Naija Wife

Ma végre sikerült Anyukámmal beszélni, sokkal jobb volt a hangja, mint hétfőn, pedig azóta újra felnyitották, vágtak rajta még egy lyukat, befoltozták a korábbit... Ő a világ legerősebb embere, ha találok, veszek is neki egy strasszkövekkel kirakott supermanes pólót, amilyet egy srácon láttam a napokban.

Az új munkám  nagyon klassz, ahogy előre sejtettem, nem kell megerőltetnem magam továbbra sem. Tegnap és tegnapelőtt voltunk V.I.-on, egy észak-európai ország nagykövetségén - nem akarom megnevezve égetni őket -, akik tavaly óta  nem fizetnek ki egy elég húzós számlát. Szerepem most sincs, csak díszkíséret vagyok, de a társaság kellemesebb. Az új kollégáimról a következőket kell tudni: E.D. (mindenki az executive director rövidítését használja a megszólítására, a rendes neve egyébként Emmanuel) az autókölcsönzőt "igazgatja" havi százezerért, hetente tele tankért és napi egy ingyen kajáért, de valójában semmit nem csinál; amúgy a nagybácsi iskolatársa volt. Benita korábban szintén Randdal dolgozott, de ő is hamar feladta, azóta E.D. mellett "dolgozik"; amúgy a nagybácsi egyik barátjának szeretője. A közvélekedés szerint „marketing” fedősztorival együtt elhagyják a bázist, aztán E.D. csajozni megy, Benita meg hazamegy aludni. Mindketten igbók, egymás között gyakran használják a saját nyelvüket, ami a többiekből visszatetszést vált ki. Senki sem szereti őket, de velem kedvesek, nekem ennyi most pont elég.

A nagybácsi másik jó híre az volt vasárnap, amikor terepszemlét tartott nálunk, hogy kapunk egy búvárszivattyút. Egyébként azért látogatott meg minket, hogy megnézze, hogyan állnak a kerítés megerősítésével, amire szintén ő adott pénzt. A kerítés nagy részét kidöntötték az elmúlt évek özönvizei, most oszlopokkal megtámogatják, nehogy megint kidőljön. Bár másnapra ígérték, szerencsére nem kapkodták el a szivattyú beszerzését, különben most kihasználatlanul álldogálna az udvaron, ugyanis megint nincs áram. Mivel szeptember óta nem fizetnek villanyszámlát, és a lekapcsolás után sem próbálták rendezni a tartozást, a NEPA kedden újra kijött, és azonnal felszámolta az illegális bekötést. Még jó, hogy vasárnap kivasaltam három pólót. :)

De még nincs vége a jó híreknek: Mini munkaköre kiegészül a kamionok felügyeletével, ezért természetesen fizetésemelést kap, valamint benzint heti 4e nairáért (1 liter benzin 97 naira, ha valakit érdekel). Ezen felül a nagybácsi hétfőn megdobta 30 ezer nairával, csak úgy!

Most terjedt el futótűzként a hír, hogy a jótevőnknek ma van a születésnapja. Isten éltesse és áldja a nagybácsit! 

Csak gyorsan idevetem a jó híreket, mert amíg nem beszéltem Anyukámmal, akit tegnap megint megműtöttek, addig nem tudok az írásra koncentrálni.

Szóval, vasárnapi látogatásakor örvendeztetett meg a nagybácsi azzal a hírrel, hogy a jövőben Benitával és E.D.-vel fogok dolgozni. 

Ez pedig itt az új, kígyómintás frizurám a Kígyó Évében:

Most alaposan kipanaszkodom magam, hátha megkönnyebbülök tőle. Napok óta sírhatnékom van, időnként nem is tudom visszatartani, akkor sem tudtam, amikor a kishúgom cikkét olvastam. Legeslegjobban Anyáért aggódom, ezen nincs mit ragozni, szeretnék ott lenni vele, mégis itt lopom a napot.

