Naija Wife

Január 22.

Múlt hét óta járok az iskolabusszal, eddig nagyjából „menetrend” szerint jött, de ma reggel húsz perccel korábban kopogtak az ajtón. Még a zuhany alatt voltam, de hét(!) perc alatt összekaptam magam, és lent voltam. Nagyon bosszús voltam, amiért a sofőr önkényesen megkavarta a menetrendet, és direkt megfigyeltem, milyen sorrendben veszi fel az embereket. Semmi logika nem volt a rendszerében, össze-vissza váltogatta az út két oldalát, ami azért gáz, mert itt nem olyan könnyű átmenni a másik oldalra, nincs kereszteződés, felüljáró, csak a U-turnök, egymástól jó nagy távolságra.

Aznapi utunk így nézett ki: Az iskola oldalát nevezzük A oldalnak, az enyémet B-nek. A menet az A oldalról indul, Joy háza előtt parkol a busz. Aznap csak Funmi ült a buszban, amikor engem felvettek. Azt nem tudom, ő melyik oldalon lakik, de ahhoz, hogy engem felvegyenek, át kellett jönniük a B oldara. Innen a legközelebbi U-turnnél átmentünk az A oldalra, eltéptünk az iskola irányába, túl is mentünk rajta, és felvettük Stephent. Visszatértünk a B oldalra, negyed órát jöttünk az ellenkező irányba, felvettük Lonimit és Tisét. Van egy U-turn hozzájuk közel, de nem azon mentünk vissza az A oldalra, hanem sokkal lejjebb, az „enyémnél”, mert azzal majdnem szemben lakik Feranmi (akit ugye felvehettünk volna utánam). Innen már végig az A oldalon maradva összeszedtük a maradék három gyereket. A Mistress azzal fogadott az iskolában, hogy David és Elias mamája már kétszer hívta kiabálva, amiért későn mentünk a gyerekekért. Gyorsan elmondtam neki, mi történt reggel, és le is rajzoltam ezt az össze-vissza utat.

Útvonal előtte - utána

Ő és Joy is egyetértettek azzal, hogy ez nem túl ésszerű, ezért a Mistress hívatta Fumnit és a sofőrt. Joy először Funmit faggatta, mikor ért a találkahelyre, mert ő rendszerint késik, de Funmi – ahogy arra számítottam – harciasan kiabálni kezdett, hogy miattam késett a busz, mert rám kellett várni, aztán átváltott yorubára, és elvesztettem a fonalat, meg a béketűrésemet is. Rákiabáltam, hogy az irodában beszéljen angolul, hogy én is megértsem, aztán kikértem magamnak, hogy rám fogja a késést, hiszen azért vártak rám, mert jóval korábban érkeztek. Mondtam, hogy jöhetnek bármikor, ha azt mondják 6-ra jönnek, 6-ra kész leszek, csak szóljanak ELŐRE. A kiabálással kivívtam némi tiszteletet, de később kemény árat fizettem érte.

