Naija Wife

Három héttel ezelőtt Francisnál, Mini kollégájánál jártunk babalátogatóban, erről jön egy képes beszámoló.

Látszik, hogy nagyon jó környéken laknak, errefelé még az útburkolat is más, aszfalt helyett olyan puzzle van lerakva, mint otthon a járdán.

Ilyen irigylésre méltó emeletes házban laknak: 

Emeletes ház: nem önti el az esővíz, az állatok nem másznak fel a lépcsőn, Kánaán.

Nagyon klassz lakásuk van, szép bútor, lapostévé öt hangfallal, dísztárgyak (nálunk csak penész, gyertyafolt és szétkent bogarak dekorálják a házat), pipec konyha, tisztaság (!), dübörgő generátor... sárgultam az irigységtől. 

Amíg a kajára vártunk, megnézhettük a házigazdák esküvői albumait, akkorák voltak, mint egy tepsi, csillogtak-villogtak, majdnem zenéltek is. Két szertartásuk volt két különböző napon, egy hagyományos és egy fehér ruhás, rengeteg vendéggel, látszott, hogy nem sajnálták rá a pénzt. Az egybekelésük után kb. egy évvel megszületett az első gyerekük, fiú lett, mindenki boldog, maga a tökély. Irigy voltam, na. 

A baba itt kolléganőnk, Adiza kezében szundikál

(üvöltő tévé mellett, of course).

Itt véget is érhetne a szép, rózsaszín (babakék) bejegyzés, csakhogy azóta Francis lebukott, amikor benzint lopott a melóhelyről - szerencsére nem rúgták ki, csak megbüntették -, tegnap meg már tőlünk kért 200 nairát, hogy haza tudjon buszozni. A pofám leszakad. 

Bemutatom a kis lakóközösségünket, így talán érthető lesz, miért nem szeretnék hosszú távon itt maradni. 

A ház, ahol lakunk, a nagybácsié, ő helyezte el itt kezdetben az unokahúgát és az egyik emberét, majd Minit is, de mindenki hozott magával még egy-két embert, úgyhogy most a három szobán és a nappalin ennyien osztozunk:

1. szoba: 

Azuka: a nagybácsi személyi asszisztense, a ház legviccesebb lakója, de már nem sokáig, mert áttelepül Kínába. 

Benjamin: róla annyi az infó, hogy Azuka "testvére", de azt senki nem tudja, mivel foglalkozik, dolgozik-e egyáltalán, mi lesz a sorsa, ha Azuka lelép.

+ időnként Azuka barátnője is itt van, az ő nevét sem tudja senki. 

Minden szobában csak egy matrac van, számomra rejtély, hogy oldják meg az alvást, amikor mindenki otthon van, de inkább nem is szeretném tudni.

2. szoba: 

Happy: Mini unokatestvére, a nagybácsi unokahúga. Egy bankban dolgozik, ami a Christ Embassy területén van. Van egy 11 éves lánya, akit a szülei nevelnek Beninben (16 évesen szült). Tavaly óta menyasszony, a vőlegénye egy Írországban élő dagadék, akivel összesen kétszer találkoztak. 

Eunice: gyerekkori barát, a Christ Embassy-nak dolgozik, videofelvételeket készít. Rendes csaj.

Bosel: szintén gyerekkori barát, ő is a Christ Embassy munkatársa, Pastor Chris külföldi útjait szervezi. Annyi munkája van, hogy novembertől januárig nem tudott hazajönni, de lazul a tempó, idén már háromszor volt otthon. 

+ vizsgaidőszakban Happy barátnője is itt lakott egy hétig, és a vizsgák még nem fejeződtek be, úgyhogy gondolom, még látjuk egymást. 

A 3. szobában mi lakunk Minivel. 

Nappali:

Daniel: Mini öccse. A legfiatalabb lakó, ráadásul eddig munkahelye sem volt, tehát most ő a ház csicskája, hacsak nincs ott valamelyik szomszéd kislány, akit lehet ugráltatni. Egy matrac és egy szúnyogháló képezi a kis birodalmát, de ha a többiek nincsenek otthon, mások szobáját/fürdőszobáját használja. 

