Naija Wife

Pedig nem úgy indult a nap, ahogy elterveztük. A tegnapi elhatározásból, hogy ma templomba megyünk, annyi lett, hogy beállítottam fél 4-re az ébresztőt, de egyikünknek se akaródzott felkelni, aztán addig nyomogattam a szundi gombot, míg 5 óra lett. Akkor kellett volna indulni, ezért inkább aludtunk tovább. Így viszont el tudtunk menni a Shoprite-ba, még mielőtt a a tömegek elözönlötték volna a helyet a mise végeztével. A következő adag savanyú káposztákhoz vettünk egész babérlevelet meg borsot, köményt sajnos csak őrölve találtunk, de azt is elhoztuk. Betettünk a kosárba egy tálcás csirkecombot, aztán megmutattam Mininek, hogy milyen sertéshusit vegyen szerdán, amikorra elkészül a káposzta. Annyira megtetszett neki a bőrös, zsíros disznóhús, hogy a csirke visszaröpült a helyére, és megvettük a disznót. Úgy ezer évvel ezelőtt, amikor még a Jimoh streeten laktunk, és azon szenvedtem, hogy nem tudok mit főzni, a nevelőapám felvetette, hogy csinálhatnék pincepörköltet. Most megtaláltuk hozzá a tökéletes alapanyagot (meg ugye most már van egy gyönyörű konyhám, ahol imádok főzni), irány a piacra krumpliért!

Miután elköltöztünk, egy ideig még visszajártunk Egbedára a piacra, ami innen jó messze van, mert nem tudtuk, hogy a környéken hol lehet krumplit kapni. Mármint „ír” krumplit, mert édesburgonya mindenhol van. Úgy máfél hónapja azonban felfedeztük, hogy az új abule-egbai piacon is kapható. Találtunk egy nagyon szimpatikus hausa fiút, akinek a takaros zöldségespultja már messziről feltűnt, azóta minden hétvégén hozzá járunk. Mindenből sokkal többet kapunk nála, mint másutt, mert itt ugye úgy megy a zöldségvásárlás, hogy minden 50-100-200-300 naira, csak a darabszám változik. Például ha a házunk környékén veszek hagymát, akkor 3 nagy vagy 5 kicsi kerül egy 100-asba, de ez a fiú 100 nairáért kb. 15 darab kis hagymát ad, és még rátesz kettőt-hármat. Az utcánkban öt szottyadt paradicsom egy százas, annak a felét rögtön ki is lehet dobni, ez a srác meg kiválogatja nekem a legjobbakat, és 200-ért 15-öt ad, meg két-három extrát. Káposztát, répát a szomszédjától veszünk (meg néha krumplit is, ha a kedvencünknek nincs), de ez a másik srác magasabbról indítja az árakat, vele alkudozni kell. Ma 2x300-at kért a krumpliért, 550-et a káposztáért, de végül 900-at fizettünk, és tőle is kaptunk három szem krumplit ajándékba. Mindig fülig érő szájjal jövünk el a piacról, hogy hű, de jól jártunk.

Hazajöttünk, eltettem a káposztát a kő alá, aztán megfőztem a pincepörköltet (-pörköltöt, -perkeltet). Annyira jó lett, hogy majdnem besírtunk. Majdnem pont olyan, mint a Tibié, a nevelőapámé, csak egy kis bor hiányzik belőle. Az már csak evés közben jutott eszembe, ezért utánaeresztettünk egy üveggel. Most ketten háromfelé dőlünk, annyira bekajáltunk.

Ezen kívül ma olyan felfedezést tettem, amitől a mosogatás vihorászós buli lett. Történt ugyanis, hogy amikor Juditkával mentünk a Justrite-ba, akkor vettem egy kb. 200 nairás tisztítószert, hogy legyen mivel lemosni a csempét meg ilyesmit. Betettem szépen a csap alá, meg se néztem, mi van ráírva, de amikor ma előszedtem, láttam, hogy sima mosogatószert sikerült vennem. Ha már így elbénáztam, tettem vele egy próbát, de nem fűztem hozzá nagy reményeket. Mifelénk kétféle mosogatószert használnak az emberek: van az olcsóbb Good Mama és a legjobbnak tartott (agyonhájpolt) Morning Fresh. Mármint ha vesznek ilyesmit egyáltalán, mert van hogy mosóport vagy mosószappant használnak, brrrrr. Már nem emlékszem, annak idején leírtam-e, ha igen, akkor ismétlés jön: még a Jimoh streeti időkben a pénzünk fogytával áttértem a Good Mamára, mire Eunice szólt a Mininek, hogy legközelebb vegyünk inkább Morning Fresh-t, mert az sokkal jobb, mint ez a másik. Gondoltam, innentől olyat használsz, amilyet veszel magadnak, beköltöztettem a lakrészünkbe a mosogatószert, és csak akkor vittem ki a konyhába, amikor mosogattam, utána vissza, és dafke maradtam a Good Mamánál. Költözés után nagy flakonos Morning Fresht vettem, mert most már úgy élünk, mint az urak. De ahogy ma kipróbáltam az új szerzeményemet, ami a legalsó polcon álldogált a boltban, az olcsóságok között, sikítozós extázisba estem, mert dús habja és iszonyú jó citromillata van, simán leviszi az olajat a műanyag tányérról, és még a lábosra égett sárga foltokat is le lehet vele szedni. Ha valaha erre vet titeket a sors (Afromagyar, pl. :), ne dőljetek be a reklámnak, vegyétek ti is a Shine Allt!

