Naija Wife

Befordulok egy ritkán lakott, sötét utcába a piros, „dobozos” autóval, ügyesen leparkolok, és akkor ellepnek mindent a rendőrök, buszokból özönlenek ki, reflektorokkal világítanak. Igyekszem magabiztosnak látszani, nehogy lebukjak, hogy nincs jogsim. Szerencsére észre sem vesznek, egy szétdarabolt, gondosan becsomagolt holttestet szedegetnek ki a kútból. Jól kirajzolódik a törzs és a nyak, karok nélkül, ráfeszül a piros nejlon, amit ezüst ragasztószalag fog össze, a torzóból ömlik a víz. A búvárok, akik kiemelték, az árok szélén sorakoznak, plédet szorítanak magukra, egy lélegzetvételnyi különbséggel az árok fölé hajolnak, 1-2-3, és egymás után rókázni kezdenek, fegyelmezetten, mintha ezt is a kiképzésen tanulták volna. Kicsit arra emlékeztet, mint amikor egy meccsen hullámzik a tömeg, és bár ők csak hárman vannak, a látvány így is lenyűgöző, a szag viszont taszító, visszahátrálok a kocsi takarásába. Gyűlnek a bámészkodók, mennem kellene, mielőtt mindenkit elzavarnak, de elállja az utat egy busz, nem merek kitolatni. Látom, hogy pont elférnék előtte, de nem merem megkockáztatni, már az is csoda, hogy eddig eljöttem, hiszen nem is tudok vezetni.

Otthon vagyok, a ház a valóságosnál jóval nagyobb, aulája is van, mint a kollégiumnak. A frissen kinevezett házmester jön leolvasni a villanyórát. Vajon hogy esett a választásuk pont erre az alkesz nőre? Egy nap az előtérben találtam, amikor megérkeztem, ráköszöntem, válaszul érthetetlen morgás jött ki a száján, csak azt tudtam kivenni belőle, hogy b*ssza. Ezután sokáig igyekeztem elkerülni, de mióta kutyája van, rendszeresen beszélgetünk, már tegeződünk is. Most viszont nincs vele a kutya, kicsit dülöngél és nehezen forog a nyelve, ráadásul felhúzta magát, mert nem tudom a villanyórám számát. Honnan is tudnám? Judó, a korábbi házmester – Isten nyugosztalja – önállóan csinálta ezt a leolvasás-dolgot, ráadásul szerintem fejből tudta az összes lakó villanyórájának számát. Ha most bemegyek papírokat böngészni, azzal nagyon magamra haragítom, inkább elindulok megkeresni a villanyórát, hátha rá van írva a szám. Az óra ott van, ahol sejtettem – nem hiszem, hogy valaha láttam volna –, három szám is van rajta, az egyiket nem látom, a másik 38-as, de a jobb alsó sarokban villog egy matricán a 47-es. Megvan, negyvenhetes! (Vajon jelentenek valamit az álmokban megjelenő számok?) Egyedül vagyok az örömömmel, a nő türelmetlen. Úgy dönt, hogy kifüggeszti a zsákmányt egy látható helyre, hogy többé ne kelljen keresnie. Nem igazán értem, mi szükség erre, ha le akarja olvasni az órát, úgyis látni fogja. A folyosó plafonjából kiálló rozsdás fémgerendára próbál felragasztani egy post-itet, reménytelen vállalkozás, nem is sikerül neki, a post-it a lábam elé esik, zöld-fehér, mint a ’96 óta őrizgetett OFFI-s tömböm.

Most az egyszer örülök neki, hogy a szomszéd templomban már 7 körül elkezdődik a zenebona, az végre kiűzi az álmokat a fejemből.