Ijioma: haver, egy függönyboltban dolgozik. Korábban csak látogatóba jött, de valahogy ideköltöződött decemberben, mert összeveszett a főbérlőjével. Érdekes volt, hogy nem szóltak, hogy most már ő is itt lakik, csak feltűnt, hogy reggelente fogkefével a szájában látom. 

Ők általában az udvaron fürdenek és végzik a dolgukat, mert nincs fürdőszobájuk. Egyébként mindenki az udvarra jár fogat mosni, a fiúk pedig csak ott pisilnek.

Főzni csak Happy és Eunice szoktak, de néha mindenki az ő főztjüket eszi. Nem tudom, hogy a kajába beszállnak-e a többiek pénzzel, de hogy a háztartásba nem, az biztos. Mosogatószert, szivacsot, egyebeket csak mi veszünk, mióta itt vagyok. Korábban a zacskós vizet a hűtőben tároltuk, de aztán azt sem vett rajtunk kívül senki, viszont mindenki abból ivott, úgyhogy beköltöztettük a szobába. (20 tasak 100 naira - ha nem Daniel veszi, mert akkor csak 10 zacsit kapok egy százasért -, fillérekbe kerül, de megőrjített, hogy a húszból nem maradt három reggelre, hogy legyen a kávéhoz meg fogmosáshoz.)

A konyha iszonyú rendetlen és koszos. Hétvégén a bejárólány kitakarítja, de estére már semmi látszatja, mert a vizeszacskókat ott rakják le vagy dobják a földre, ahol az utolsó csepp elfogyott, főzés közben a Maggi-kocka csomagolását, a tésztás zacskót, a használt gyufát szintén szétdobálják, az alapanyagok meg kiszóródnak vagy kifolynak, de nem takarítják fel, mert "úgysem jön senki, hogy ellenőrizze". Evés után a tányérok kajamaradékkal, vizeszacskóval együtt kerülnek a mosogatóba vagy a környékére, ami azért klassz, mert 34-36 fokban reggelre megbüdösödik minden. Azt már kár is említeni, hogy az edényeken, evőeszközökön mosogatás után szemmel látható kosz van. Ja, és hogy egy darab villa sem volt a házban, amikor megérkeztem, úgyhogy vettünk evőeszközkészletet, amire igyekszünk nagyon vigyázni, de már fogynak a villák meg a kanalak (kést nem használnak). Konyharuha nincs, nincs mivel megfogni a forró edényt, de amit vettem, az egy hét után a földön fetrengett feketén, úgyhogy nem pótolom, inkább rögtönzök.

Bármi eltörik, elromlik, az úgy marad, ha már alátétnek, gyertyatartónak se jó, akkor megy az udvarra. Korábban használtunk generátort, de most lebeszéltem róla Minit, mert először is meg kellene javíttatnunk a saját költségünkön, aztán nap mint nap gondoskodhatnánk a benzinről is, mert bár az áramot mindenki használja, fizetni, benzinért elfáradni senki nem hajlandó. Múltkor írtam a több mint harmincezres villanyszámláról; mint kiderült, szeptember óta nem fizetnek, azért ilyen sok, a NEPA meg is elégelte, és kikapcsolta a házban az áramot. Mini - megint csak ő egyedül - fizetett egy villanyszerelőnek, hogy visszakösse illegálisan. Azuka fürdőszobájából az udvarra szivárog a szennyvíz, hát, Istenem, kerülgetjük, és szólunk a gyerekeknek, hogy ne lépjenek bele. A vödör kilyukadt, amivel vizet húzunk a kútból, de semmi baj, kicsit többször fáradunk, aztán ha az egész alja leesik, majd a fehér gádzsi vesz másikat, mert a többiek meglennének anélkül is. 

Az biztos, hogy legalább egy hónappal tovább maradok, mint ahogy terveztem, aztán meglátjuk, hogy sikerült-e összehozni, amiért kijöttem, vagy nem. Az, hogy meddig maradok, abból a szempontból sem mindegy, hogy vízumhosszabbítást vagy tartózkodási engedélyt kérjünk. Az engedély intézése elakadt, de múlt héten elmentünk a bevádorlásis nővel a bev. hivatalba, ahol az ügyintéző adott egy listát, hogy mi kell az engedélyhez - házassági anyakönyvi kivonat, származási igazolás, fénykép az esküvőről :D stb. -, meg kért háromszázezer (!!!) nairát az ingyenes papírért. Ezen a vonalon tehát nem megyünk tovább, mert már harmincezrünk sincs, viszont tegnap a nagybácsi megígérte, hogy felhív valakit a bevándorlásinál. Végső esetben meghosszabbíttathatjuk a turistavízumot, az "csak" 25 ezerbe kerül, de el kellene dönteni, hogy mennyi időre, és gondoskodni kéne a repülőjegy átírásáról is. 

