Most alaposan kipanaszkodom magam, hátha megkönnyebbülök tőle. Napok óta sírhatnékom van, időnként nem is tudom visszatartani, akkor sem tudtam, amikor a kishúgom cikkét olvastam. Legeslegjobban Anyáért aggódom, ezen nincs mit ragozni, szeretnék ott lenni vele, mégis itt lopom a napot.
A rossz hangulatom annak is köszönhető, hogy már megint azok a napok vannak, dolgoznak a hormonok, nő az elkeseredettség, hogy már megint nem sikerült. Kurvára szorít az idő, vagy sikerül összehozni egy gyereket a következő hetekben, vagy hosszabb távra kell itt berendezkednem, aminek a gondolatától összeszorul a gyomrom. A legnagyobb feszültséget a munka, illetve a munka hiánya okozza még mindig. A semmittevés és a feszült viszony Randdal felőrli az idegeimet. Ez az Isten barma most már köszönésre se méltat, gyanítom, hogy azért, mert nem önszántából költözött át az irodából a bush bárba, hanem megkérték rá a konfliktusunk után. Állítólag az új munkámat "előkészítik", de nem lennék meglepve, ha még egy hónapig elhúzódnának az előkészületek, arra számítva, hogy akkor úgyis hazamegyek. Tudom, hogy nem kéne emiatt gyötrődnöm, mert valószínűleg eleve alibimunkát szántak nekem, mégis folyamatosan szorongok, a szorongás meg nálam hasmenést okoz, az pedig aranyeret.
Noha nem csinálok semmit napi 12 órában, fáradt vagyok, nagyon fáradt. Fél hatkor csörög az óra (csipog a telefon), alig tudom kinyitni a szemem, legszívesebben fel sem kelnék, de sajnos a szorongás kiűz a fürdőszobába. Onnan irány a konyha, ahol 4-8 perc alatt feldobom a vizet a kávénak - meg az ócska petróleumfőzővel a hangulatomat is, plusz füstszagba burkolom magam -, amíg az felforr, addig pont van időm bevinni két vödör vizet. A vasalással nem bajlódom, vagy Mini vasal, vagy nincs áram, vagy felveszem gyűrötten. Felteszek valami sminket az elemlámpa homályában, majd a kocsiban kijavítom, amikor már látok is valamit. Aztán csak ülök az irodában és nyomorultul érzem magam. Este hét körül megkérdezem Minit, mikor végez, a válasz mindig "nemsokára", ami legalább háromnegyed órát jelent, így szerencsés esetben nyolc óra magasságában elindulunk, majd egy-másfél órát araszolunk a dugóban. Ha nagyon szerencsétlen vagyok, akkor még főzni is kell. Egy egyszerű indomie (hullámos tészta, olyan, mint a snack) elkészítése is közel egy óra, mert el kell menni petróleumért, paradicsomért, vízért, mindent el kell mosni, még azt is, ami a csöpögtetőn van, ha nincs áram, akkor az egyikünk dolgozik, a másik tartja a lámpát... Aztán még egy kis vízhordás, hogy fürödni tudjunk, és máris fél 12 van. Hétvégén sincs pihenés, szombaton Mini bemegy dolgozni, én otthon mosok, főzök, takarítok - közben legalább százszor húzok vizet a lyukas vödörrel -, vasárnap meg templom, egyéb program, vagy munka miatt nem tudjuk kipihenni magunkat. Egyetlen hétvégén sem.
Én persze csak nyavalygok, közben meg Mini végig is dolgozza a napokat, úgyhogy most nagyon szánalmasnak érzem a piszlicsáré problémáimat, fel is függesztem a nyavalygást, de később mindenképp folytatom, mert írás közben rájöttem, hogy Mininek abban is igaza van, hogy néha kis dolgokból csinálok nagy ügyet. Leírva bolhává válnak az elefántok, és most pont erre van szükségem, mert ezek miatt az apróságok miatt kezdek becsavarodni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.