Üvöltve jön a ház felé a támadó, nem a fák között lopakodva, így van némi időm felkészülni. Gyorsan felmérem, hogy az erdőbe nem menekülhetek, ott könnyű célpont lennék, itt kell búvóhelyet találnom. Lestrapált turistaház, távol mindentől, sejtem, hogy fent vannak a hálószobák, ott könnyebb lenne elrejtőzni, de sietnem kell, beszaladok a vécébe. Olyan, mint egy kollégiumi vécé, az egyik oldalon négy, a másikon hat fülke, valaha jól nézett ki, hideg, fehér válaszfalak és ajtók vékony fémszegéllyel, de mostanra a legtöbb leszakadt, sérült. Az egyes fülkékben vegyes a kép, a csillogó, modern vécécsészéket és vécédeszkákat itt-ott elsárgult, repedezett darabokkal pótolták. Jobbra a leghátsó sarokban mozgássérülteknek való vécé van, onnan talán az ablakot is elérhetném, de itt megmaradt az eredeti deszka, túl sima és csillogó a felülete, erről biztos lecsúsznék. Egyre közelebbről hallom az ordítását, nincs idő alaposabban körülnézni, berontok a következő fülkébe. Felpattanok a vécére, hogy ha alul körbenéz, ne lássa a lábam, próbálom bezárni az ajtót, de a zár már nincs meg. Gondos kezek viszont ide tettek egy leszakadt ajtódarabot, ami elég rövid ahhoz, hogy keresztbe tudjam fordítani az ajtó előtt, csakhogy nincs mibe beakasztani, ráadásul a műanyagos bevonat miatt csúszkálnak egymáson. Erre nem gondoltak, amikor kitalálták ezt a könnyen tisztítható felületet, de majd könnyebb lesz lemosni róla a vért. Fél kézzel szorítom a deszkát az ajtóhoz, a másikkal fölnyúlok megigazítani az elvetemedett ajtót, hogy becsukódjon végre, de tudom, hogy ezzel lebuktathatom magam, és alig húzom vissza a kezem, már csapódik egy kasza az ajtóba. A fémszegélyen megcsúszik az éle, nyertem egy másodpercet, de a következőben az arcomba hull a pozdorja, a girbegurba vasdarab centiméterekre van tőlem. Feladom az ellenállást, leejtem a deszkát, kivágódik az ajtó, a kasza eltűnik a képből, a támadó kezében már pisztoly van. Dulakodni kezdünk, csépelem mindenhol, ahol érem. Verekedéshez nem szokott, gyenge karommal nem teszek benne kárt, de amíg ilyen közel vagyok hozzá, nem fog rám lőni, nehogy magát találja el. Addig csapkodom a kezét az ajtóhoz, amíg elejti a fegyvert – mintha nem is velem történne, hanem filmet néznék. A pisztoly hangosan csattan a kövön, odanézek, egy pillanatra kimerevedik a kép, nagyon tetszetős darab, a markolata acélos, a teteje csillogó ezüst, de nincs idő gyönyörködni benne, gyorsan felkapom. Közben szem elől vesztem a pasast, aki egész a bejáratig hátrált. Megijedt volna? Csak azt látja, hogy elismerően nézegetem a stukkert, nem tudhatja, hogy pisztollyal még soha nem lőttem. A mellkasára célzok és a jobb vállán találom el, baromi büszke vagyok magamra. Lassított felvételen látom kibuggyanni a vérét, mintha elszabadulna egy vörös szappanbuborék, ami a levegőben úszva egyre hosszúkásabbra nyúlik. Nehéz elszakadni a látványtól, sosem láttam még ilyet, lenyűgöz, de a lövéstől a férfi csak megtántorodott, meggörnyedt, és már hátrál is kifelé. Megint rálövök, most a hasára célzok, hátha a szívét vagy a tüdejét éri a golyó, így az oldalát találom el. Menekül, én szaladok utána, már kint vagyunk az erdőben, ritkulnak a fák, meglátok egy napfényben fürdő, széles utat, a támadó balra kanyarodik, az út mellett szalad, aztán megbotlik valamiben, bukfencezve gurul tovább. Az úton gyerekkori barátnőm, Oleg sétál a családjával, szőke hajú kisfia kacagva fut a férfi után, azt hiszi, játszik. A szülők is megszaporázzák a lépteiket, próbálják elkapni Ivánka új játékát. Ahogy közelebb érek, látom, hogy Oleg terhes, óriás pocakján bézs szoknya és barna blúz feszül, nagyon elegáns, de tőle szokatlan viselet. Lágyan hullámzik a szoknya körülötte, ahogy Iván után siet, olyan nagy a hasa, hogy félek, orra bukik. Bokrokon keresztül rohanok feléjük, „Olga, ne menj utána, gyilkos!”, de nem hallanak.

Felhőtlen napok után pihentető alvás…

Reménykedve megyek feléd, hátha szóba állsz velem, de elfordítod a fejed, aztán mutatod, hogy a hajad lila plüssel van letakarva. Várok egy szóra, ami feloldozást adna. Végtelen idő múlva odaveted: Kaptunk pénzt. Majd’ kiugrom a bőrömből, és azt tudakolom: honnan, hogy sikerült? Süt belőled a megvetés, hogy nem jöttem rá magamtól, és foghegyről odaveted: Elmentünk a bankba.