A rossz hangulatom annak is köszönhető, hogy már megint azok a napok vannak, dolgoznak a hormonok, nő az elkeseredettség, hogy már megint nem sikerült. Kurvára szorít az idő, vagy sikerül összehozni egy gyereket a következő hetekben, vagy hosszabb távra kell itt berendezkednem, aminek a gondolatától összeszorul a gyomrom. A legnagyobb feszültséget a munka, illetve a munka hiánya okozza még mindig. A semmittevés és a feszült viszony Randdal felőrli az idegeimet. Ez az Isten barma most már köszönésre se méltat, gyanítom, hogy azért, mert nem önszántából költözött át az irodából a bush bárba, hanem megkérték rá a konfliktusunk után. Állítólag az új munkámat "előkészítik", de nem lennék meglepve, ha még egy hónapig elhúzódnának az előkészületek, arra számítva, hogy akkor úgyis hazamegyek. Tudom, hogy nem kéne emiatt gyötrődnöm, mert valószínűleg eleve alibimunkát szántak nekem, mégis folyamatosan szorongok, a szorongás meg nálam hasmenést okoz, az pedig aranyeret. 

Noha nem csinálok semmit napi 12 órában, fáradt vagyok, nagyon fáradt. Fél hatkor csörög az óra (csipog a telefon), alig tudom kinyitni a szemem, legszívesebben fel sem kelnék, de sajnos a szorongás kiűz a fürdőszobába. Onnan irány a konyha, ahol 4-8 perc alatt feldobom a vizet a kávénak - meg az ócska petróleumfőzővel a hangulatomat is, plusz füstszagba burkolom magam -, amíg az felforr, addig pont van időm bevinni két vödör vizet. A vasalással nem bajlódom, vagy Mini vasal, vagy nincs áram, vagy felveszem gyűrötten. Felteszek valami sminket az elemlámpa homályában, majd a kocsiban kijavítom, amikor már látok is valamit. Aztán csak ülök az irodában és nyomorultul érzem magam. Este hét körül megkérdezem Minit, mikor végez, a válasz mindig "nemsokára", ami legalább háromnegyed órát jelent, így szerencsés esetben nyolc óra magasságában elindulunk, majd egy-másfél órát araszolunk a dugóban. Ha nagyon szerencsétlen vagyok, akkor még főzni is kell. Egy egyszerű indomie (hullámos tészta, olyan, mint a snack) elkészítése is közel egy óra, mert el kell menni petróleumért, paradicsomért, vízért, mindent el kell mosni, még azt is, ami a csöpögtetőn van, ha nincs áram, akkor az egyikünk dolgozik, a másik tartja a lámpát... Aztán még egy kis vízhordás, hogy fürödni tudjunk, és máris fél 12 van. Hétvégén sincs pihenés, szombaton Mini bemegy dolgozni, én otthon mosok, főzök, takarítok - közben legalább százszor húzok vizet a lyukas vödörrel -, vasárnap meg templom, egyéb program, vagy munka miatt nem tudjuk kipihenni magunkat. Egyetlen hétvégén sem.

Én persze csak nyavalygok, közben meg Mini végig is dolgozza a napokat, úgyhogy most nagyon szánalmasnak érzem a piszlicsáré problémáimat, fel is függesztem a nyavalygást, de később mindenképp folytatom, mert írás közben rájöttem, hogy Mininek abban is igaza van, hogy néha kis dolgokból csinálok nagy ügyet. Leírva bolhává válnak az elefántok, és most pont erre van szükségem, mert ezek miatt az apróságok miatt kezdek becsavarodni. 

Ezt a legkisebb húgom írta Édesanyánkról: 

http://www.hotdog.hu/pszichiatria/-tulelni-es-megszokni-/segiteni-nehez-de-boldogga-tesz

Meg fogsz gyógyulni, Anyukám! Akinek ilyen támasza van, az bármit képes legyőzni. 

Hosszabb lejtmenet után ma végre felfelé indult velem a szekér.

Hétfőn délelőtt a sok feladatom mellett volt időm elolvasni a horoszkópot a Nők Lapján, ezt jósolták nekem a hétre: "Az Ikrek pattanásig feszült idegekkel várják a közelgő változást, és úgy érzik, hogy már nem szeretnének jobban alkalmazkodni másokhoz." És mennyire, de mennyire igazuk volt!

