Naija Wife

Az én drága barátném küldött egy üzenetet múlt héten, hogy nem tudja, itt mi a helyzet adóügyileg, de otthon adóbevallás van, és keményen büntetik, ha valaki nem adja be a bevallását, írjam meg, hogy beadhatja-e az enyémet, ha csak nullásan is. Amikor meghatottan elújságoltam Mininek, ő azt mondta, itt ezt senki nem csinálja. Nálunk viszont megbüntetnek miatta – magyaráztam, de helyesbített, nem az adózásra gondolt, hanem arra, hogy ezt senki nem teszi meg a másik emberért. Mármint hogy magától, önzetlenül segít. Ilyenkor örülök, hogy nem ide születtem. K-né T. S.-nek még egyszer ezer köszönet!!! Ki másnak jutna még eszébe az világ végén lévők adóbevallása?! Tényleg, Sydney-t kérdeztétek?

És hogy itt mi van adóügyileg? Chipes adókártya :) Kicsit le vagyunk maradva?

Az adó 25 ezer naira (37.500 Ft) egy évre, de csak akkor fizetik be, ha valami komoly érdek fűződik hozzá. Mini az ukrán vízumkérelem benyújtása előtt fizetett, mások például akkor, ha a rendőrök megállítják az autójukat, és követelik az adókártyát. Ha nincs, lehet élvezni a vendégszeretetüket az őrsön. Otthon meg megy a levelezés meg a jogi útra terelgetés, hahaha.

Az volt minden vágyam, hogy hazaérve magunkra csukjuk az ajtót, megigyunk két pöttömnyi Star sört, és végre kialudjuk magunkat. Egy kicsit fáradtak voltunk az előző éjszaka miatt, ráadásul Mini beütötte a fejét egy lépcső feletti kiszögellésbe vagy inkább lemélyedésbe, fájt, vérzett a feje búbja, igazán ráfért volna a pihenés. Amikor hazaértünk, Happy épp kifelé tartott a házból, szólt a zene a telefonjából, énekelgetett, teljesen normálisnak tűnt. Visszajövet még mindig énekelt, bevitte a szobába a szatyrát, aztán hirtelen kitört belőle az állat. Teljesen váratlanul elkezdett ordítani a folyosón, mintha magában beszélne, hogy "Felkeltem fél háromkor imádkozni, mert a mamám nagyon beteg, tegnap óta kórházban van, imádkoztunk Eunice-szal együtt, sírtam, de se Fred, se Daniel nem hívott fel reggel óta, hogy megkérdezze, mi történt, miért imádkoztam. Nincs egy nairájuk, hogy fölhívjanak, pedig a testvéreim (minden férfi brother a családban, a rokonsági fok nem számít), a saját vérem. Háromkor keltem, hogy imádkozzak, de nem csatlakoztak hozzám, és nem hívtak fel, hogy megkérdezzék, mi történt. Reggel óta nem telefonáltak, pedig hallották, hogy imádkozom, hogy sírok..." és így tovább, a végtelenségig. Mini és Daniel egy darabig vártak, hátha elül a vihar, aztán próbálták megnyugtatni, mondták neki, hogy amikor imádkozott, ők is vele imádkoztak az anyjáért, de felcsattant, hogy ez hazugság, és kezdte elölről a litániát. Aztán egyik pillanatról a másikra eldurvult a helyzet, már mindhárman kiabáltak, Happy azt üvöltötte, hogy „üss meg, verj pofon, gyere, üss meg, verj meg”, közben csépelte Danielt, aztán meg a mellkasával szaladt neki, ugrált előtte, úgy nézett ki az egész, mint egy kakasviadal. Aggódtam, hogy ez a fúria dühében kárt tesz a púpos fejű Minikémben, kióvakodtam a folyosóra, és megkértem, hogy hagyja abba a kiabálást, de velem nem állt szóba, Mininek mondta, hogy „a feleséged azt hiszi, attól, hogy összeházasodott veled, joga van bárhogy beszélni velem”. Úgy gondoltam, jogom van, szóvá is tettem, hogy zavar a viselkedése, éjszaka is zavart, és szeretném, ha végre hagyna minket pihenni. Ettől végképp kijött a sodrából, a folyosó kövén ülve rúgkapált és forgatta a kiguvadó szemeit, úgyhogy jobbnak láttam, ha visszamegyek a szobába. Amikor már senki se figyelt rá, felhívta a kórházban lévő anyját, és neki is lenyomta a panaszáradatot arról, hogy Fred és Daniel nem hívták fel reggel óta, blablabla, blablabla. Aztán hazajött Eunice, és kezdődött elölről az egész az új közönség előtt, fél 11-re csöndesedett csak el. Ha nem könyörgött volna, hogy valaki üsse meg, én lekevertem volna neki egyet.  