Funmi után elővették a sofőrt, Mr. Obit. Róla tudni kell, hogy gyűlöl az iskolában dolgozni, mert kevesebbet keres, mint amikor az autókölcsönzőben dolgozott. Az alapfizetése ugyanannyi, viszont nincs hétvégi pótlék, kiküldetési díj meg borravaló, így nem tudja eltartani a hat gyerekét, ezen kívül szerinte ő öreg ahhoz, hogy egy iskolában dolgozzon. A kezdetektől fogva húzogatja a gyufát abban a reményben, hogy visszaküldik a kölcsönzőbe. Az utolsó ügye még nincs is lezárva, és már itt a következő. Legutóbb az történt, hogy mindjárt az első iskolai napon nem jött be dolgozni, állítása szerint azért, mert senki nem szólt neki, hogy kezdünk. Előző héten ő is bent volt, ő vitte a tanárokat marketingezni, tudnia kellett róla, hogy hétfőn kezdünk, de megkértük, írja le, hogy nem tudta, aztán lefűzzük, és elfelejtjük az egészet. Azóta makacskodott, hogy ő nem írja le, hiába próbáltunk a lelkére beszélni. Felajánlottam, hogy adok neki papírt meg tollat, de nem kért, inkább elment Ikejába, az irodába jelentést tenni, és ezzel részéről le volt tudva. Most újra előkerült ez a történet, megint mindenki elmondta százszor, mit kellene csinálnia, de csak hajtogatta, hogy ő nem ír semmit, ő egy keresztény ember. Nálam itt elszakadt a cérna, és én is beszálltam az általános kiabálásba, próbáltam rávezetni, hogy ha keresztény, nyilván olvassa a Bibliát, ha tud olvasni, akkor írni is, igazán leírhatná ezt az egy mondatot. Hárman egyszerre győzködtük, de hajthatatlan maradt. Az egész rohadt cirkusztól olyan fejfájást kaptam, hogy hazafelé kifeküdtem a buszban, és ahogy hazaértem, kidobtam a taccsot. Soha többé nem kiabálok.

Január 20.

Kreatív napunk volt az iskolában, reggel kollázst meg papírvirágokat készítettem Gülü útmutatása alapján, aztán pedig komoly feladatot kaptam: figurákat kellett kivágni és lelaminálni az apróbbaknak. Pontosan 114-et csináltam belőlük, a nap végére az olló elzsibbasztotta a hüvelykujjamat. Ez több mint egy hónapja volt, és egy része még mindig zsibbad. De legalább volt mit csinálnom! :D

Hétvégén visszaszerelték a plafont, és bónuszként dekorációt is kaptunk:

Másfél hónap után ez is kezdi megadni magát.

Január 19.

Vasárnap Mini megint dolgozott, mondta, hogy hazafelé hoz suyát (bbq), süssek hozzá megint yamot, mert abból még volt egy jókora darab. Kipróbáltam, hasonlít-e a sült krumplira, ha kicsire vágom. Nem igazán, de nagyon finom. Azóta többször sütöttem, ha nincs pénzünk, akkor suya helyett majonézzel esszük. Vagyis ha jobban belegondolok, akkor azóta csak majonézzel ettük, és kínomban sütöttem, amikor semmi se volt otthon. :)

Hétvégére megint elfogyott a víz, most már tudjuk miért: az egyik lakásban legalább öt gyerek van, akik péntek délután kezdik kimosni a heti szennyest, és addig folytatják, amíg ki nem ürül a tank. Időközben a festékesvödrök mellé beszereztünk két 25 literes kannát, és megtudtuk, hogy közkút nincs, az utca végén pénzért lehet vizet kapni. Nem kerül sokba, egy vödör 5 naira, egy kanna 20, és nem is az a legrosszabb, hogy fizetni kell érte, hanem hogy cipelni kell. És ez csak a fürdő- és mosogatóvíz, főzéshez és fogmosáshoz zacskósat veszünk, inni meg üvegest.

Mini kilenc körül vergődött haza, addigra a bolt bezárt. Megkérdeztük a házzal szembeni trafikost, hogy hol lehet még ilyenkor vizet kapni, és ő beengedett minket a mecset udvarába, hogy megtöltsük a kannákat. Borzongató élmény volt. Még jó, hogy tök sötét volt, remélem, senki se látta, hogy gumipapucsban, ujjatlan trikóban és bermudanaciban osontam be.

Az unokahugicám arra nevelte a gyerekeit, hogy ne pazarolják a vizet, mert akkor Mininek nem lesz Afrikában. Minden jel szerint Vancsi és Viktor jó gyerekek voltak, mert már egy csomó víz összegyűlt nálunk a föld alatt, csak áram nincs, amivel felhozzuk. Henikém, mostantól áttérhettek a villanykapcsolókra! :D

Január 16.