A viszonyom Randdal az elmúlt hetekben sem javult, sőt. Másfél hete nem reagál az e-mailemre, nem csekkolja a munkámat, így most minden tevékenységet felfüggesztettem, mert amíg nem okézza, addig nem akarom folytatni, hogy ne dolgozzak feleslegesen. (Bár időm éppen lenne rá.) Az ellenszenv tapintható közöttünk. Egyáltalán nem vesz rólam tudomást, hetente egynél többször nem szól hozzám. Olyannyira nem, hogy amikor Daniel "malária" - vagy inkább a barátnője - miatt otthon maradt, akkor Prosperity-nél érdeklődött felőle, aki csak hebegett-habogott, mert fogalma nem volt róla, engem nem kérdezett, pedig pontosan tudja, hogy családtagok vagyunk és együtt lakunk. Ott ültem közöttük a párbeszéd alatt, de mintha nem is lettem volna a szobában. Ebben a remek hangulatban hétfőn nekem szegezte a kérdést, hogy mehetünk-e. Persze nem mondta meg, hova, miért is vesztegetné arra a szót, hogy felkészítsen egy találkozóra... Útközben folyamatosan telefonált, egyre indulatosabban, hangosabban, aztán meg is állt az út szélén, hogy minden erejével az ordításra koncentrálhasson. Az oroszlánbömbölése elviselhetetlen volt, ezért átültem a hátsó ülésre. Amikor befejezte az üvöltést, megkérdezte, miért ültem hátra, én meg nem kerteltem, megmondtam, hogy azért, mert túl hangos volt. Nem kért, felszólított, hogy üljek előre, indulhatunk. Mondtam, hogy nekem itt is jó lesz. Azt ismételgette, hogy ott nem maradhatok, nem ülhetek ott, de nem közölte vele, miért nem. Én ragaszkodtam az ülőhelyemhez, majd a hiábavaló huzavona után végül elindult, de azzal a lendülettel vissza is fordult, elvitt a szállodáig, és leparkolt a kapu előtt. Megkérdeztem, hogy várunk-e valakire, erre azt felelte: mára végeztünk. Később persze rájöttem, hogy azért nem ülhetek hátul, mert az emberek így azt hiszik, hogy ő egy sofőr. Ezt nem képzelhetik róla, aki intelligensebb mindannyiunknál, aki egy nap Nigéria elnöke lesz! Ezt nem ám csak ő találta ki, a pásztora is megálmodta, hogy elnök lesz, úgyhogy kezdhetünk félni. 

Fentiek folyományaként másnap szóltam a gazdasági igazgatónak - Ighodalo, más néven IG, jó fej srác -, hogy ha lehet, szeretnék más munkát kapni, mert Randdal nem tudok együtt dolgozni. Abszolút megértett, de sajnos nem dönthet egyedül, beszélnie kel Joy-jal, a nagybácsi feleségével, aki hál' Istennek a héten még nem jön dolgozni. (Nagyon elhamarkodta azt a pénteki bejövetelt.) Az biztos, hogy nem lepődtek meg a kérésemen, mert tavaly február óta négy nő dolgozott ezzel a barommal, de egyikük sem bírta sokáig. 

A szabadulás reményétől kicsit megkönnyebbülten olvasgattam kedden egész nap - a barom tüntetőleg a bush bárban dolgozik a hétfő délutáni visszatérése óta, hahaha -, amikor Mininek eszébe jutott, hogy megkérdezi, mi van a vízumommal. Az asszisztens válaszától padlót fogtam: nagykövetségi pecséttel ellátott igazolást kért arról, hogy házas vagyok, meg hogy pecsételtessük le a nigériai házassági anyakönyvi kivonatot és az esküvői fotókat. Ja, meg a nagy fehér hátsómra is kérek egy pecsétet a nem létező követségen. Bújtam a netet, hogy kiderítsem, mennyibe kerülhet Egyiptomból beszerezni egy ilyen papírt meg legalább még egy pecsétet, arra jutottam, hogy harmincezer alatt nem ússzuk meg. Estére vigasztalhatatlanul bőgtem meg dühöngtem, hogy legjobb lenne hazamenni pénteken, akkor nem kell vízum, nem kell átíratni a repülőjegyemet, csakhogy az útlevelem a bevándorlási hivatalban van. Ráadásul egy és fél napunk maradt a jegycserére, de a munkáltatói kölcsön még nem volt sehol. Ez ügyben sem voltam optimista, kedves ismerősöm, mtikiti múlt héten módosította a Nigériába szóló Egyptair-jegyét, és róla 47 ezret gomboltak le, ha jól emlékszem. 