Még egy rendkívüli esemény történt ma: nemcsak hogy sikerült meggyőznöm Minit, hogy muszáj levágni a hajamat, de felajánlotta, hogy ő maga csinálja meg. Hosszú meccs volt, eddig hallani sem akart róla, pedig utoljára októberben volt egy kis töredezettségmentesítés, amit a húgom csinált, otthon, és már a hátam közepéig ért a loboncom. Vettünk egy ollót sok pénzért, és Mini megszabadított legalább hat centi bozonttól. Így sokkal kevésbé tűnik fel a különbség az eredeti és a még festékes hajszínem között, és már nem sziszegek fésülködés közben. Viszont már nem tudom önmagába tekerve felkontyolni, újra elő kell szednem a csatokat.

Úgy érzem, a vacsora óta elfogyasztott fél üveg bortól és egy liter víztől megduzzadt a pöri a gyomromban, úgyhogy most elgurulok aludni.

Főzés közben azon izgultam, vajon Mininek ízleni fog-e, mert nem emlékeztem, evett-e már valaha. Én még sosem főztem, szóval otthon (mármint a régi otthonunkban) biztos nem találkozott vele. De amikor hazajött, boldogan felkiáltott: Pont olyan illat van, mint Kojdoch-on! (Azaz Kajdacson.) Vagyis Anyánál már evett, és ízlett neki. Az enyém egy nagyon lebutított változat volt, csak káposztából, hagymából, kolbászból és fűszerekből készült, de imádta, még a levét is kiszürcsölte – miután meggyőződött róla, hogy nincs kőíze. :) Teljesen ki volt akadva azon, hogy kő került a kajába, de megnyugtattam, hogy alatta volt egy egész káposztalevél, amit kidobtam, így a kő nem érintkezett azzal a káposztával, amit megfőztem.

Előtte:

Utána:

íme az isteni magyar kolbász, aminek a csomagolása is különleges számomra: nem másfél éves újságpapírban érkezett, hanem műanyagos papírban, „Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!” és „Jó étvágyat!” feliratokkal. Otthon észre se venném, de itt könnyeket csalt a szemembe.

Az ünnepi esténken megittunk még egy üveg spanyol és egy üveg olasz bort, és 5:3-ra vertem Minit kártyában, valószínűleg azért, mert az évfordulóra tekintettel négy lapokat osztottam, ő meg mindig ötöt oszt. Sebaj, az öt lapjával jövő ilyenkor nyerő lesz. 

Különben meg kit érdekel, hogy kezdődik az iskola, amikor ma ünnepeljük a negyedik évfordulónkat? És a házasságunknak már majdnem a felét sikerült együtt tölteni! És végre megint boldogan élünk, és dúl a szerelem, és ma savanyú káposztát eszünk kolbásszal, utána pedig vörösbort fogunk inni. Up to date vagyok, boldog vagyok, megyek főzni. 

Kinek korábban, kinek később... Az utolsó héten ugyanis négyszer vagy ötször variálták át, hogy mely napokon kell megjelennünk marketingezni. A naptáramban három kezdési időpont volt bejelölve, kedd, szerda és péntek, bennem a szerda maradt meg. Kedd este írtam egy üzenetet a Mistress-nek, hogy blabla, hogy telt a szünet, nem hiszem el, hogy már menni kell, és megkérdeztem, fel tud-e venni reggel. Ezt válaszolta, betű szerint (csak hogy lássátok a csodás rövidítéseket):

„We resumed yesterday. Remember we said at our meetg wth d teachers dat they shld resume on Tuesday, wed and thur. So dat we can rest on frd, sat n sun and resume back on monday.”

Na, mondom, ez szuper, és milyen jó fejek, egyik se hívott tegnap, hogy megkérdezze, hol a francban vagyok. A Mistress arról sem szólt egy szót se, hogy értem jön-e, ezért szerdán Mini vitt a suliba. Nyolc körül érkeztünk kilenc helyett, hogy Mini minél kevesebbet késsen, de a Gülü már a nurseryben szorgoskodott. Azt mondta, ő sem volt kedden, mert aznap repült haza Enuguból, és különben is, ő úgy tudta, 25-én jövünk először, és neki senki se szólt, hogy megváltozott az időpont. Valamit azért sejthetett, ugyanis kedd reggel felhívta a Mistress-t, hogy nem tud jönni, szóval ezek szerint – hogy egy klasszikust idézzek – tudomása nem volt róla, de hallomása igen.

Aznap a Mistress nem jött be a suliba, gondolom, azért, hogy ne kelljen nekem nyíltan nemet mondania, elment inkább a piacra könyveket vásárolni. Később a piacról (vagy valahonnan) felhívta az egyik tanárt, hogy velem akar beszélni, de nem tud elérni. A telefon mellettem feküdt az asztalon, térerő volt orrba-szájba, előtte öt másodperccel kaptam egy üzenetet, de mindegy, közvetítőn keresztül beszéltünk. Arra volt kíváncsi, elmegyek-e a tanárokkal marketingezni. Rávágtam, hogy nem, nagyon elfoglaltak vagyunk, és valóban azok voltunk, faliújságokat dekoráltunk, mindkét kezem könyékig ragasztós volt. Szóval, a legnagyobb békében és egyetértésben indult ez a szezon is. 

Eredetileg azt terveztük, hogy a szünetben meglátogatjuk Juditkát Kadunában, de pechünkre a nagybácsi elutazott, és Mini nem kapott szabit. Mondtuk Juditnak, hogy ha tud, jöjjön ő, aztán napokig izgultunk, vajon sikerül-e, mert Stephen közben maláriás lett, és egy vagyont költöttek a kórházban, de csütörtök este Judit küldött egy sms-t, hogy másnap érkezik. Szörnyű útja volt idefelé, eleve másfél órás késéssel indult, aztán Lokojánál rostokolt az úton 4-5 órát, olyan dugó volt az útépítés miatt, hogy csak a katonák tudták feloldani, végül hajnali fél háromra ért ide. Hozott nekünk egy csomó csemegét: fűszereket, gumicukrot, Cerbona-szeletet, cérnametéltet, kávét, MÁJKRÉMET és KOLBÁSZT. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Mi tojáspörkölttel és hideg sörrel vártuk őt, de a késői órára tekintettel az evést átugrottuk, bedobtunk két sört, és negyed hatkor lefeküdtünk aludni.