A helyszín egyszerre lakótelep és vidéki ház, Minivel épp költözünk, már hívtunk egy autót, de hirtelen nem tudjuk, mit pakoljunk fel először, mintha elhamarkodtuk volna a kocsirendelést. Feszültség van a levegőben, én megint azt érzem, hogy miattam nélkülöz a család. Örülök a költözésnek, de a lelkiismeret-furdalás elnyomja az érzést, zavartan kószálok a bútorok között. Te a háttérből figyelsz, maga vagy a szemrehányás. Aztán Juci beviharzik az örömhírrel: Megkaptuk a benzinpénzt!

Álmomban is magatokra hagytalak benneteket, de ti valahogy kimásztatok a bajból. Tudom, azt mondtad, emiatt miatt ne aggódjak, már beletörődtél, hogy augusztusig maradok, megoldjátok valahogy, de nyomaszt, iszonyúan nyomaszt, hogy miattam szenvedsz. /És még a hokisok is kikaptak :( / Eddig is túl sokat költöttem a „házasságomra”, most meg magadra hagytalak az összes számlával, csak mert gyereket akarok. Három hónapot még kibírtunk volna, de már az ötödikbe lépek, és azt a pénzt nem tudom pótolni, amit ez idő alatt kereshettem volna, ráadásul lassan véget ér a szezon a Házban, ha mégis sikerül hazamenni, nézhetek munka után. Azt sem tudom, meddig maradok még. Nyilván ez a büntetésem a korábbi rakendrollista életvitel miatt, meg is érdemlem, de neked, az egész családnak és Mininek nem szabadna velem bűnhődni. Nem tudom, hogy tehetném jóvá. Csak azt tudom mondani, hogy nagyon sajnálom, szeretlek és hiányzol. Imádkozom, hogy Isten ne büntessen titeket miattam.

Az irodában annyira unatkozom, hogy sírva járok haza, de otthon valódi izgalmak várnak. Azuka megüresedett szobájába állítólag három(!!!) fickó fog költözni a benzinkútról. Engem egy kicsit nyugtalanít, hogy három vadidegent beengedünk a házba, meg az is, hogy a nagyüzemi vécé- és fürdőszoba-használata miatt az udvar úszni fog a szarban, mert a lyukas csőre már többször mondták, hogy „hamarosan kicserélik”, de errefelé a hamarosan=soha. Arra gondolni sem merek, mit fognak művelni a konyhában.

Egyelőre azonban lekötnek a fürdőszobai betolakodók: szerda éjjel két óriási csótánycsáppal szemeztem, amik a csap és a tartókonzol közül kandikáltak ki, reggel pedig egy rágcsáló (kis patkány vagy nagy egér) sétált el mellettem. Pont előző nap meséltem Danielnek az álmomat: egy nagy patkány elől menekültem, ami felmászott rám és a könyökhajlatomba harapott, nem tudtam se lerázni, se leütni a kezemben lévő elemlámpával, majd megjelent Daniel, hogy leszedje rólam, de ekkor felébredtem. Megnyugtatott, hogy megölte a patkányt álmomban, de amikor valós veszély volt, nem szaladt segíteni, pedig sikítoztam. Nem mintha bármit tudott volna tenni, mert az állat komótosan átvonult a fürdőszobán és a lefolyónyíláson távozott. Tegnap este vettünk egércsapdát a kedvenc árusunktól - aki „stubborn rat/makacs patkány” felkiáltással kínálja a portékáját, minden nap szétröhögjük magunkat rajta -, fogtunk is egy egészen kicsi egeret. A látogatóm nagyobbnak tűnt, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, mert este is láttam valamit, ami a leereszkedett a csaptól a lefolyónyílásig, teljesen valószerűtlen mozgással. Tutira hallucinálok, de már nem merek egyedül bemenni a fürdőszobába. Reggel kitaláltam, hogy az ultrahangos riasztóval fogom távol tartani a kis rohadékokat, amíg fürdök, csakhogy a NEPA keresztülhúzta a számításomat, amint elindultam a fürdőszoba felé, hopp, elment az áram. Én végül megúsztam a készülődést állatok nélkül, de Minit furcsa pózban találtam az udvaron: az egyik kezével telefonált, a másikat meg rázogatta és a kézfeje felé biccentgetett a fejével, de nem jöttem rá, mit akar. Miután letette a telefont, megmutatta, hogy az ingujjába halódott egy csótány, attól próbált megszabadulni.