Van egy elég különös kolléganőnk, Funmi, a raktáros. Az átlagnál is jobban utál dolgozni, örökké pofákat vág, ugat a gyerekekkel, olykor a felnőttekkel is, egyáltalán nem tud viselkedni, – vérbeli bush girl. Régebben a betegszobában aluszkálva töltötte a napjait, de onnan kitiltották, most ha szükség van rá, akkor a bölcsi vagy a raktár padlóján lehet megtalálni. Ha felzavarjuk valami miatt, olyan kelletlenül tápászkodik fel, mintha szívességet tenne, aztán odalöki a cuccot az asztalodra, majd kifelé menet úgy bevágja az ajtót, hogy beleremegnek a falak. 16-án Gülü kért valamit a raktárból, Fumni felhozta, levágta, bevágta, ez lett az eredménye:

Póktetemek potyogtak a fejünkre. Reméljük, befoltozzák, mielőtt megszállnak minket a gyíkok meg a patkányok.

Este életemben először készítettem yamot. Ezt itt kábé úgy eszik, mint mi a krumplit. A rajta lévő sár meg a „szőr” miatt eleinte hozzá sem akartam nyúlni, de most nem volt otthon Mini, akinek lepasszolhattam volna hámozást, muszáj volt egyedül nekiállnom. A héja borzalmas tapintású, de legalább könnyen lejön. Szeletelni is könnyű lehet, ha van otthon egy nagy kés, nekem csak egy kicsi van, ami nem éri át, és ahogy forgatom, hogy körbe tudjam vágni, mindig kiszélesednek a szeletek... Szerencsére nem kell vele sokat vacakolni, nagyobb darabokra kell vágni, és mehet a lábosba. Eszik főzve, olajban vagy roston sütve, illetve porridge-ként. Én most megsütöttem, és tojásrántottával meg sült paradicsommal ettük.

Az első hivatalos iskolai napon még Mini vitt munkába, hazafelé pedig a Mistress szállított. Velünk volt a kocsiban Joy, a gazdaságis és Ehi, egy tanár. Természetesen, ha már hazáig vittek, fel is jöttek megnézni az új lakást. Költözés után pár nappal még nem voltunk vendégfogadó állapotban, a nappaliban halomban álltak a bőröndök és a szatyrok, leültetni sem tudtam őket, mert ugye csak két szék van, és megkínálni se tudtam őket semmivel. Körbejártak, ámuldoztak, sőt irigykedtek, aztán a Mistress elkezdett követelőzni, hogy nyissuk ki a pezsgőt. Mondtam, hogy egyelőre se pezsgő, se semmi nincs itthon, még hűtőnk sincs. Nem baj, akkor hozzak, ami van. Megint mondtam, hogy semmi sincs, csak víz, de ha talál valamit, vegye el nyugodtam. Ezt nem gondoltam komolyan, csak kiszaladt a számon, mert egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Nem úgy ő, aki berontott a konyhába, átkutatta, és néhány zacskós vízzel és egy fél csomag keksszel jött vissza. A vízből adott Ehinek is, Joy nem kért – úgy tűnt, ő egy kicsit zavarban van –, a kekszet meg megtartotta magának. Hál' istennek, beérte ezzel a zsákmánnyal, és elhúztak. Később a kekszes zacskót megtaláltuk a lépcsőházban egy sarokban. Nagyon szégyelltem magam miatta az új lakótársak előtt.

Az már biztos, hogy lakásavatót nem tartunk, és további székek beszerzését sem fogjuk elkapkodni. 

Az első napokban nem nagyon volt időm azon lamentálni, hogy vajon miért nem látom a Madamot az iskolában, de fény derült az okára: terhes. Mégiscsak a rokonaimról van szó, ezért nem írom le, mit gondolok a többnejűségről vagy konkrétan erről a kapcsolatról, mindenesetre meglepett a hír. 