Hétvégén azt álmodtam, hogy pofon vágtam Happyt, aztán bujkáltam előle meg Eunice elől egy nagy házban. Bezárkóztam egy hatalmas szobába, ami jó drága, de roppant ízléstelen bútorokkal volt tele, és próbáltam lámpát gyújtani, de csak a falba szerelt, halványan villogó ledeket sikerült bekapcsolnom. Nagyon nyomasztó volt, küszködtem, hogy lássak valamit, és közben be voltam tojva, hogy rám találnak. Azért is iszkoltam be a szobába tegnap, mert féltem, hogy valóra válik az álom.

Május 20-a már ott el volt átkozva, hogy erre a napra voltam kiírva az ikrekkel, amit önmagában tudtam volna kezelni, de az események odáig fajultak, hogy ma reggel azzal fenyegetőztem, hogy hazamegyek.

Már kora reggel felhúztam magam, amikor megláttam Daniel lábán a szívecskés zoknimat. Alig kaptam levegőt, annyi sikerült kipréselni magamból, hogy „Az én zoknim van rajtad?”, pedig efelől nem volt kétségem. A válasz a szokásos: nem tudta, hogy az az enyém. Mert ha a bátyjáé, Eunicé vagy Happyé, akkor persze szó nélkül elvehetné, csak én kötök belé. Visszakullogott a házba, hogy levegye, de rögvest ki is jött, és megkérdezte, nem maradhatna-e rajta. Lehet, hogy paraszt vagyok, de nem engedtem meg neki. Történetesen tudom, hogy 150 naira egy pár zokni, mert Mininek azt vettem a születésnapjára szombaton - ilyen jól el vagyunk eresztve -, megveheti út közben, az autóból sem kell kiszállni érte. Ő persze nem vesz, majd ha talál egy másikat a házban, azt fogja hordani, addig mezítláb veszi fel a cipőt.

Az alapot már összeszedtem a Mekk Elekkel történt összecsapáshoz, amiről már írtam. Amikor benyögte az ember, hogy valóban hiányzik egy csavar a gépemből, már reszkettem az idegességtől. Hazafelé Daniel még megdobott egy halálközelivel, belehajtott egy gödörbe, akkorát zakkant az autó, hogy azt hittem, ott maradunk, de ki tudott jönni belőle, hogy aztán a hátsó kerékkel is eljátssza ugyanezt. Az állapotomon két dolog javíthatott volna, az alkohol vagy az alvás, de ital nincs otthon, aludni meg nem tudtam. Megint rémálmom volt, most az Anyukámról, de azt nem írom le. Utána három és fél négy között az egeret próbáltam lámpával és apróbb tárgyak dobálásával kiűzni a szobából, sikertelenül. Akkor húzta csak el a csíkot, amikor Happy és Eunice éktelen lármával imádkozni kezdtek. Tudom, hogy a hitében senkit sem illik megbántani, de komolyan nem hiszem, hogy Isten jobban figyel az elváltoztatott hangon, üvöltve, zörögve, csapkodva előadott imára, mint arra, amit magamban mondok. Amikor abbahagyták, egy óra maradt az alvásra, de mire elszenderedtem volna, felcsendült az Allahu Akbar az egyik közeli mecsetből, amihez nem sokkal később csatlakozott a másik müezzin is. 