Másnap Mini dolgozott, mi meg végre beszélgethettünk, és csak beszéltünk és beszéltünk. Na jó, valamikor közben bekaptunk egy Indomie-t. Amikor megjött Mini, elmentünk a piacra meg a Justrite-ba bevásárolni, ennyi volt az aznapi program, de Juditnak szerencsére tetszett, mert bár Kaduna sokkal jobb hely, mint Lagos, de itt sokkal több mindent lehet kapni, ráadásul olcsóbban. Csak ámuldozott a Justrite-ban, mint egy gyerek, de közben pakolta a kosarat, mint egy megvadult háziasszony. Vettünk káposztát meg műanyag vödröt, mert Judit tudja, hogy kell savanyú káposztát csinálni, jupijéé! Hazamentünk, Juditka főzött paprikás krumplit virslivel, Minit meg elszalajtotta kártyáért, és este vad kártyaparti volt. Én nem ismertem eddig ezt a játékot, Whot a neve, de persze velem volt a kezdők szerencséje, rommá vertem őket. :)

Vasárnapra komoly programtervünk volt: gyorsan megnézzük az iskolát, majd a rendezvényközpontot, beugrunk a szállodába, aztán elmegyünk a Lekki Conservation Centerbe, és a nap fénypontjaként a Bar Beachen fogunk hemperegni és uszikálni. Felvettük a fürdőrucit, ráhúztunk valami nadrágot meg pólót, és úgy indultunk el, hogy tutira le fogunk égni, mert iszonyú meleg volt. A suli tetszett Juditnak, de nem nagyon időztünk ott, megtekintettük az épülő koncerthelyszínt, és már robogtunk is a szálloda felé. Mire odaértünk, már beborult az ég, én meg fejfájást kaptam. Muszáj volt keresnünk egy gyógyszertárt, de fél négy előtt nem nyitnak az üzletek, mit volt mit tenni, a Shoprite felé kanyarodtunk. Oda rutinosan vasárnap délelőtt járunk, mert déltől, ahogy vége a miséknek, iszonyú tömeg szokott lenni. Most is az volt, mert a parkolóba is alig fértünk be. Mire ott végeztünk, leszakadt az ég, elúszott a dzsungeles meg a tengerparti program. Végül Yabáig jutottunk, megkérdezni, mikor megy másnap az éjszakai busz, aztán hazafelé arról is letettünk, hogy beüljünk egy bárba sült halat enni meg kártyázni, mert sejtettük, hogy a kiülős bárokban is bokáig ér a víz. Azért a városnézés élmény volt, főleg ekkora esőben, amekkorát még Judit se látott korábban. Egbedánál megálltunk egy újabb buszmegállóban, és Judit megvette a jegyét a másnapi éjszakai járatra, bármennyire is káráltak a férjeink. Aztán beugrottunk ismét a Justrite-ba, Judit felpakolt még ezt-azt, mi meg vettünk neki ajándékba egy pumpát ugyanott, amivel a ballonból kivarázsolhatja a vizet. Voltunk korábban az italboltban is, de épp nem kapható az állványos cucc. Ehhez nincs fém váz, de egyedül is lehet kezelni, mert az álló ballonra kell rászerelni. Reméljük, beválik. Este újabb kártyapartit tartottunk, aztán megnéztük az Érinthetetleneket franciául, angol felirattal. Film közben Mini elszivárgott aludni, úgyhogy utána mi megint megvitattuk a világ dolgait.

Sajnos eljött a vizit utolsó napja. Mini megint elment dolgozni, mi meg eltettük rothadni a káposztát, Juditka még főzött egy utolsót, még el is mosogatott, mert élvezte, hogy van folyó víz. Közben be nem állt a szánk, aztán megjött Mini, kártyáztunk még egyet, aztán csak ki kellett őt vinni a buszhoz. Mi tagadás, könnyek között búcsúztunk, azzal, hogy júliusban viszonozzuk a látogatást, az már csak három hónap. Ahhoz képest semmiség, hogy utoljára augusztusban találkoztunk, Pesten... Csak borzasztó űrt hagyott maga után. Igaz, hogy van telefon meg whatsapp, de mennyivel másabb volt élőben, kártya meg sör mellett beszélgetni!

Gyorsan összecsapom a maradék másfél hónapot, mert már nagyon unok a múltról írni.

Volt két verseny az iskolában, matek és általános ismeretek (ezt nem tudom szépen magyarul). Az elsőt horrorrá változtatta a Gülü, non-stop fegyelmezte a gyerekeket, nem izgatta, hogy beleszól a kérdésbe vagy a válaszba, és a végén megpálcázta a gyengébben teljesítőket. Sírni tudtam volna. A másik verseny napján szerencsére elutazott, az jó hangulatban telt. Nekem annyi közöm volt az egészhez, hogy én csomagoltam az ajándékokat (snassz iskolai füzeteket kaptak, no money), és csináltam okleveleket, hogy mégis legyen valami emlékük a versenyről.  