Mini mindig mondogatja, hogy ha hazajön, akkor földszintes házba akar költözni, mert fél a földrengéstől, de nem megyünk sehova, a 6. emeleti panellakás a vágyaim netovábbja.

Háromkor csörgött az óra, Mini fürdés és fogmosás nélkül 3.11-kor elhúzott otthonról. (Nem kell aggódni, hogy koszosan-büdösen ment dolgozni, ilyenkor a szállodában fürdik.) Amikor visszaaludtam volna, hangokat hallottam a fejem fölött, apró lábak súrolták a matracot, mintha egér vagy csótány lett volna. Sikítozás, lámpagyújtás, kutakodás - sehol semmi.  A kis rohadék vagy ott sem volt, vagy gyorsan elbújt valahova. A lepedőn(!) viszont korzózott egy egészen kicsi csótány, olyan kicsike, hogy fél kézzel elbántam vele, sikoltás nélkül. Innentől kezdve nem volt alvás, rettegtem, hogy valami bemászik a szúnyogháló alá.

 Még nem is dicsekedtem el a szerzeményünkkel, aminek egy kicsit borsos ára volt, de elhiteti, hogy biztonságban vagyok, és így sokkal jobban alszom.

Mini hét körül jött haza, de ahelyett, hogy lefeküdt volna, elkezdett ruhákat válogatni, hogy kivasalhassa, amíg még van áram. Amikor felfogtam, hogy be akar menni dolgozni, rázúdítottam az összes haragomat, számon kértem az ígéreteit, végül úgy döntött, csak estefelé megyünk be az irodába. Visszajött az áram, feltöltöttük a víztartályt, és lehetett lubickolni a fürdőszobában. Igaz, hogy egyelőre csak a fali csap működik, a kézmosó, a zuhany és a vécé nem, de nem vagyok maximalista, sőt, itt minden apróságnak tudok örülni. Megfőztem az utolsó babkonzerveket, sütöttem hozzá tükörtojást - volt, aki elmenjen petróleumért meg tojásért -, amit úgy faltunk, mintha soha nem ettünk volna jobbat.

Amíg Mini szundikált, én kibontottam a hajam, aztán átsétáltunk Mama Aminorhoz. Az új segéd vagy tanulólány valószínűleg még nem találkozott „fehér” hajjal, komolyan mondom, áhítattal mosta és szárította a koszfészkemet, nagyon kellemes volt. Mama Aminor viszont nem kímélt, rettenetesen megtépett a fésűvel. Most hullámokat kértem és copfot középre, mert ha a tarkómnál gyűlik össze a haj, akkor nagyon melegem van

Bevásárlás előtt beugrottunk az új irodába, ahol a benzinkút még átépítés alatt van, de működik, az irodák még nincsenek felújítva, de Joynak már van új asztala. Az irodarész három helyiségből áll, sokkal világosabb, szellősebb, mint a mostani lyuk.

Mini annyira szeretett volna kedveskedni nekem, hogy a szokásos boltok helyett elvitt a Goodies-ba, ami nagyon szép hely, rengeteg dolgot árulnak, amihez nehéz hozzájutni, van sajtos pultjuk is (!!!), csak nem a mi pénztárcánkhoz vannak szabva az árak. A vevők fele „színes” volt, arabok, fehérek és kínaiak. Nem hiszem, hogy valaha visszamegyünk, mert ők sem árulnak normális papírzsepit, csak dobozosat, amit lehetetlen táskában hurcolni.

Este kiderült, hogy Mini apukája Lagosban van, ráadásul a környékünkön szállt meg, úgyhogy végre sikerült találkozni és átadni a karácsonyi ajándékaikat. Ha minden jól megy, hamarosan a mamát is láthatom, mert hozni akar valami gyógynövényt, ami segít teherbe esni.

Még egy ilyen, és azonnal hazamegyek.