Reggel görcs volt a gyomromban meg korgó üresség, amikor elindultunk. A reptéren ért az első csalódás, ma nem repül az Egyptair, tehát az iroda is zárva, mehetünk Victoria Islandre. Odafelé menet felhívtam az egyiptomi követséget, jött a második csalódás: olyan igazolást nem tudnak adni, ami nekem kell, mert nem férnek hozzá a rendszerhez, kérjem az állandó lakcímem szerinti okmányirodától. Mini hangulatjavító ötlete volt, hogy álljunk meg egy egy szendvicsre a Mr. Bigg's-nél, de azt ma nem lehet kapni - 13-a van -, így ettünk egy hamburgert, végül is az is egy szendvics (rendes kaja, juhéééé). Mini szerint a sandwich-től witch leszek, úgyhogy innentől boszorkányosan jól mentek a dolgok. A jegyet áttetettük ápr. 19-ére - érdekes, hogy ma meg volt hely - és csak 50 dollárt kellett fizetünk. Aztán felhívtuk a bevándorlási főmágust, aki csak annyit tudott az ügyünkről, hogy valami hiányzik, de telefonos csevej helyett inkább elhívott az irodájába. Ott elmeséltük, mit kért az asszisztense és mi az akadálya annak, hogy megszerezzük, majd előrántottam a magyar házassági anyakönyvi kivonatot, hátha lenyűgözik a színek meg a pecsét. Elsőre nem vette észre, hogy színes a papírja - kicsit pironkodtam miatta -, de meghányta-vetette az asszisztensével, és arra jutottak, hogy valószínűleg ez is megteszi. Erősen hiszem, hogy ha szerinte jónak kell lennie, akkor Abujában is elfogadják. 

Mini megjegyezte kifelé jövet, hogy a sandwich jót tett ma, de a sand nagyon kicsi, ebédre együnk inkább stonewich-et, így pizzával ünnepeltük a sikereket. 

A nap legjobb híre azonban mégiscsak az, hogy anyukám végre hazament a kórházból! :D

A repülőjegyem még nincs átíratva, mert a vízumhoz felhasználtuk az összes pénzünket, plusz kölcsönöztünk Joytól, a munkáltatói kölcsönt pedig csak ezen a héten fogja megkapni Mini. Most már nem kicsit aggaszt a dolog, mert péntekre szól a jegyem.

Azt még nem tudom, mire változtassam az időpontot. Ápr. 19-re már nincs jegy, 22-ére van, de ha akkor megyek, még egy hétre kiesek a munkából, és már minden napot súlyos veszteségként élek meg, amit nem munkával töltök. Mármint otthon, mert ami itt van, az ugye nem munka, és a húszezer nairás fizetésem pont arányban van ezzel.

De nem a pénz a fő szempont, hanem a terhesség, ha nincs gyerek, úgysem mehetek haza. Naponta háromszor tanulmányozom a menstruációs/ovulációs naptárt, de nem segít, csak kétségbe ejt. Ma 11-e van, legközelebb 19-étől pirosak a napok a naptárban. Ha elmarad, öröm, boldogság, ha megjön, katasztrófa, sírás, és újra lehet próbálkozni 29-étől 2-áig. Ha akkor sem sikerül, 15-étől megint piros napok. Ha semmi nem történik, 17-18-án már megcsinálhatom a tesztet, és ha pozitív, 22-én mehetek (mehetünk). Ha nem, akkor akár itt is maradhatok végleg, mert a parlamenti munka június 10-én befejeződik, hat hét alatt nem tudok annyit keresni, hogy mindent kifizessek és valami még maradjon is, úgyhogy várandósan kellene elhelyezkednem valahol, amire most tényleg nem akarok gondolni se. 

Ez van. Imádkozom és mondogatom Kati mantráját: "Tökéletes egységben, harmóniában vagyok. Mindent kifújok, mindent elengedek, ami ezt zavarja, és ez így van." Próbálom elhinni, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz, és várom, mit dob a gép. 