Ide rakom a végére Mini kedvencének Sleepless nights című nótáját, hátha valakinek jobb kedve lesz tőle, nekem ugyan nem, mert ilyen sebesség mellett nem lehet videót nézni, és különben is untat a reggae:

https://www.youtube.com/watch?v=SR8Oui-BcIs

Szegény Boglárka nem sokáig örülhetett a felfrissült memóriájának, szombaton a már ismerős hibaüzenetet írta ki, megint elszállt az agya. Mini felhívta a szerelőt, aki mellesleg a tökéletesen megbízható – kirúgott, majd visszavett – Sola bátyja. Olyan is. Ez a Mekk Elek belemondta a szájával a telefonba, hogy bár ő szombaton nem dolgozik, de az én kedvemért bejön az irodába, majd azzal a lendülettel, ahogy lerakta a mobilt, a távirányító után nyúlt, és felhangosította a tévét, hogy ne hallja, ha csörög a telefon. Aznap már hiába is kerestük. Hétfőn mormogott egy halk sorryt, de megkímélt az újabb hazugságtól. Előző héten kamuzott eleget a kétnapos késése miatt, amikor azt mondta, „jövök”, elfelejtette hozzátenni, hogy vidéken van, aznap már nem ér ide, aztán reggelre ígérte magát, és fél kettőkor ártatlan képpel közölte, ő nem tudta, hogy már elmúlt reggel.

Javítás után azzal hozta vissza Boglárkát, hogy elmozdult egy csavar, de megigazította, most már OK. Levettem az akkumulátort, mögötte egy rés tátongott, egy műanyag fülecske le volt törve, a vak is láthatta, hogy nem illeszkednek rendesen az alkatrészek. Mutattam neki, hogy van itt egy kis probléma, de bizonygatta, hogy ez OK. Itt már kezdtem kijönni a béketűrésből, egyre idegesebben mondtam neki, hogy szerintem ez kurvára nem OK, erre beismerte, hogy hiányzik belőle egy csavar. Ráüvöltöttem, hogy ha hiányzik, akkor menjen és vegyen egyet, a négyezres munkadíjba talán belefér egy 5 nairás csavar. Amíg visszaért, a kolléganőim nyugtatgattak, ne aggódjak, meg fogja csinálni, ez OK, ez OK. Egy életre elegem lett az okézásból. Boglárka visszakerült megcsavarozva, ráadásul a csavart ingyen szerezte. Majdnem OK is volt a dolog, de ahogy bekerült a csavar, úgy eltűnt a wifi. Amikor Mini felhívta emiatt Mekk Eleket, ő annyit mondott, nem boldog ezzel a munkával. Hát, pajtás, én sem vagyok az. Ma visszabütykölte a wifit, és adott a Mininek egy töltőt ajándékba. Úgy búcsúztam tőle, hogy remélem, ez volt az utolsó találkánk, amire azt felelte, hogy ne aggódjak, ő bármikor rendelkezésre áll. A saját testi épsége érdekében kívánom, hogy ne kelljen visszajönnie.

Boglárka a notebookom, aki csütörtökön előadta a kék halált. Sértő lenne a korára kenni, inkább a klímát okolom a megfáradásáért. Pénteken reggel szerelőt hívtunk hozzá, jött is egész nap, meg még másnap délelőtt is úton volt, aztán sikerült ideérnie, és megállapította, hogy merevlemez-probléma van. Boglárka ma kapott egy új agyat, ami nagyobb, mint az előző, de tök üres. Remélem, ez egy jel, hogy most új élet kezdődik, tiszta lappal. 