Szombat reggel "elbúcsúztattuk" Azukát. A kínai útja kis híján meghiúsult, mert nem sokkal az után, hogy megkapta a vízumot, hazament a falujába elbúcsúzni a szüleitől, s a visszafelé úton - már Lagosban - fegyveresek kirabolták a buszt, amin utazott, elvették a telefonjait és a repülőjegyre kapott 50 ezer nairáját. Jellemző az itteniek eltérő gondolkodásmódjára, hogy jajveszékelés és depresszió helyett Azuka, bár némileg letört volt, annyit mondott másnap: ezek csak dolgok. Én egy hétig bőgtem volna, hogy milyen szerencsétlen vagyok, lőttek az utamnak, ő meg elkezdte eladogatni a dolgait, és összegyűjtötte a hiányzó pénzt. Két nappal az indulása előtt elbúcsúzott a nőitől: kora este jött az a lány, aki csak néhányszor járt nála, de mély nyomokat hagyott bennem, mert ilyenkor nekünk kellett elvinni Ikejába őt és a dögletesen csípős izzadtságszagát; másnap reggel meg a „hivatalos” barátnőt láttuk távozni a házból, - se csók, se könnyek, nulla érzelem. Az utolsó estéjén felvetettem, hogy el kéne őt búcsúztatni, vegyünk valamit enni-inni, de Mini lebeszélt róla, ez náluk nem szokás. Mindenféle cécó nélkül hagyta ott a házat, egyedül engem ölelt meg búcsúzóul, és megígérte, hogy majd hívja a férjemet, és akkor beszélünk. Vasárnap óta már vagy tízszer telefonált, mindenkit felhívott a házból és pár embert a munkahelyről, lehet, hogy mégiscsak vannak érzelmei.

Azuka távozása miatt továbbállt a „testvére”, Benjamin is, péntek reggel láttuk utoljára, amint épp az udvart sepregette, se puszi, se pá, mire hazamentünk, már nem volt ott. Azuka pulykáitól fokozatosan szabadultunk meg: az ötből egy végelgyengült, hármat az idők során levágtak és megettek, az egyetlen fiút pedig Azuka kölcsönadta egy „nászéjszakára”, amibe rejtélyes módon belehalt szegény pára.

Péntek óta Happy sincs otthon, ő hazament Beninbe az anyukája miatt. Korábban hallottuk, hogy a mamája „nagyon beteg”, de a betegségéről nem tudtunk semmit. Péntek délelőtt Mini szólt, hogy Happy itt van a másik irodában, mert Beninbe készül, menjek át hozzá, ha gondolom. Nem nagyon értettem, mit keres indulás előtt a hotelben, de hamar rájöttem. Happyt kisírt szemekkel találtam odaát, Jászai-díjas alakítást nyújtott az aggódó gyermek szerepében, én be is dőltem neki, hosszasan vigasztaltam, de kiderült, hogy csak pénzt akart kicsikarni a nagybácsiból az útra. Arra viszont nem jöttem rá, hogy miért most kellett hazasietnie. Az anyukájáról megtudtuk, hogy cukorbeteg, aznap engedték ki a kórházból, tehát jobb állapotban kellett lennie, mint korábban volt, ráadásul Happynek van egy 11 éves lánya, akit a szülei nevelnek, neki talán nagyobb szüksége lett volna az anyjára, amíg a nagyanyja kórházban volt. Eredetileg vasárnap jött volna haza Beninből, de egy súlyos szerencsétlenség miatt maradnia kellett, a húga motoros balesetet szenvedett, nagyon komolyan megsérült, műtötték az arcát és felnyitották a mellkasát. Nem nagyon bíztam benne, hogy tudják kezelni, de azt mondják, már jobban van. Egészen idáig nem is tudtam, hogy Happynek van testvére - most Mini elárulta, hogy a húgán kívül van két fiútestvére -, igaz, a lányáról is két év után hallottam először. Az, hogy eltitkolta a gyerekét, egy kicsit sem tette őt szimpatikusabbá. Értem én, hogy még csak 27 éves, élni akarja az életét a nagyvárosban, a lánya meg egy ifjúkori baleset eredménye, akinek jobb helye van a szüleinél, de felfoghatatlan számomra, hogy két év alatt egyszer sem mondta, hogy képzeld, van egy lányom, megmutatom a fényképét, saját magáról viszont művészi és amatőr fotók tömkelege van szétszórva a szobában, még a telefonja háttérképén is saját maga van. Csoda, hogy nem szeretem őt?

Hétvégén Minit is nélkülöznöm kellett egy különleges megbízás miatt: egy nagyon magas pozíciójú rendőrnőt furikázott, aki Lagosban ünnepelte a szülinapját. Minden tervünk füstbe ment, Mini mindkét nap nagyon későn jött haza, és hétfőn háromkor kellett kelnie, hogy kivigye a reptérre a nőt. Azt kívántam, bárcsak ne lenne ilyen jó munkaerő, akkor nem hívnák sofőrködni, de a nő húga egyenesen fel akarta fogadni állandó sofőrnek. Na, abból nem eszik!