A jobb felső sarokban a büntiben lévő gyerekek láthatóak a tábla előtt ülve,mellettük a Gülü, ölében nádpálca, nyomkorássza a mobilját

Március 21-én volt a ciklus legizgalmasabb eseménye, a tanulmányi kirándulás. Az idei év témája a kommunikáció, ezért egy tévéstúdiót céloztunk meg. Az AIT (African Independent Television) stúdiója adta magát, mert fél órányira van az iskolától, de onnan páros lábban rúgtak ki minket. Attól tartok, Gülünek akadt némi kommunikációs problémája velük... Innentől lepasszolta nekem a szervezést. A telefonomon kigugliztam, milyen stúdiók vannak a szárazföldön (a sziget túl messze van), kiválasztottam a Lagos TV-t, és egy tanárral odamentünk leboltolni a látogatást. Egy 50 fős csoportnak 10 ezerért kínálják a látogatást, de van olyan opció is, hogy 30-ért interjúkat készítenek 3 gyerekkel és 2 tanárral, és leadják a 4-kor, 6-kor és 7-kor kezdődő híradók előtt.  A híradókat különböző, angol, igbo és yoruba nyelven sugározzák. Ennél olcsóbb reklám nincs, rá is bukott a vezetőség. Egy hétig csak az volt a téma, hogy kinek milyen ruhát kell felvenni, és igyekeztek a gyerekek és a tanárok szájába rágni, hogy miket mondjanak az iskoláról. Aztán persze kiderült, hogy magáról a stúdiólátogatásról tesznek fel kérdéseket. A látogatás klassz volt, természetesen engem is a kamera elé toltak, bár se gyerek, se tanár nem vagyok, de muszáj mutogatniuk a fehér pofámat. A stúdió, után jött a program második, sokak számára sokkal izgalmasabb része: elvittük a gyerekeket a Shoprite-ba, mert sokan még nem voltak ott. Hát baromi sokat vesztettek, ha még nem láttak plázát. Én a buszban ülve vártam, hogy kiszórakozzák magukat, nem akartam látni, ahogy ötös csoportokban taszigálják a gyerekeket, mert sietni kell, lejár a parkolójegy. A Mistress, a Gülü és néhány tanár bevásároltak a közértben, aztán minden gyereknek vettek tölcséres fagyit, jó drágán. Remélem, életre szóló élményben volt részük. Ja, és ez volt az a nap, amikor újfent leszakadt a plafon az irodánkban.

A következő héten Ehis is otthagyta az iskolát, kapott egy egyetemi előadói állást valahol nagyon messze, Abujától 5 órányira. Felvették helyette beszerzőnek és könyvtárosnak a Madam valamelyik sógorának a testvérét, vagy valaki ilyesmit. Ennek köszönhetően újra vannak meetingek, és már jegyzőkönyv is készül róluk, az új kolléga vezeti. Csak az a gáz a fickóval, hogy hosszú a körme :(((

Az egyik meetingen megállapodtunk, hogy mindannyian guglizunk egyenruhákat, hogy legyen mire lecserélni a régieket. Egyedül én foglalkoztam a dologgal, gugliztam is, meg paintben dizájnoltam. Egy ovis is jobban megoldotta volna, de a Mistress megdicsért érte. Nem mondom, rám fért már egy kis elismerés.

Elérkezett a három hónapos ciklus vége a vizsgákkal. Az előző vizsga csupa stressz volt, sehogy sem akartak elkészülni a tanárok a kérdésekkel, aztán meg a nyomtatás csúszott. Ebből okulva a Gülü már egy hónappal a vizsga előtt megíratta a kérdéseket, de most sem sikerült időre kinyomtatni mindent, most is olyan csúszás volt, hogy egy nappal később fejeződtek be a vizsgák. Ráadásul nem az előre megadott sorrendben kapták meg a gyerekek a kérdéseket, emiatt a szülők is panaszkodtak. Előző nap ugye felkészítették a gyerekeket a három kiírt tárgyból, de másnap fizika helyett mondjuk keresztény vallásból kellett vizsgázniuk. Érthető, hogy berágtak. Az is igaz, hogy nem volt elég nyomtatófesték meg papír, de ha a Gülő időben kezdte volna a szerkesztgetést meg a nyomtatást, meg a papírért való könyörgést, akkor be tudta volna fejezni. Engem direkt nem vont be a szerkesztgetésbe, mert szerinte felhúztam volna magam rajta. Ha már így eldöntötte helyettem, hagytam, hadd csinálja egyedül.

A vizsgaeredmények számolgatásába, gépelésébe viszont nagyon is bevont – gondolom, addigra már totál kikészült –, ő csinálta a bölcsit, ovit (3 csoport), az enyém lett az összes többi. A kicsik szöveges értékelést kapnak, a nagyok táblázatot. Az értékelés olyan furcsán megy, hogy az alsósokat számokkal és betűkkel, a felsősöket meg csak betűkkel osztályozzák, amiket a számokból konvertálnak. Vagyis én konvertáltam. Na ezen tényleg felhúztam magam, mert az alsósok olyan számokat kaptak, hogy 0,25; 0,88; 2,5; 12; 27, meg még a betűket is. A felsősöknél meg volt olyan gyerek, akinek minden részeredménye D lett (1-2-3-4. teszt, teszt összesen + a vizsga), a végeredmény pedig E. Amikor rákérdeztem, ez hogy lehetséges, Gülü elmagyarázta, hogy simán, mert így jön ki a matek. Hát nem tudom, ha én szülő lennék, apró cafatokra tépkednék egy ilyen bizonyítványt. Három napig reggeltől estig számolgattam, időnként átírattam a tanárokkal az eredményeket, mert ahol 20 volt a maximum, ott nekik 47-re jött ki a vége. Ezek után még százalékban is meg kellett határozni a teljesítményt. Ezt persze nem én csináltam, megkértem a matektanárt, mutassa meg, hogy kell, de megkönyörült rajtam, és majdnem mindenkiét megcsinálta helyettem, nekem három maradt a végére. Baromi nehéz volt, mert vannak összevont tantárgyak, 2-6 tárgyra kapnak egy számot, aztán a betűs tantárgyak számait is össze kell adni, már ha megvannak, ha nincsenek, elkérni a tanártól... Aki ismer, tudja, micsoda büntetés nekem egy hét matekozás. De látszott, hogy a tanároknak is nehézséget okoz ez a bonyolult rendszer. Ki is fakadtam, hogy micsoda hülyeség ez az egész, erre a Gülü elkezdte megmagyarázni, hogy miért kell bizonyos tárgyakat számokkal, másokat meg betűkkel osztályozni, academically. Mondtam neki, hogy nem is akarom tudni, miért, szerintem úgy rossz az egész, ahogy van, ha egyszer ki lehet fejezni valamit számokkal is meg betűkkel is, akkor miért nem használunk egy valamit osztályozásra. Különben is, a betűre konvertálásnál torzul az eredmény, mert két szám ér egy betűt, pl. 9-10 az A, 7-8 a B s a többi. Szegény Gülüt sikerült jól megbántanom, ebből gondolom, hogy ő találta ki az egészet. Kicsit faggatóztam a tanároktól meg Minitől, meg persze utánanéztem a neten, hogy megy ez máshol: alsóban számokat, felsőben betűket kapnak, de nem simán A-E-ig, hanem van B1, B2, C1, C2 is. Azóta szorgalmazom, hogy egyszerűsítsük a rendszert, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy sikerülni fog.

