hittem, sose látom többé. Aztán ugye arra jöttem vissza, hogy ő lett a szobatársam, aki nem igazán örült a felbukkanásomnak, és ezt nem is próbálta leplezni, de aztán megemberelte magát, és a második héten már mosolyogva borult a nyakamba a szokásos „Hogy telt a hétvégéd”-del, de nem tudta megemészteni, hogy nem ő lett a principal, és a hierarchiában alattam helyezkedik el, meg azt sem, hogy már nem egyedül használja a szobát – amin csak a 

felirat díszeleg, a Head Academic nem kapott réztáblát –, ezért pár napig a reggeli összeboruláson túl nem nagyon szóltunk egymáshoz. Ő látszólag mindig elfoglalt volt, a tanárok egymásnak adták a kilincset reggeltől estig, de aztán elindult a közeledés, mind szakmai, mind személyesebb témák terítékre kerültek. Abszolút segítőkésznek mutatkozott, felállítottunk egy tervet, hogy miként fogok egyre nagyobb szerepet vállalni a munkában, és elkezdtük együtt látogatni az osztályokat, ellenőriztük a gyerekek füzeteit és a tanárok munkáját. Békésen teltek a napjaink, nem tettem szóvá, hogy a bömbölő zenéje nem csak engem zavar, de szerintem a tanárokat is, akik alig győzik túlkiabálni, és azért sem szóltam (még), hogy az irgalmatlan mennyiségű szemetét ne a földre dobálja, hanem a szemétkosárba. A légkondi miatt is csak bátortalan megjegyzéseket tettem, de egy idő óta szó nélkül lecsavarom, ha fázom. Abba végképp nem szóltam bele, ahogy a tanárokkal kommunikál, pedig a lekezelő, kioktató stílusától kinyílik a bicska a zsebemben. Képes egy tanárt az osztálya előtt megszégyeníteni, mert az a tankönyvből tanít, ahelyett, hogy az internet segítségével (ami még mindig nincs) helyesbítené a tananyagot, mert meggyőződése, hogy a nigériai tankönyvek nem jók. Lehet, hogy ebben igaza van, de ha így is van, akkor talán már az év elején korrektúráznia kellett volna a tankönyveket, hogy az általa helyesnek vélt verzióból készülhessenek az órákra a tanárok, nem utólag kéne szemrehányást tenni nekik, amiért nem azt tanítják, amit ő gondol. Időnként kibillen a mézesmázos szerepéből, és ordít, mint egy sakál, egy tanárt például azzal zavart ki a szobából, hogy mivel késve hozta a leckekönyvét, ezt ő már nem fogja leellenőrizni, menjen ki az irodából, és tanítson, amit akar.

Október utolsó napján kirobbant a feszültség, bekövetkezett az első összecsapás. Reggel a Mistress szólt, hogy a Gülüszeművel írnunk kell egy levelet a szülőknek a karácsonyi partiról, amiben kérünk 500 nairát az ajándékokra. A szobatársam boldogan magára vállalta, hogy megírja, mert amúgy is szeret levelet írni. Megkaptam egy pendrive-on a file-t, átsasszéztam vele a Mistresshez, hogy kinyomtassuk – merthogy én még mindig nem tudok nyomtatni –, de neki persze nem tetszett az iromány, és nekiveselkedett átírni az egészet. Az nekem is rögtön szemet szúrt, hogy hiányzik egy bevezető mondat, amiből kiderül, hogy karácsonyi parti lesz ekkor meg ekkor, ehelyett Eye Bulb azzal kezdte, hogy „Annak érdekében, hogy egy rendkívül szórakoztató napot biztosítsunk a gyerekeknek, minden gyerek 500 naira megfizetésére köteles, hogy meglátogathassa a Mikulás barlangját a karácsonyi party ideje alatt”. Igazán kedves. A Mistress összehozott egy barátságosabb változatot, de mielőtt aláírtam volna, leokéztattam a Madammal. Sokszorosítás után személyesen vittem kiosztani, hogy letudjam az aznapi látogatásomat is az osztályokban. Épp beléptem volna az utolsó terembe, amikor az udvaron elkapott a Gülüszemű, hogy beszélnünk kell. Olyan ideges volt, hogy remegett a kezében a levél, amin nagy piros karikával jelzett egy hibát, és elkezdte magyarázni, hogy ha ide beszúrom ezt a szót, akkor az azt jelenti, hogy utasítjuk a szülőket a pénz megfizetésére, legalábbis a nigériai szülők ezt fogják gondolni, ezt ő tudja jól, mert ismeri a nigériai szülők gondolkodását..., és közben folyamatosan ment fel a hangerő, és egyre hevesebben hadonászott. Belefojtottam a szót azzal, hogy a kifogásolt kifejezést egy nigériai szúrta be, aztán egy másik nigériai, ráadásul egy szülő csekkolta, és ők nem vették ezt észre, de természetesen elfogadom, amit mond, kijavítjuk. Nem is emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetésünk, mert szinte magamon kívül voltam attól, ahogy lekapott mind a tíz körmömről. Az irodába menet találkoztam Ehis-szel, aki szintén ugyanazt a szót kifogásolta, csak ő nem üvöltött, hanem szelíden, jó szándékkal jelezte. Annyira kijöttem a sodromból, amiért a sok bába közt hülyét csináltak belőlem, hogy egyből a Madamhoz mentem, elmondtam neki, mi történt – megemlítve, hogy a Gülüszemű kiabált velem –, és kértem, találjunk ki valami megoldást, hogy a jövőben ne fordulhasson elő, hogy egyik javítás követi a másikat, és végül hibás szöveg kerül ki a kezeink közül, az én aláírásommal. A Madam behívatta a Gülüszeműt, aki azonnal nekem rontott, miért mondom, hogy kiabált, ő nem is kiabált velem, ő csak azt mondta, blablaBLABLA... Mondtam, pont úgy kiabáltál, mint most. Erre az orrom alá nyomta a bepirosozott papírát, és újrakezdte a litániát a beszúrt szóról meg a nigériai szülők gondolkodásmódjáról. Félbe akartam szakítani, erre rám hümmögött (ez is tipikus nigériai reakció, egy nyomatékosan, magas hangon ejtett HHHMMM, megálljt intő kézmozdulattal kísérve), úgyhogy határozottan rászóltam, hogy ezt már egyszer hallottam, elsőre is megértettem, semmi szükség rá, hogy újra elmondja. Erre „nekem órám van” felkiáltással kiviharzott, csakúgy, mint az előző napon, amikor egy másik konfliktus miatt volt jelenése a Madam irodájában. Végül a többiekkel abban maradtunk, hogy veszünk egy könyvet, amiben levélsablonok vannak, azok alapján majd én megírom a leveleket, és a Mistress, aztán pedig Ehis fogja leellenőrizni.