Nélkülöztem továbbá az áramot és a vizet. A NEPA megint alulmúlta önmagát, hébe-hóba volt csak áram, ami pedig nagyon kellett volna a búvárszivattyú beszereléséhez. Amíg volt áram, addig szivattyúztak, hogy átmossák a rendszert meg kiderüljön, hol vannak lyukak, ettől persze soha nem látott mértékben lecsökkent a vízszint a kútban, odáig nem értük el a vödörrel, víz nélkül maradtunk. A mosásnak, főzésnek lőttek.

Lőttek a fodrásznak is, pedig a hajam utoljára két hete lett befonva és megmosva. Otthon minden másnap hajat mosok, de itt két hétig hagyom koszosodni, mert a fonás miatt nem tűnik fel :) A kéthetes fonatok viszont szörnyen festenek, lógnak és ki vannak szőrösödve, de úgy maradtak, mert nem volt kivel átmenni a szomszéd utcába. A maradék lakók közül Eunice a barátjánál töltötte a hétvégét, Daniel meg a vízszerelővel. Ijiomával már nem számolok, korábban csak napokra tűnt el, aztán amikor azt hittem, megszabadultunk tőle, előkerült, de most már egy hete nem láttam, szerintem nem jön vissza.

Szombat este Mini még úgy gondolta, hogy vasárnap hamar végez, mert csak a reptérre kell kivinnie a nőt, aztán miénk a nap, bevásárlás, főzés, fodrász, sőt körömlakkozás is lesz (hívjuk a nőt, aki 50 nairáért pedi-, manikűröz, lakkoz). Vasárnap délelőtt még azzal biztatott, hogy 2-3 óra körül otthon lesz, de aztán csak teltek az órák, se nem jött, se nem hívott, én meg szép lassan becsavarodtam. Ugyanúgy szorongtam, mint A hétvégi gyilkosság főszereplője (Agatha Christie), aki azon gyötrődött, hogy ha nem teszi be a húst a sütőbe és megjön a férje, akkor az lesz a baj, hogy nincs ebéd, ha viszont beteszi, de a férje később jön, akkor kiszárad a hús. Én nem tudtam eldönteni, hogy kibontsam-e a hajam vagy sem, mert ha időben jön a férjem, annyival is előrébb vagyunk (egy órát spórolunk vele), rögtön mehetünk a fodrászhoz, aztán vásárolni, ha viszont későn jön, akkor nem tudunk fodrászhoz menni, kibontott hajjal meg vásárolni se, mert azzal a koszfészekkel nem mentem volna emberek közé. Nem mertem nekiállni, az idő meg csak telt, én egyre éhesebb, tanácstalanabb és kétségbeesettebb voltam, aztán lemondtam mindenről, már csak sírtam és haza akartam menni. Mini hét után megérdeklődte, hogy vagyok, akkor láttam, hogy a BlackBerry messengeren kiírta szlogennek, hogy „ez az ember ki akar nyírni a sörrel”, vagyis amíg én otthon bőgtem, éheztem, mert semmi nem volt, amiből főzni tudtam volna, meg még víz sem, ő a szülinapi buliban sörözött és nyilván evett is. Jól összevesztem vele, ő meg csak annyit mondott: nem az ő hibája, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy ígérte, a dolgok megváltoztak a munka miatt, de hétfőn nem megy dolgozni, mindent bepótolunk. Nem tudott megvigasztalni, ettől még éhes és ingerült maradtam, és ő is az volt, amikor tíz körül megérkezett, nem is próbált beszélgetni, csak odavetette, hogy állítsam be az ébresztőt háromra, aztán fürdés-fogmosás nélkül lefeküdt. 