Meg túl nagy szíve is van neki, mással nem tudom magyarázni, hogy az összes kirúgott operátor visszakönyörögte magát a céghez. Most Mini a főnök, Sola és Omo alatta dolgoznak, Francis viszont marketinges lett. Ezen már röhögni sem tudok, inkább kétségbe ejt, hogy minden selejtes a marketingen köt ki. Bár ha jobban belegondolok, engem legalább dekorációs célra fel lehet használni, a fehér pofám jobb fényben tünteti fel a céget. A sunyi Mr. John szintén marketinges lett, nem sikerült megkaparintania Mini pozícióját. Szóval, itt ez így megy, lehet lopni a napot meg a cég pénzét jó sokáig, ha ki is rúgnak, öt-hat alkalommal biztosan visszavesz a nagybácsi, csak fel kell hívni pár embert, aki közbenjár érted, meg be kell fáradni személyesen könyörögni. Így volt ez Prosperityvel is, pár napra kirúgták, aztán visszajött, de még a legszemetebb, legmihasznább sofőrök is rendre visszaszivárognak.  

Most egy kicsit átláthatatlan, hogy ki kivel dolgozik az értékesítésen, mert a hotelmenedzser asszisztense (asszem, Josephine) elkezdett Randdal dolgozni, Daniel viszont I.G. munkatársa lett, Benitának Mr. Johnnal kellene párba állnia, E.D.-vel nem tudom, kinek... Nem is nagyon törődtem ezzel az utóbbi napokban, örültem az új munkámnak és a munkatársaimnak, mígnem...

Ez a nap is remekül indult, már kész voltam a szokásos napi teendőimmel (mert ilyenjeim is vannak, bibibíííí), és épp a biztonsági cég vezetőjének gépeltem egy levelet, amikor E.D. izgatottan berohant azzal, hogy most hívta a főnök, és azt mondta, hogy holnaptól megint a marketing osztályon fogok dolgozni, de már ma is el kell mennem valahova vele meg Benitával. Kurvára sokkot kaptam. Fel se tudtam ocsúdni már kérdezte is, hogy készen állok-e. Mondtam, hogy nem igazán, épp gépelek. Ok, akkor ha befejeztem, megyünk. Egy perc múlva Benita kezdett nyaggatni, hogy mikor leszek kész, de leráztam, mert nem tudtam neki mit mondani. Hiába volt meg gyorsan a gépelés, várnom kellett a biztonsági főnökre, aztán a nyomtatásra, ezért aztán harmadszorra sem tudtam neki pontosan megmondani, mikor végzek. Régi-új kollégáim hamar feladták a várakozást, elhúztak nélkülem. Gondolom, a nagybácsi elzavarta őket valahova, különben nem lett volna nekik ennyire sietős. 

I.G. és Fortun megígérték, hogy lobbizni fognak értem. Stella meg azt mondta, maradjak csak ott, ahol vagyok, és ha E.D.-ék mennek valahova - ami elég ritkán fordul elő -, akkor majd csatlakozom hozzájuk. Meglátjuk, mit hoz a holnap. 

A nap másik lesújtó híre, hogy Joy, a nagybácsi felesége nem jön többé dolgozni, mert a főnök másik nejének szúrja a szemét.

Hab a tortán, hogy mégsem költözik a marketinges csapat a benzinkúton félig már berendezett, belégkondizott irodákba, hanem majd a PMAN-be mennek valakik valamikor. 

Szombaton történt még egy s más a Happy-féle összezördüléssel után, aminek amúgy az lett az eredménye, hogy Happyt délután már kenyérre lehetett kenni, szuperkedves volt velem, és az Anyukám által készített ékszert viselte – két éve kapta, azt hittem, már rég nincs meg –, pedig akkor még nem is látta az új poharait :)