Látva az aktivitásomat, a Mistress eldöntötte, hogy a szünet után kettéosztja a feladatokat, Gülü fogja igazgatni a primary, én pedig a secondary schoolt. Ez azzal is jár, hogy nekem kell majd ellenőrizni az óravázlatokat, ami nem lesz könnyű, mert nem tudom, mi a tananyag, de állítólag minden könyvet meg fogok kapni. Izgalmas kihívás. Szerencsére párszor már csináltam, mert vannak tanárok, akiket a Gülü utál, és időnként rám bízta az ő vázlataik csekkolását. Sokkal könnyebb helyzetben lennék, ha az alsósokat kapnám, de principalnak neveztek ki, mert ők sem voltak tisztában azzal, hogy a headmistress a primary igazgatója, a principal pedig a secondaryé, úgyhogy most nyöghetjük a hülyeségük következményeit. És még így sem az előírás szerint működünk, mert a mi headmistressünk hivatalosan school administrator, a primary vezetője (a Gülü) meg hol head academic, hol consultant... Mindegy, úgyis az a lényeg, hogy amikor megint jön a minisztérium ellenőrizni, akkor majd beültetnek egy tanári diplomával rendelkező valakit az én helyemre, Gülü fogja a headmistress-t játszani, a Headmistress meg adminisztrátor lesz. Bekészítenek egy-két borítékot, és zsír lesz minden.

A Gülü úgy értékeli a feladatmegosztást, hogy megfosztják a hatalmától, úgy berágott, hogy hozzá sem lehetett szólni. Két napig úgy nyugtatta az idegeit, hogy egy vallásos ének refrénjét énekelte órákon keresztül, mindig ugyanazt a két sort, még akkor se hagyta abba, amikor valaki beszélt hozzá. Az én idegeim persze ettől totál kikészültek. Aztán talált egy mondvacsinált okot, hogy végre kitombolhassa magát. Egyik reggel a Mistress meglátta az ablakból, hogy a takarítónő egy csomó papírt húz ki egy szemetesből, lekiabált neki, hogy nehogy már kidobja, azonnal hozza az irodába az összeset, és mondja meg, hol találta. Kiderült, hogy a Gülü asztala mellett volt, a földön. Megérkezett a Gülü, a Mistress számon kérte rajta, hogy miért dob ki ilyen mennyiségű papírt, amikor annak a hátoldalára simán lehet belső anyagokat nyomtatni. A Gülü váltig állította, hogy nem is dobta ki a papírokat, az asztalán hagyta őket. Aztán kitalálta, hogy a Mistress bejött a szobába, amikor takarítottak, és szándékosan elvitte a papírokat az asztaláról. Két napig nyomozott mindkettő, mi történhetett, de nem jutottak közös nevezőre. Nyilvánvaló, hogy a földön voltak a papírok, mert a Gülü nem megy el a szemétkosárig, a földre dobál mindent, csak nem hajlandó beismerni, hogy hibázott. Most megint megy az utálkozás mindkét oldalon.

Ennyit az iskoláról, 11-én kitört a tavaszi szünet.

Mindeközben otthon volt egy lakógyűlés, amin kiderült, hogy hetekkel korábban leesett a víztartály teteje, belefulladt a tartályba egy madár, és ott rohadt meg. Éreztük is, hogy büdös a víz, de én először azt hittem, a vécétartályban rohad egy tetem, de a tartályt nem lehet kinyitni, nem jártunk utána. Később a csapvizet is büdösnek éreztem néha, olyankor nem lögyböltem a fogmosóvizet a számban, hanem marha gyorsan kiköptem. Ezen kívül más óvintézkedés nem volt, szóval a madárhullás vízből főztem kávét, abban mostam a zöldséget, abban fürödtünk, kívülre-belülre jutott belőle. Miután megtudtuk, mi történt, volt egy kis hányingerünk, de most már annyira se leszek finnyás, mint eddig voltam. Mire föl?  