Ezek azonban részletkérdések ahhoz képest, hogy hosszú távon mi legyen: Mini haza tud-e jönni valaha, vagy kár is próbálkozni, inkább maradjak én. Ez a három-négy, ki tudja, hány hónapos kiesés már csődbe taszított, ha hazamegyek, innen is nagyon nehéz lesz újra egyenesbe jönni. Van egy csomó adósságom, tartalékom semmi, viszont egyelőre van hol laknom és visszamehetek a munkahelyemre, úgyhogy minél előbb megyek, annál könnyebb lesz talpra állni. Egy dologra viszont támaszkodhatunk: ha helyzet van, a nagybácsitól kapunk pénzt a vízumhoz.

Csak az a kis probléma, hogy hiába van némi tapasztalatunk vízumügyben, még mindig nem tudjuk, mi kell ahhoz, pontosabban mennyi pénz kell ahhoz, hogy ne ikszeljék be a "nem nyújtotta be a megélhetéshez szükséges anyagi fedezet bizonyítékát" kockát. Ma megpróbáltam kideríteni, felhívtam egy konzult, akiről azt hallottam, hogy nagyon segítőkész, de velem olyan elutasító volt, hogy a fal adta a másikat. Hogy legyen valami felvezetése a beszélgetésnek, mondtam neki, hogy azért kérem a tanácsát, mert döntési helyzet előtt állok, hogy hol folytassam az életemet, ami attól függ, hogy van-e esélye a férjemnek vízumot kapni. Erre gyorsan leszögezte, hogy ő nem tud nekem tanácsot adni, hogy hol éljek, nem az édesapám. (Szerencséje, hogy nem, mert akkor halott lenne.) Ebből már sejtettem, hogy ma sem leszek okosabb. Néhány felesleges kör után konkrétan rákérdeztem, mennyi pénz kell ahhoz, hogy amiatt ne utasítsák el egyből, erre az volt a válasz, hogy ez nem egy összegen múlik, több körülményt mérlegelnek, de nekem nem adhat semmilyen információt, mert nem vagyok ügyfél, a férjem olvassa el a honlapon, hogy mi szükséges a vízumhoz,  viszont számoljunk azzal is, hogy egy nigériainak vízum kell, hogy odamehessen vízumkérelmet benyújtani. Ezer nairát csesztem el a semmire. Valami összeghatárnak pedig lennie kell, amit legutóbb nem értünk el. Lenne hol laknia, volt fizetése neki is, nekem két helyről is, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentettem a BÁH és a közjegyző előtt is, hogy eltartom, de ez nem volt elég. Mennyi kell??? Miért nem mondja meg senki? Ha nem is konkrét számot, de mondjuk, hogy a minimálbér kétszerese, ötszöröse, tízszerese... Legalább próbálnának elriasztani valamivel, hogy elmenjen a kedvünk, de nem mondanak semmit. Érdemes elölről kezdeni és megint több ezer kilométert utazni, hogy beadhasson egy kérelmet, vagy törődjek bele, hogy itt ragadtam és már soha nem fogok zuhanyozni?

mert még mindig nem vagyok terhes. Egyelőre nem tudom, hogyan lesz vízumom/tartózkodásim vagy miből, csak félek és sírok.

Már megint azt álmodtam, hogy hazamentem, a Parlament környékén mászkáltam (ennyire hiányzik a munka), de rájöttem, hogy mivel már felhasználtam a repjegyet oda-vissza, nem tudok visszamenni Nigériába. Az álom is szörnyű volt, de a valóság rosszabb.

Szombaton fodrászhoz mentem egy alapos hajmosásra és fonásra. Legutóbb 700 nairát fizettem mosás nélkül egy sima fonásért, akkor Eunice berágott, mert neki egy kiló póthajjal együtt került ennyibe a frizurája, így most elkísért, hogy elejét vegye a túlárazásnak. Tavaly januárban több mint háromezer nairát fizettünk, és akkor nagyon örültünk, hogy milyen olcsó volt a mosás, szárítás, fonás, hajbiszbasz, két fésű, ezért múltkor nagyon meglepődtem, hogy "csak" hétszázat kért, de kiderült, hogy még ez is nagyon sok. 