Swagger, a körmös csaj szentül megígérte, hogy 4-re jön, most aztán tényleg – előző héten ugyanis három órát késett –, éppen ezért én is igyekeztem volna haza a munkából. Kettő körül rendeltem a bárban kaját, úgy számoltam, hogy 40 perc alatt kész lesz, megesszük, mehetünk. Ötven perc elteltével kiderült, hogy elfelejtették a rendelést, és bár ajánlkoztak, hogy azonnal nekiállnak főzőcskézni, otthagytuk őket és elrohantunk egy kifőzdébe. Ott a választék a késői órára tekintettel szegényes volt, csak savanyú és barna köretből (mtikiti szóhasználatával élve gyurmából) lehetett választani. A barnához kértünk egusit. Rettenetesen éhes voltam, mert a reggeli kimaradt, ezért nem gondoltam, hogy elég lesz az egy adag kaja kettőnknek, de még sok is volt. (Általában ketten eszünk egy tál ételt, kettőre nem telik.) A negyedik falat után olyasvalamibe ütközött a kezem, amivel még soha nem találkoztam, egy undorító, összegömbölyödött barnásfekete húsdarabba. Ahogy rájöttem, hogy egy csigát tapogatok, elindult felfelé a cucc, úgyhogy sietve továbbálltunk. Az volt terv, hogy beugrunk a Mr Big’s-be, veszünk pár szendvicset, amit út közben is meg tudunk enni, de se szendvics, se burger, se hot dog nem volt már. Két sausage rollt sikerült venni, ami sós linzertészta fűszeres, virsli színű trutyival a közepén. Én addigra már egy egészen kicsit ideges voltam a késés miatt, meg hogy ez lesz a kajám egész napra, mert otthon sincs semmi, de Mini elrángatott a következő gyorsétterembe, ahonnan szintén kifogytak az elvihető kaják, így le kellett ülnünk egy adag rizs és egy félig nyers, félig égett csirkecomb mellé. Hamar végeztünk vele, és már téphettünk is haza Daniellel.

Tíz perccel négy előtt sikerült elindulni, amikor is Daniel megkérdezte, hogy ismerem-e Alexet, mondtam, igen, erre ő, hogy a fickó a benzinkúton van, odamegyünk, mert össze akar szedni valamit. Össze is szedte Alexet meg a haverját, akik egy kicsit eljöttek hozzánk látogatóba. Ezen megint jól felhúztam magam, mert köntörfalazás helyett megmondhatta volna, hogy vendégeket fuvaroz a házba. Mivel ezek is edo fiúk, Alex levizsgáztatott a szokásos „hogy vagy? jól vagyok” párbeszédből esanul, aztán megkérdezte, tudom-e, hogy hívják őt. Persze, Alex, de te tudod-e, hogy hívnak engem? Naná, hogy nem tudta, ettől kibukott belőlem, amire mtikiti is panaszkodott pár nappal korábban, hogy az én nevemet nem is akarja tudni senki, én itt csak oyinbo vagyok. Ez után kénytelen volt megkérdezni a nevemet, de az nem jutott eszébe, hogy bemutassa a cimboráját, akit magával cipelt hozzánk. Menet közben Daniel még azzal borzolta az idegeimet, hogy a forgalmat feltartva kiszállt pisilni, és előre ültette az ismeretlen barátunkat vezetni. Ja, meg azzal, hogy tíz perccel az előző beszélgetés után képes volt úgy beszélni rólam, hogy „a fehér (kivételesen white), Fred felesége”. Megfordult a fejemben, hogy mostantól feketének fogom őket szólítani.