A döglevest és a dögkávét viszont már porcelán edényekből fogyaszthatjuk, a Shoprite-ban szereztük ezeket:

A társasági életem is beindul lassan, Judit ugyanis összehozott egy abujai magyar Nigerwife-fal, ő pedig egy lagos-i lengyellel. Mindkettővel nagyon jót beszéltem telefonon. Hihetetlen jó érzés hasonszőrűekkel beszélni, akik ráadásul régóta itt élnek, és sok hasznos tanácsot tudnak adni. Ahogy elmondták, kapcsolatokkal, munkaajánlatokkal is segítik egymást. Május 3-án lesz a legközelebbi Nigerwives-összejövetel már alig várom, hogy találkozzak velük! :)

Marhára kíváncsi voltam, mi lesz a visszhangja a nagybácsival folytatott beszélgetésnek. Hétfőn kicsíptem magam, felvettem az új nacimat és blúzomat – Mini szombaton újította be őket a tokunbo piacon, fillérekért –, még magas sarkú cipőt is húztam, hogy lenyűgöző külsővel leplezzem az idegességemet. Épp akkor gördült be az udvarba az iskolabusz, amikor a matekverseny díjait készültek átadni a gyerekeknek. Gülü egyből odahívott, elvették a táskámat, kezembe nyomták az okleveleket, el kellett játszanom az ajándékosztó szerepét. Lenyomtam a műsort, aztán hátra se nézve felvonultam az emeletre, mint egy anyakirálynő, és vártam, hogy most mi lesz. Kisvártatva utánam jött a Mistress, hogy beszélnünk kéne, menjek át az irodájába. Kicsit megvárattam, mert "sürgősen" alá kellett írnom az okleveleket, aztán átballagtam. Joy is az irodában volt, de ő nekem háttal pötyögött a laptopján, nem volt egyértelmű, hogy részt vesz-e a megbeszélésen, vagy csak épp valami dolga akadt. A Mistress azzal kezdte, hogy vannak itt bizonyos problémák, amiket meg kell beszélnünk. Erre rögtön nekiszegeztem a kérdést, hogy és vajon hogyan próbálta meg megoldani ezeket a problémákat. Csak nem úgy, hogy jelentett rólam a Madamnak, aki emiatt magához hívatta a férjemet? Heves tiltakozásban tört ki, ő nem mondott a Madamnak semmit, egyáltalán nem hívta fel, ez a „gospel truth”. Valaki biztos meghallotta, amikor a klotyópapír miatt kiabáltam, és felhívta a Madamot. Ha már úgyis a szobában volt, megkérdeztem Joyt, vajon ő volt-e az a valaki, de ő se vállalta magára. Rajtuk kívül még két ember jöhetne szóba, de Ehis a Minitől tudta meg, mi történt, és őszintén meglepettnek tűnt, a Gülünek meg kifinomultabb eszközei is vannak arra, hogy másokat kicsináljon, úgyhogy őket eleve kizártam. Hogy ki volt az a V. A. Lacky, már örök rejtély marad, bár nekem van egy sejtésem... 

Túllendültünk a dolgon, a Mistress belecsapott a közepébe, hogy akkor térjünk rá a problémákra. Na mondom, nekem van néhány, vegyük például a tissue issue-t, és a többi dolgot, amit hiába kértem, sosem kaptam meg. Tényleg, ilyen előfordult? Elő bizony, és soroltam, hogy tőle például az új gyerekek aktáit kértem, de azt mondta, még nincs minden nyomtatvány kitöltve, ha komplettek lesznek, odaadja őket, de sose kaptam meg. Vagy mondjuk a szülők telefonszámát, amit szintén tőle kértem, hogy kiegészíthessem a listát. Nem mintha nekem kellenének a számok, éppenséggel pont neki akartam adni egyet kinyomtatva, mert legtöbbször ő kommunikál a szülőkkel (egyedül ő kap kártyára pénzt). Amikor lecsaptam volna az ő kézzel kiegészítetett listájára, akkor azt bedugta egy fiókba, és azt mondta, még nem komplett, majd ha kész lesz, odaadja. Sose kaptam meg. De ilyen volt a tandíjlista is, amit Joytól kértem még az első héten, és azt se kaptam meg. Erre egymás szavába vágva kezdtek tiltakozni, hogy ilyen nem is történt, miért akarnának ők eldugni előlem bármit. A Mistress azt hozta fel, hogy a szekrénye nyitva van, bármikor elvihetem az aktákat. Ja, tényleg nyitva van, ha leszedi róla a lakatot, de speciel az a fiók, ahol az akták vannak, hónapok óta be van ragadva, abból se ki, se be nem kerül semmi. Joy meg egyenesen azt állította, hogy én nem is kértem tőle a tandíjakat, de különben is, azok is ott vannak a polcon, meg a portán, meg mindenhol szanaszét, már miért ne adta volna nekem oda. Mondtam, hogy ez még az első héten volt, amikor nem volt mindenütt, sőt sehol sem, és azt ígérte, hogy majd lefénymásolja, ha lesz áram, de nem másolta le. Kétszer-háromszor kértem, aztán feladtam. Erre teljesen kikelt magából, és üvöltött, hogy ne mondjam, hogy kértem, mert egyáltalán nem kértem. Én meg azt mondtam, ne mondja, hogy nem kértem, mert bizony kértem. Erre visszavett, azt mondta, lehet, hogy nem emlékszik rá. Az bizony elképzelhető, de ettől még megtörtént.

Aztán a Mistress előjött azzal, hogy az én viselkedésem mostanában megváltozott. Mondtam, hogy ezt az okozta, hogy teljesen kirekesztettek a munkából, és már nem is állnak szóba velem. Heves tagadás. Megkérdeztem, akkor hogy lehet az, hogy az utóbbi időben nem volt olyan meeting, amin én is ott lettem volna. Döbbent arcok. Tényleg nem volt? Megkértem, próbáljon rá visszaemlékezni, mikor volt közös meetingünk utoljára. Nem ment neki, segítettem: január 8-án. Még döbbentebb arcok. De hiszen épp a múlt héten akartak tartani egyet, csak Ehis-nek el kellett mennie, ezért elmaradt. Nahát, hogy micsoda pechem van! Csak ott hibádzik a dolog, hogy hetente kellene meetinget tartanunk. 