Kb. az ötödik hónapban járt, már kismamaruhákat hordott, boldog volt, gyönyörű és mosolygós. Szombaton nem jött dolgozni, aztán hétfőn sem. A húgát és a sofőrjüket sem láttam. Kérdeztem Minit, tud-e róla valamit, azt mondta, lehet, hogy már elutazott Angliába, mert ott akart szülni. Ez még túl korai lett volna, de végül is megtehetik, hogy hónapokat töltsön ott. Mindenesetre hiányzott, mert nagyon szeretem, hihetetlenül kedves velünk, és hiányzott az irodából is, ahol ő az adminisztrációs igazgató. Szerda este tudtuk meg, hogy elvesztette a babát. A hír természetesen titok, nem lehet beszélni róla, nem is hozza szóba senki. Tegnap nem bírtuk tovább, Mini küldött neki sms-t, azt válaszolta, hogy köszöni, jól van, a második mondata meg már az volt: "hogy van a feleséged?". Aztán azzal búcsúzott, hogy rövidesen találkozunk, mert már nagyon hiányzunk neki. Legnagyobb megdöbbenésemre ma már egy meetingen láttam a bárban. Még egy hét sem telt el. Bő ruha van rajta, semmi változás nem látszik. Később majd úgy fog öltözni, mint azelőtt, és minden megy tovább, mintha semmi nem történt volna.

Csak csodálni tudom őket ezért az elképesztő erőért. Én hónapokig használhatatlan voltam, az embereket is kerültem, ide menekültem, hogy könnyebb legyen feldolgozni a veszteséget, amit a mai napig sem sikerült. Pszichológus, cigi, pia, nyugtató, táppénz, terhére voltam a környezetemnek és az államnak is. Itt nincs betegállomány, ha nem dolgoznak, nincs fizetés, és bár ő pont megtehetné, hogy addig marad otthon, ameddig akar, már visszajött dolgozni, de ami még megdöbbentőbb, hogy mosolyogni is tud. Szeretnék én is ilyen erős lenni.

Hétfőn fél ötkor keltünk, hogy időben kiérjünk Ikoyiba, a bevándorlási hivatalba, ahol a nagybácsi cimborájával volt találkánk. Félúton kiderült, hogy az ember úton van Abujába, vissza kellett fordulnunk, de szerencsére még aznap délután találkozhattunk vele. Nagyon kedvesen fogadott, az asszisztensének úgy mutatta be Minit, mint jó barátját, és azt mondta neki, "ne öld meg, mert ha megölöd, én megöllek téged" (annyit tesz: nem kell túlzásba esni az árakkal).

Először a spec. bevándorló státusznak néztek utána, ezt házastársak kaphatják, 50 ezer naira, de csak 3-4 hónap múlva lenne kész. Ez nekünk késő, mert a vízumom 18-án lejár, ezért telefonáltak Abujába, s onnan az a tanács jött, hogy kérjünk tartózkodási engedélyt, ami szintén 3-4 hónap alatt készül el, de addig kapok egy visszatérésre jogosító vízumot, ami addig érvényes, amíg le nem jár az útlevelem. A kettő együtt 60 ezer, durván számolva két hosszabb út vízumdíjából jöhetek-mehetek, addig maradok, ameddig akarok.

Ha otthon kérsz tartózkodásit, be kell csatolni munkaszerződést, bankszámlakivonatokat (rajta milliókkal), biztosítást, tulajdoni lapot, meghívólevelet, házassági akvi. kivonatot, helyszíni ellenőrzést tartanak, órákig faggatnak, hátha nem tudod, milyen színű a házastársad fogkeféje vagy ágyneműje, ehhez képest itt ezek kellenek: kérvény tőlem, levél Minitől, amiben felelősséget vállal értem, az útlevelem, Mini útlevelének másolata, 2-2 útlevélkép, a házassági anyakönyvi kivonat másolata. A levelekkel nem kellett bajlódnunk, megírták helyettünk, ahogy a fénymásolatokat is ők csinálták. Mini kért munkáltatói kölcsönt, készíttettünk útlevélképeket, plusz kinyomtattunk két fotót az esküvőről, és tegnap leadtunk mindent a hivatalban. Három hét múlva mehetünk a vízumért, mindenféle izgalom nélkül, hogy megkapom-e vagy sem.