Szorgosan írogattam az utóbbi hetekben-hónapokban, mert időm, mint a tenger, de minden elveszett, mert a Gülü összevírusozta a flash drive-omat. Azt hittem, a gépem a lejárt vírusirtó ellenére biztonságban van, mert internet nincs (nincs rá pénz), tehát támadás sincs. Csakhogy Gülü időnként a saját költségén előfizet (napi 500 nairáért!), a vírusirtója meg nyilván szart sem ér. Az iskola természetesen nem költ vírusirtóra, mert nincs pénz. Ráadásul ha bármit át akarunk adni egymásnak, vagy megkérem, hogy nyomtasson ki valamit, akkor az én USB-met használjuk, az iskolától ugyanis nem kaptam, mert nincs pénz.

Két tökegyforma USB-m van, az egyiket lecsupaszítottam, és csak az iskolai dolgokra használom, a másikon vannak a személyes dolgaim. Ez utóbbira rákötöztem egy miniatűr rózsaszín hajgumit, de leesett...

Azért megpróbálom összeszedni az emlékeimet a naptár meg a képek alapján.

Ahogy sejtettem, a múlt heti három nap alatt nem sikerült felkészülni az új ciklusra, van ugyan egy naptárunk a fontosabb eseményekről és egy vizsgarend, de egyik sem pontos, és nem sikerült őket összehangolni az ünnepnapokkal. Hétfőn rögtön azzal kellett szembesülni, hogy Muhammad próféta születésnapja van, ezért kedden szünnap lesz. Szerintem egyszerűen ciki, hogy egy iskolában elfelejtik figyelembe venni a munkaszüneti napokat, ezért kikerestem azokat, és odaadtam a Mistressnek, hátha legközelebb. Persze nem, mert addigra elhagyja a papírt.

Nem bántam, hogy a második munkanap felszabadult, mert otthon maradhattam takarítani, csakhogy másnap arra keltem, hogy minden lélegzetvételnél szúr a tüdőm, a legkisebb mozdulat is fájt, és pici vérbuborékokat köptem köhögés után. Azt hittem, megerőltettem magam a sok sikamikával, de rájöttem, hogy ez korábban is előfordult már, éspedig karácsonykor, a szállodában, ott pedig nem takarítottam. Most már tudom, hogy mindkétszer a degeszre tömött párna okozta az őrjítő fájdalmat, de amíg rá nem jöttem, azt hittem, elvisz a tüdővész. Takarítani persze nem tudtam. Másnapra sem javult a helyzet, ezért nem mentem be dolgozni, de otthon sem voltam hasznos.

A kényszerpihenővel töltött napok egyhangúságát csak a hűtő érkezése törte meg. Erre is jóval többet költöttünk, mint amennyit eredetileg terveztünk, de Minit nem lehetett lebeszélni a tuti üzletéről. Azt terveztük, hogy 12-15 ezerért veszünk egy kis használt hűtőt a piacon, de az egyik haverja rábeszélte egy nagy hűtőre, mindössze 22 ezerért. Tokunbo*,szóval kihagyhatatlan ajánlat.

*A Tokunbo egy yoruba név, a jelentése: külföldről jött, külföldön született, de minden olyan termékre ezt használják, ami (innen nézve) külföldre készült, külföldön. Az ilyen termékek még használtan is sokkal kelendőbbek az új, de kifejezetten a nigériai piacra gyártott termékeknél, mert azokról mindenki tudja, hogy ócskák (pl. az 1500 nairás Nokia, ami 3 napot bír ki).