Nyavalygás következik. Unom, elegem van, haza akarok menni. Reggel majd’ kilyukadt a gyomrom az éhségtől, de nem tudtunk kaját venni, mert a fánkos nő nem nyitott ki. Én csak a tőle vehetek kaját, a „helyi ételt” árusítóknak a közelébe sem mehetek. Reggelire választhatok egg rollt, fánkot, a nem olajban sültek közül húsos vagy kolbászos pitét (nem tudom, mi van ezekben, de hús biztos nincs), csupa egészséges, finom kaja - vagy ez, vagy semmi. Otthon munkába menet is tudok szendvicset vagy pogácsát venni bármelyik aluljáróban, jobban mondva bármit vehetek bármikor, egyrészt mert van mit, másrészt mert egyedül is képes vagyok egy ilyen bonyolult művelet végrehajtására. Itt úgy bánnak velem, mint egy hülyegyerekkel, ha venni akarok valamit, nem hagyják, ha gyalog akarok menni valahova, nem engedik, de a kollégák kocsival se szívesen visznek, nehogy elraboljanak. Nevetséges. Már többször mondtam Mininek, hogy kezdek becsavarodni a bezártságtól, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné. Reggel megyek tizenöt lépést az autóig a szabadban, aztán beülök a kocsiba, a kocsitól huszonöt lépéssel elérem a hotelt, ott rohadok estig, aztán megint huszonöt lépés a levegőn a kocsiig, ahova forgalomtól függően 1-2-3 órára vagyok bezárva, végül tizenöt lépés a házig, ahová reggelig be vagyok zárva, aztán kezdődik elölről. Egy héten egyszer-kétszer elmehetek (elvisznek) bevásárolni, és kéthetente elgyalogolok(!) a fodrászig, ami három percig is eltart, ha ráérősen megyek. Úgy érzem magam, mintha börtönben lennék, csak én nem kapok naponta háromszor fix időben enni, itt nincs víz, néha áram se, a tévéről meg a könyvtárról nem is beszélve.   

A munkahelyen szintén gyerekként kezelnek, tegnap kivételesen elvittek a V.I.-ra egy tök értelmetlen megbeszélésre (megsétáltattak), de órák telnek el úgy, hogy senki nem szól hozzám, van, hogy E.D. és Benita szó nélkül eltűnik az irodából, én meg csak ülök itt tovább, mint egy szobanövény. Néha betéved valaki és megkérdezi, hogyhogy nem szeretem a légkondit. Hát úgy, hogy mostanra be van gyulladva a fogam, a szemem, a torkom, és hőemelkedésem van. Iszonyú nyűgös vagyok, és hiányzik a felnőtt életem. 

Úgy egy hónapja új menedzsere van a szállodának, akit csak a mi irodánkba tudtak benyomorítani, ahol eleve többen voltunk, mint ahány hely van. E.D. és Rand, akik az egyszemélyes asztalokat birtokolják, önként nem mondtak le az asztalukról az új pasas javára, úgyhogy baromira összevesztek, egymás fejéhez vagdosták, hogy „te semmit nem csinálsz egész nap – te meg iskolába sem jártál”, végül Rand vesztett, neki kellett átköltöznie a hosszú asztalhoz, ahol én is ülök. Ez annyira feszélyezett akkoriban, hogy egyszer azt álmodtam, hogy ez a barom mellettem ült, egyre közelebb és közelebb gurult hozzám, én meg menekültem, mert erősödött az izzadtságszaga, végül jó erősen ellöktem magamtól. Sajnos  a mozdulatot a valóságban is megtettem, sikítva eltaszítottam az alvó Minit magamtól, aki azóta sem tért magához a sokktól.

Rand helyét végül nem a hotelmenedzser foglalta el, hanem a dekoratív, platformcipős asszisztense, akit a fickó a második munkanapján beújított. Egyébként volt raktáron egy asszisztens, egy fiú - még őt sem láttam soha munka közben -, de vele nyilván nem lehet több vendéget ide csábítani. Valószínűleg az új lánnyal sem, mert csak hébe-hóba jár „marketingezni”, leginkább filmeket néz vagy zenét hallgat. Hogy mennyire számít a külcsín a menedzsernek, azt jól mutatja, hogy azért fogja kirúgni az egyik recepciós lányt, mert nem elég csinos. Ennek a lánynak nincs parókája vagy fonalhaja, műkörme, nem jár magas sarkúban, de mindig mosolyog és nagyon kedves. Hiányozni fog.

De mi sem örülhetünk sokáig a békés, Rand-mentes irodának, mert a nagybácsi megvett egy benzinkutat, és hamarosan oda települ az autókölcsönző (ezek mi vagyunk), az őrző-védő cég (egyelőre egy emberből áll), valamint a legkedvesebb kolléganőm, Joy, „the minister of petroleum”, aki benzinnel látja el az autókat. A költözésnek már csak azért sem örülök, mert ez teljesen elszakít Minitől, akivel eddig sem tudtunk sok időt együtt tölteni, de legalább pár percre látjuk egymást napközben, illetve amikor tudunk, együtt ebédelünk. Ő még jobban fog hiányozni :(

Ja, és az a csótány is mozgolódott, amit az asztalunk alatt találtam, a hátán fekve biciklizett, de kidobattam a takarítófiúval. Nem volt elég csinos.