Ötre értünk haza, de Swagger persze nem volt sehol. A „vendégek” rászabadultak Happyre meg a két barátnőjére, én pedig visszavonulta a lakosztályunkba. Nem voltam türelmetlen, csak egy óra elteltével szóltam Mininek, hogy Swagger még nem ért oda. Jönni fog – írta. Újabb másfél óra múlva is csak annyit írt, hogy jönni fog, aztán nyolc körül kibővítette a mondatot azzal, hogy holnap. Ha ezt tudtam volna, akkor nekiállok mosni, de nem akartam félbehagyni, így csak vártam izomból, nyolckor meg már túl késő volt elkezdeni. Amikor másnap hazaértünk a vásárlásból, láttuk, hogy Swagger cuccai az ajtó előtt vannak, de őt nem találtuk sehol. Újra kezdődött a „mindjárt jön, úton van” blablázás, aztán kiszedtem belőlük, hogy 25 perc múlva ér oda, ami itt alsó hangon 45-öt jelent, így legalább tudtam, hogy van időm kitakarítani a fürdőszobát. (Végre vettünk egy gumikesztyűt, mostantól nem fog cafatokban hámlani a bőr a kezemről vasárnaptól szerdáig, juhé! Szarul néztek ki a lakkozott körmök körül lebegő bőrdarabkák.) Amikor végre beesett Swagger, mindent megbocsátottam neki, kiderült, hogy azért nem jött előző nap, mert megverte a férje. Az arca, a nyaka és a mellkasa is tele volt zúzódásokkal. A csupa tetkó, vagány, harsány nő aznap hallgatag volt. Mindent bevetettem, hogy jobb kedve legyen, nem sok sikerrel, viszont később összefutottunk az utcán, ahol már nevetve újságolta mindenkinek, hogy az oyinbo a barátja, az oyinbo szereti őt.

Anya barátnője nemrég azt álmodta, hogy meglátogattak minket Afrikában, hármas ikrekkel voltam várandós, és malacok voltak körülöttünk. Én múlt éjjel már négyet szültem, négy nagyon fehér kisfiút, fekete hajjal. Koraszülöttek voltak, valami folyadékban lebegtek az inkubátorban, a szemük helyén üreg volt, és ahogy mozgolódtak, az áramlat lebegtette a szemhéjukat. Ketten sérültek voltak. Az egyiket Kevinnek hívták. Még szerencse, hogy csak álom volt, mert sem fehér, sem Kevin nevű gyereket nem szeretnék, ja, és szem nélkülit sem.

A következő jelenetben a Parlamentben voltam, épp bezártam az ülést, vagyis az én turnusom alatt zárta be az elnök. Amíg összeszedtem a füzetet, ceruzákat, órát és a biztonsági pézséket, újságírók és fotósok nyomakodtak a pulpitus felé. Mire kiértem a folyosóra, már lekapcsolták a villanyt, pedig sosem szokták ilyen gyorsan. (Ennek az egésznek semmi értelme, csak hiányzik a munka, de lám, álmomban még az is előfordulhat, hogy tudósítók vannak az ülésteremben.) Mielőtt elértem volna a villanykapcsolót, felriadtam a zörgő nejlon hangjára, aztán hallottam, hogy egy csótány siet az ablak felé. Nagyon reszelősen járt, zörögtek a száraz lábai, biztos ízületes volt. Miután megszabadultunk a tetemétől, újra álomba merültem.

Az utolsó részben anyukámmal sétálgattam a lakótelepi házak közti zöldterületen, kerülgettük az építési törmelék között játszadozó gyerekeket. A hazatérésem után voltunk, azt latolgattuk, hogyan fogok munkát kapni három-négy hónapra terhesen. Kétségbe voltam esve, és azt panaszoltam Anyának, hogy olyan megalázó, hogy a telefonom ki van kapcsolva, ha jelentkeznék is valahova, nem tudnám megadni a számomat.

Tegnap megkaptam a határozatlan idejű vízumot, meg egy ideiglenes papírt, amíg elkészül a tartózkodási engedélyem (az nem mostanában lesz).

Az abujai interjút kiváltó összeget sikerült húszezer nairára lealkudni, amit az asszisztens számlájára kell befizetni. Ezek tényleg azt hiszik, beveszem azt a mesét, hogy továbbítják a pénzt Abujába??? Messziről bűzlik az egész sztori.

Örülök a vízumnak, de beárnyékolja az örömömet ez a pofátlan lehúzás. Nem is volt kedvem pezsgőzni tegnap.