Érdekes módon ez után a szobatársam sértődött halálra, nem én. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna azért, mert elfogadhatatlan hangnemben beszélt velem nyilvános helyen, másnap be se tette a lábát az irodába, amikor elment az ajtó előtt, be sem köszönt, hétfőn pedig magasra tartott orral vonult be, és csak egy Jó reggeltet préselt ki magából.

Később kénytelen volt hozzám szólni, ugyanis a pénteki látogatásunk során megkaptuk az Oktatási Minisztériumtól a Lagos State-re érvényes iskolai naptárt, és az jelentősen eltér a mi ütemezésünktől, ezért Gülüszemű írt egy újabb levelet, aztán odatette az asztalomra, hogy írjam alá. Én viszont fogtam a piros tollamat, és kijavítottam benne ezt-azt, kezdve az legelső megváltozott dátummal, amit az első levélben csak részben sikerült átírnia, a másodikban maradt úgy, ahogy volt. Egy lapra két levelet nyomtatunk, és ő a Ctrl+C, Ctrl+V helyett mindkettőt külön javítgatta, több-kevesebb sikerrel. Végül beszúrtam a keresztnevemet is az aláírásba, hogy az egységes legyen minden levélen, és mert itt úgyis csak Mini nevén szerepelek, az én szép magyar vezetéknevem elfelejtődött, gondoltam, legalább a keresztnevem maradjon meg, magyar helyesírással. A Gülüszemű meghökkent ezen, visszakérdezett, hogy biztosan oda akarom-e írni. Visszafogtam magam, nem vágtam oda gúnyosan, hogy hát nem is tudom, ha úgy látod jónak, hagyjuk a francba, nem is oktattam ki, hogy 36 éves korában az ember pontosan tudja, mit akar, ne kérdőjelezze meg a döntésemet, csak annyit mondtam neki, Igen. Ez után rákérdezett, hogy ez most Z vagy CE. Pontosan az, aminek látszik! Gyöngybetűkkel írtam, nyilván nem az volt a baj, hogy nem tudta elolvasni, hanem azt hitte, a nevemet sem tudom helyesen leírni. Legközelebb én is kijavítsam az övét Ucheről Ucsére, mert én azt így írnám? Miután átírogatta a levelet, aláírtam neki, de még az orra alá dörgöltem, hogy a pontosvesszőt nem sikerült kettőspontra cserélnie.

Juditka azt is mondta, törődjek bele, hogy itt sosem fognak szeretni, ne is legyek túl kedves, küzdjek meg azért, ami nekem jár, és inkább féljenek tőlem, mint hogy kedveljenek. De mint annyi mindenhez, ehhez sem vagyok hozzászokva. Otthon én csak gyorsírok vagy titkárnősködöm, sem pozícióért, sem egy tekercs vécépapírét nem kellett még megküzdenem. Ott nem szoktak velem ilyen hangon beszélni, még a főnökeim sem, örök hála ezért nekik, legeslegelsősorban L.-nek, a valaha volt legjobb munkáltatómnak. Most hogy rá gondolok, potyognak a könnyeim, nagyon hiányzik a szelídsége, a jósága, az embersége... Ő sosem emelte fel a hangját, s ha megbízott valamivel, az nem utasítás, inkább kérés volt: „...kám, el tudnál menni holnap a földhivatalba?” Nagyon messzire kerültem ettől a miliőtől, itt örökké számonkérő kérdések záporoznak rám – Miért nem mentél oda? Van tollad? Miért nincs? Mi az, hogy nem tudsz vezetni? –, hiába kérek háromszor valamit (vécépapírt, dossziét), csak kifogásokat kapok. Nem tudom, hozzá tudok-e valaha szokni ehhez az élet- és beszédstílushoz, félek, hogy sosem fogom itt jól érezni magam

.