Ez volt az első együtt töltött húsvétunk. Már ezért megérte itt maradni, annak ellenére, hogy kevés időt töltöttünk együtt. Itt a péntek is munkaszüneti nap volt, de Mininek dolgozni kellett, én meg bejöttem vele, mert nem akartam otthon lenni egyedül. Mini szombaton is dolgozott, én otthon akartam hasznos lenni, de begyulladt a fogam, belázasodtam, így aztán se mosás, se főzés nem volt. A szombati ünnepi menü: kesudió, keksz, egy fél süti. 

A vasárnap volt a mi napunk, későn keltünk (kihagytuk a templomot), és elindultunk shoppingolni. A legfontosabb dolog egy fekete cipő lett volna, mert az univerzális papucsom sarka elvásott, de a piacok zárva voltak, és a Shoprite-ban is csak egy esélyes darab volt, egy balerinacipő, de nem adtam érte négyezer nairát.

Végül csak italokat vettünk meg két babkonzervet, és szendviccsel ünnepeltünk a Chicken Republic-ban. (Sós kenyér! Néha egy lábujjamat adnám érte…)

A húsvét jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy megajándékozzam a Jimoh street-i gyerekeket. Régóta szerettem volna nekik vinni valamit, mert minden este, amikor meglátnak, üdvrivalgásban törnek ki, csillogó szemmel kiabálják, hogy oinbo, oingo (fehér), és rázzák a kis tenyerüket. (Itt a kéz jobbra-balra mozgatása az üdvözlés, az otthoni integetés, amikor az ujjaidat a tenyeredhez érinted, azt jelenti, hogy "gyere ide".) Ezek a gyerekek a legfárasztóbb, legunalmasabb, legszomorúbb napokon is meg tudnak mosolyogtatni a lelkes üdvözlésükkel, ami csak a fehérségemnek szól, nem azért csinálják, mert bármit kaptak volna vagy bármit várnának tőlem. Most viszont mindegyikük kapott egy csokitojást, aminek nagyon örültek neki, de akkor örültek csak igazán, amikor a kiürült dobozt is megkapták. :) 

Az otthoni húsvétolás a "közös" evésben merült ki, Happy főzött az egész kommunára. Mi kétezer nairát adtunk a kajára, amiből simán meg lehetett etetni mindenkit, kaptunk érte jollof rice-t és sült pulykaszárnyat. Este megittunk 3-3 doboz Star sört Minivel (fejenként 6 dl-t, tehát több, mint egy üveg sört :), közben zenét hallgattunk, Mini Buju Bantonnal gyötört engem, amire én Kasabian- és VHK-nótákkal vágtam vissza, nagyon jól szórakoztunk. Ez volt a legnagyszerűbb napunk, mióta itt vagyunk.

Mini hétfőn is dolgozott, én meg bejöttem vele lógni. Délután újra nekifutottunk a cipővásárlásnak a piacon és a China Town-ban, de most sem találtam olyat, amit felvennék. Négy körül az éhségtől szédelegve értünk a kínaiakhoz, mert reggelire csak sós kekszet ettünk, az ebéd meg kimaradt. Sehol egy kajálda, egyetlen kínai közért árválkodik a piacon, az is rohadt büdös, ott sikerült szert tenni egy doboz - szintén büdös - mini muffinra, italt viszont nem találtunk hozzá, csak ismeretlen kínai italokat árulnak, amik „olyanok, mint a joghurt, de nem azok”. Mondtam Mininek, hogy ahol ennyi kínai van egy helyen, ott márpedig lennie kell egy büfének vagy étteremnek is, és kis kérdezősködéssel és bóklászással meg is találtuk a csilli-villi éttermet, de ott is akkora pofára esés volt, mint cipőfronton: csak rizzsel tudtak szolgálni, minden más elfogyott. Uzsonnára húsvéti sonkás, tojásos, újhagymás képet néztem a Nők Lapján. Este korgó gyomorral és kopogó szemekkel vetettük be magunkat a konyhába, fél tízre sikerült is összehozni a "mi igazi húsvéti kajánkat": yam porridge (az itteni paprikás krumpli) sült csirkével/pulykával:

http://www.hotdog.hu/pszichiatria/-tulelni-es-megszokni-/nem-szakithat-szet

Szerencsés vagyok, mert olyan lett a házasságom, amilyenre azóta vágytam, hogy kislányként elolvastam Szabó Magda Születésnapját.