És akkor jött a lelkizés, hogy voltaképpen miért is nem beszélünk egymással. Ezen a ponton megkértem őket, hogy most az egyszer legyenek őszinték. (Nem tudom, mi ütött belém.) Mondtam, hogy szerintem az a gond, hogy én beszélgetek a Gülüvel, akit ők nem szeretnek, hiszen mindig gúnyolják, többek között a PhD-je miatt. (Még nincs neki, de arra hajt.) Iszonyatos tiltakozás volt erre is a válasz. Joynak szegeztem a kérdést, hogy ha ez nem igaz, akkor vajon kedveli-e a Gülüt. Nem kedveli, nem utálja. Mondom, ez egy egyszerű kérdés volt, válaszoljon igennel vagy nemmel. Ha a Gülü kedves, akkor ő is kedves vele, ha meg nem, akkor ő sem az. Mivel eközben végig hátat fordított nekem, megfogtam a karját, magam felé fordítottam, és megkértem, válaszoljon erre az egyszerű kérdésre: kedveli-e a Gülüt vagy sem. Nem válaszolt. Ennyit az őszinteségről. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy onnantól kezdve, hogy a Gülüvel szóba álltunk egymással, ők ketten árulónak tekintenek. Szép lassan kiközösítettek, és mára elérték, hogy csak a Gülüvel társalgok, mivel más nem szól hozzám. Kellemetlen helyzet, de ettől nem dőlök a dugámba, csak kár, hogy a munka rovására megy.

Ezen a ponton megzavarta a beszélgetést Gülü, bejött sürgetni a Mistress-t, hogy induljanak már el könyveket venni. A lényeg ezért szóba se került, nem tudtam meg, mi az a munka, amit ne végeztem volna el. Erre lettem volna pedig a legkíváncsibb, mert két tévészereplésen, pár repimegjelenésen meg a szabadságengedélyezésen kívül mást nem kértek tőlem, azokat meg teljesítettem. Mielőtt elindultak volna a könyvekért, a Mistress még gyorsan bocsánatot kért az oyinbózásért, de hát ők már csak ilyenek, ha fehér embert látnak, akkor ugrándozva oyinbóznak, tényleg bocs. (Talán ideje lenne levetkőzni ezt az ovis mentalitást, főleg neki, aki Londonban is dolgozott...) Aztán bocsánatot kért amiatt is, hogy nem kaptam meg dolgokat, majd arra kért, öleljük meg egymást. Összeölelkeztünk. Aztán megkérte Joyt, hogy ő is öleljen meg, de Joy vonakodott, legyintettem, hagyjuk. A Mistress még erőltette volna a dolgot, de Joy továbbra sem volt hajlandó felállni, a laptopba bújva közölte, hogy neki semmi baja velem, barátok vagyunk, neki Freddel van baja. (Na vele vajon mi?) Erre már nem tudtam mit mondani, otthagytam őket. 

Másnap kaptam a Mistress-től 1000 nairát telefonkártyára, aztán áthozta az új gyerekek aktáit, Joy meg odaadta a teljes tandíjlistát. Állam leesett.

Március 6.

Nagyon izgalmas nap következett, az iskolában matekverseny volt, de azt majd később mesélem el, most ugorjunk az estére. Hazajött a Minikém, és a szokásos kérdéssel kezdte, hogy „Mi volt ma az iskolában?” Azt hittem, érdekli a válasz, elkezdtem mesélni, hogy ez meg az volt a versenyen, de már közbe is vágott, hogy mert a Madam magához hívatta, ugyanis azt hallotta, hogy én nem szeretek dolgozni, nem végzem el a munkámat, viszont szeretek kiabálni. MIVAN??? És kitől hallotta? Na ez az, amire nem volt válasz, mint ahogy arra se, hogy a Madam miért a férjemtől kérdezte meg, hogy ez igaz-e, miért nem tőlem. Oké, hogy terhes, ezért december óta be se teszi a lábát az iskolába, de telefonon felhívhatott volna... Minikém, ha már így nekiszegezték a kérdést, rávágta, hogy nem igaz, és elmondta, ami hirtelen eszébe jutott a hányattatásaimról, például a tissue issue-t, amiért tényleg kiabáltam. Madam aztán útjára bocsátotta, mindenféle kommentár nélkül. Hazafelé jövet viszont még eszébe jutott a Mininek ez-az, amit elfelejtett elmondani a Madamnak – az oyinbózást például, meg hogy eltitkoltak a minisztérium elől –, ezért felhívta a nagybácsi asszisztensét, és elmondta neki, mi volt a Madamnál, meg azt is, ami azóta eszébe jutott. Nem tetszett, hogy keresztül-kasul tárgyalnak rólam, ezért mondtam a Mininek, hogy szerintem nem ártana, ha az én verziómat is hallaná a Madam, látogassuk meg hétvégén, vagy beszéljünk a nagybácsival. Bejelentkeztünk a Madamhoz péntekre, de nem tudtunk találkozni vele, mert templomba ment. Szombaton délelőtt megint templomban volt, ezért megbeszéltük a találkozót délutánra, de elfelejtette, hogy megyünk, és elment otthonról. Vasárnap délelőtt bementünk a szállodába, hogy a közelben legyünk, ha véget ér a mise, illetve hogy esetleg összefussunk a nagybácsival. Szerencsénkre bejött a nagybácsi, úgyhogy vele beszéltem át úgy-ahogy a dolgot. Neki sosincs sok ideje, ezért baromi gyorsan elhadartam néhány iskolai incidenst, aztán amikor láttam, hogy ennyi neki elég volt, felvetettem, hogy talán jobb lenne, ha otthon maradnék, inkább élünk egy fizetésből, de nekem nem hiányzik ez a stressz, mert így sose lesz gyerekem. Mindjárt mondta, hogy erre semmi szükség, és megígérte, hogy ezen túl minden eszköz meglesz az iskolában. Megköszöntem szépen, de még megemlítettem ezt a hátulról jövő támadást, meg hogy nem értem, a Madam miért nem engem hívott, miért a férjemet kérdezi arról, hogy én mit csinálok, a Madam mégis csak az én főnököm, nem az övé. Erre aztán meglepő választ kaptam: Te nem a feleségem rokona vagy, ő nem hívhat fel téged, csak Fredet hívhatja. Hát erre köpni-nyelni nem tudtam. Még a leesett államat próbáltam felvakarni a földről, amikor a kezembe nyomott 15 ezer nairát, és ezzel részéről le volt zárva a téma.