A "szalonban" kisebb tömeg volt, abban maradtunk, hogy hajmosás után hazamegyek és otthon várom, hogy hívjanak (plusz szárítom a hajam a napon, mert áram nem volt.) A mosás leírhatatlan élmény volt, kétszer alaposan megmosta a hajam, majd balzsamot tett rá, aztán megfésülte. Én nem tudom már ilyen jól megmosni otthon, hiába mosom meg kétszer egymás után. Lehet, hogy a hideg víz miatt van, mindenesetre hetek óta büdösnek éreztem a hajam, most viszont ragyogóan tiszta. Szerintem két és fél, három órát vártunk, de Tola, a fodrász segédje (meg időnként a miénk is), nem jött értem. Hét körül Eunice-szal latolgattuk, mi legyen, aznap már nagyon késő volt átmenni a fodrászhoz,  Eunice attól tartott, hogy Mama Aminor aznap már nem is dolgozik, mert "terhes, ezért lusta", másnapra meg két programunk volt, nem fért volna bele az időbe, de Eunice kihúzott a csávából, megcsinálta nekem. :) Kilencre végzett, ilyen lett:

A helyi "polgárőrségnek" minden háztartás havi ezer nairát fizet a járőrözésért. Pár nappal a pénzbeszedő körút előtt esténként hallottuk, hogy sípolnak az utcán, de sem előtte, sem utána nem adták jelét a működésüknek. Remélem, a háttérben azért vigyáznak ránk. Mindenesetre számlát adnak a díjról: 

Szültem egy kislányt, Magyarországon, egyedül, Mini nem volt velem. A baba az anyukámmal volt szülés után, én csak két nap múlva mentem meglátogatni őket. Egy rácsos kiságyban feküdtek mind a ketten. A kislány inkább két évesnek tűnt, mint két naposnak. Hosszú, barna haja volt és világos bőre. Aggódtam, hogy Mini mit fog szólni ehhez a világos gyerekhez, aki semmiben nem hasonlít rá. Alaposan végignéztem, hátha találok valami hasonlóságot, aztán találtam a hajában néhány nagyon göndör tincset, akkor megnyugodtam, hogy mégiscsak van benne valami az apjából. A kislány puszikat dobált nekem a rácson keresztül, csücsörítette a szájacskáját, én meg iszonyú büszke voltam rá, hogy már miket tud, pedig csak most született. 

Egyszer már álmodtam hasonlót, akkor szintén egy kislányt szültem, akkor is egyedül, Mini nélkül. Amikor megkérdezték, mi legyen a neve, rávágtam, hogy Lackó (?!!!), de mindenki tiltakozott, mert az fiúnév, úgyhogy végül azt mondtam, legyen Alizka. Ez a kislány szintén nagyon sápadt bőrű volt, világosbarna, de nagyon göndör haja volt és gyönyörű zöld szeme. 

Amikor elmeséltem Mininek, hogy világos gyereket álmodtam magunknak, nagyon boldog volt. 

Álmomban a magyar számomra érkezett egy nigériai hívás, tisztán láttam a számokat, de csak arra emlékszem, hogy 080-ával kezdődött. Fekete Edit hívott. Meglepően kedvesen mondta, hogy tudja, sokat szenvedünk a férjemmel (az volt az érzésem, hogy olvassa a blogot), de higgyem el, nem adhatott neki akkor vízumot, mert voltak problémák azzal, amit mondott. Például az édesanyja nevével. Hogy hívják a férjem anyját? Makogtam neki, hogy Ai-vel kezdődik, a végére halandzsáztam valamit, nem tudom pontosan, otthon fel van írva, nehéz a kiejtés stb., de a férjezett nevét használja. Aztán azt mondta, annyit tud segíteni, hogy nincs komoly akadálya annak, hogy a férjem vízumot kapjon (értsd: nincs benne a SIS-ben), nyújtsunk be egy újabb kérelmet. Pár perc türelmet kért, amíg utánanéz valaminek, vártam, vártam, aztán megszólalt az ébresztő.