A hűtőnk Uromiból indult volna egyenesen Lagosba, csakhogy a sofőrt elküldték két további városba, így három nap késéssel ért ide. Én kicsit féltem, hogy mi lesz vele, ha ennyit rázzák. A sofőr lelkendezve mondta Mininek, hogy a hűtő nagyon szép, üvegpolcok vannak benne. Reméltem, hogy inkább műanyag, mert akkor van rá esély, hogy egy darabban kapjuk meg. Nos, a hosszú, izgalmas várakozás után szerda este megjött a hűtő. Nagynak nagy, de ütött-kopott, csupa karc, és baromi büdös. Nem kis erőfeszítésbe került úgy tenni, mintha örülnék neki, de nagyon igyekeztem, mert Mini teljesen odavolt érte, és láttam, mennyire akarja, hogy nekem is tetsszen. Mini még frissiben, este 10 körül nekiállt kisikálni a szerzeményt, de az olyan büdi volt, hogy éjszaka nyitott ajtóval szellőztettük, és másnap újra fertőtlenítettem az egészet. A szag viszont ettől sem múlt el, mert az ajtón lévő, kicsit már szétrohadt gumiba van beleivódva. Öregszaga van, és az is marad, de hűteni, azt nagyon tud. A "ráncait" meg majd letakarjuk az ajándék indomie-s mágnesekkel. 

A hétvége természetesen takarítással telt. Majdnem a teljes szombatom ráment a fürdőszobára, minden egyes csempén, csapon, csövön háromszor mentem végig, spaklival, dörzsivel, ronggyal küzdöttem a vakolat-, fuga- és festékfoltok ellen. A végeredmény csillog-villog, csak a vajszínű tükör meg a festékesvödör rontanak a képen, de mindkettőt meg tudom magyarázni. Sima tükörből ugyan van választék, azonban ez a polcos csak ebben a formában, ebben a színben elérhető, de ezt akár a dugóban is meg lehet venni egy ezresért. A felfüggesztéséhez egy széthajtogatott – színben legalább passzoló – vállfát használtunk fel. :) 

A festékesvödröket vasárnap újítottuk be, amikor kifogyott a víz a csapból. (Azt el is felejtettem mondani, hogy működő zuhanyzónk van!) Sajnos áram nélkül itt sem lehet vizet pumpálni, az pedig egész hétvégén nem volt, ezért lementünk körülnézni, honnan lehet vizet szerezni, és út közben belebotlottunk az udvaron sorakozó, vízzel teli vödrökbe. Magunkhoz vettünk kettőt, így a vécélehúzás megoldódott, mosogatáshoz, főzéshez pedig vettünk zacskós vizet.

Így néz ki a konyhaszekrény, miután Mini lefestette a falait:

A cuki kis gáztűzhelyemen hipp-hopp megfő az étel, és a lábosaimat sem lepi be a fekete korom. (Van négy lábosunk és egy serpenyőnk, bibíí.) Legjobban annak örülök, hogy végre asztalnál eszünk, nem a matracon kuporogva, úgy, hogy a térdem a fülemet veri. 

Felmerült bennem, hogy ha már véletlenségből természetes színeket kaptak a falak, akkor ebben a lakásban tartózkodnom kellene a műanyag termékek felhalmozásától. Nehéz elhatározás volt, mert annyira imádom a műanyagot, mint a rózsaszínt, de el tudtam képzelni, hogy majd natúr fa bútoraink lesznek, a konyhába pedig tipikus itteni kerámiatányér és fém felszerelések kerülnek (minimális fekete műanyag esetleg előfordulhat a szedőkanalak nyelén például). De hogy, hogy nem, nincs pénzünk természetes anyagokra! :D Muszáj beérnünk a plasztik kerti székkel, és egyelőre abból a teszkós étkészletből eszünk, amit 1500 forintért vásároltam össze (hatosával került 500-ba a szivárványos tányér-, tálka- és pohárszett). A szedőkanalakra viszont Mini beszélt rá, én hajlottam az ezüst-fekete összeállításra, de Mini megtalálta ezt a színpompás darabot, ami olcsóbb is volt, mint a másik, így igent mondtam rá. Szóval, akaratomon kívül kezdenek elárasztani újra a műanyagok, de legalább kifelé jövök a barbie-skodásból, úgy tűnik, a narancssárga lesz az új rózsaszín.