Mininek mondtam hazafelé a kocsiban, hogy innentől ha bármi gondom lesz az iskolában, véletlenül sem fogom szemtől szemben elintézni, hanem szólok neki, ő majd elmondja Rawlins-nak, az asszisztensnek, az továbbadja a nagybácsinak, aki majd elrendezi. Asszem, kezdek alkalmazkodni az itteni játékszabályokhoz. 

Március 5.

A megaláztatások sora nem ért véget a vécépapíros történettel. Sikerült előttem teljes titokban tartaniuk – nem volt nehéz –, hogy az oktatási minisztériummal folytatódtak az egyeztetések, és a minisztérium újra kijön szemlét tartani. Aznap Gülüt hívatta a Mistress, én meg egyedül maradtam az irodában, fogalmam se volt, mi zajlik a háttérben. Aztán egyszer kivágódott az ajtóm, és a Mistress, mint egy idegenvezető, a küszöbön állva jelentette valami láthatatlan látogatóknak, hogy ez itt a head teacher irodája, majd anélkül, hogy bárki benézett volna, gyorsan el is tűntek a  szomszéd szobában. Bebasztam a nyitva hagyott ajtót, és abban a pillanatban rájöttem, miért tűntek el a feliratok az ajtókról. Ezek titkolnak valamit!

Órák múlva jött Gülü a hírekkel, elmondta, hogy itt voltak a minisztérium emberei, őt a Mistress head teacherként mutatta be nekik, de amikor korrigálni akarta, a Mistress intett a fejével, hogy ne tegye, ezért annyiban hagyta. Azt viszont nem tudta szó nélkül hagyni, hogy a Mistress eltitkolta előlük, hogy principal is van az iskolában, elárulta nekik. Amikor ezt megtudták, azt mondták, hogy a principalnak a secondary schoolban van a helye, a headmistressnek meg a primaryben, ezért valószínűleg átköltöztetnek egy másik épületbe. Hát, mindenesetre kösz a tájékoztatást.  

Február 24.

Hetekig se a Mistress-szel, se Joyjal szinte nem is beszéltem, és az is feltűnt, hogy újabban meetingek sincsenek, vagy legalábbis engem sose hívnak. Gülü hozzám hasonlóan nehezen emésztette meg, hogy mindent elzárnak előlünk, két táborra szakadtunk, ők ketten meg mi ketten, de a Gülü azért átjárt a Mistress-hez, ha valamit akart. Én már semmit nem akartam, de aznap kértem a raktárból két tekercs vécépapírt, egyet a Gülünek, egyet meg magamnak. Ebből eddig még nem volt gond, nem kellett megindokolni, hogy azért akarunk saját klotyópapírt, mert hárman használunk egy vécét, és az egyikünk feltűnően vakargatja a lába közét, ezért inkább távolról célzunk és nem közösködünk a papírral. Most viszont Ehis egy tekercset hozott, hogy ezt kapjuk ketten. Ettől olyan pipa lettem, hogy átrohantam a Mistress-hez, hogy ebből most már elegem van, mondják meg egyenesen, ha nekem semmit nem akarnak adni, mit szarakodnak egy 50 nairás vécépapírral. A Mistress azt mondta, utánanéz, mi a gond, el is ment megkérdezni Ehis-t, mi a probléma, majd berongyolt az irodánkba „Oyinbo” felkiáltással. Na, ezzel olajat öntött volna a tűzre, én rögtön tűzokádó sárkánnyá változtam, üvöltöttem vele, hogy még egyszer ne nevezzen oyinbónak, én se hívom őt feketének, satöbbisatöbbi. Kiszabadkozta magát, aztán közölte, hogy utánajárt, vécépapír valóban nem jár nekünk, de egy tekercset kaphatunk ketten. Mondtam, hogy kösz, akkor én nem tartok igényt erre az egyre, majd veszek magamnak, de azért kíváncsi voltam, hogy ha nekünk nem jár, akkor vajon kinek vették azt a rengeteg vécépapírt. „A gyerekeknek.” Azt vártam, hogy megint leszakad a plafon ekkora hazugságtól, mert azok még soha nem láttak papírt a mosdóban. Ezen még jobban felhúztam magam, és hozzávágtam a klotyópapírt (nem talált), aztán tombolni kezdtem, hogy vegyék vissza nyugodtan a laptopot, a széket, meg még az íróasztalt is, aztán kérjék meg a Chairmant, hogy helyezzen vissza a szállodába, de már nem figyelt rám, mert valaki felhívta telefonon, csak visszahozta a folyosóról a gurigát, és letette a polcra. A „kegyajándékot” odaadtam egy alsós tanárnak, aki a budikulcsot is őrzi, ha már egyszer. Lehet örülni, most havonta egy százast megspórolnak rajtam.