Naija Wife

Kivételesen szombaton is bejöttem dolgozni, mert nagyon feldob az új munka, végre hasznosnak érezhetem magam. Tegnap összesítettem a hotelszobák és a tisztító bizonylatait, bevezettem egy könyvbe, a kocsikkal kapcsolatos készpénzes bizonylatokat pedig egy Excel-fájlba. Öt csajjal vagyok körülvéve, vidámak, cserfesek, barátkozósak, és örülnek, hogy a legvacakabb munkától megszabadulnak.

Reggel életemben először szembeszálltam Happyvel, majd’ szétfeszíti a keblem a diadalérzés. Vele senki sem vitatkozik, hagyják tombolni, ezért meggyőződése, hogy ő a ház ura és parancsolója, amit mond, az úgy van vagy úgy lesz. Mindenki akkor kel, amikor ő, mert a hangja azonnal betölti a házat. Ha valakitől akar valamit, rekedtre üvölti magát, nem érdekli, hogy az illető alszik vagy telefonál. Itua! Itua!! ITUA!! ITUA!!! Fred! Fred!! FRED!! FREDDOO!!! Ma Minit (Fredet) szedte elő, számon kérte rajta az üvegpoharait, amikből kettő nálunk tört össze. Egyértelmű, hogy pótolni fogjuk, de amikor az hagyta el a száját, hogy „mióta ő (she) megjött, eltűnt az összes poharam”, akkor berágtam. Mini sikertelenül próbált lecsillapítani, kimentem hozzá a konyhába, és megkérdeztem tőle, hogy hol vannak például a mi evőeszközeink, amiket akkor vettem, amikor jöttem, mert most egy villánk sincs. (Akkor sem volt, amikor megérkeztem, összesen öt kanál és két kés volt tíz emberre.) Azokat ellopták. Hát, nem hiszem, mert találtam törött villát a mosogatóban… Ezután beléfagyott a szó, és csodálatos módon innentől kezdve csend volt a házban. Minitől kaptam is érte egy pacsit.

Ez itt kérem az új irodám, ahol a gazdasági és az adminisztárciós ügyek folynak. Úgy sikerült szert tennem az új pozícióra, hogy ma volt egy kis csörte Minivel, mondtam neki, hogy szerezze vissza az útlevelemet, hazamegyek, ő mindenkinek elpanaszolta, hogy itt akarom hagyni, ettől jól beijedtek, és Joy, a nagybácsi felesége áthelyezett ide. Öt perce vagyok itt, de már tudom, mit fogok CSINÁLNI holnaptól: a gépkocsi-nyilvántartást vezetem egy könyvben, begépelem az alkatrészvásárlásokat, és naprakészen tartom, hogy hol vannak éppen az autók, sofőrök.  

Most úgy örülök, mintha karácsonyi ajándékot kaptam volna :D  

A kólásüvegben ázó fakéreg hatásosnak tűnik, azt mondták, ez lehűti a hasam, és tényleg. Ez a legundorítóbb lötty a háromból, ezért esténként ezt gyömöszölöm magamba először. Az orrfacsaró bűzébe kis gyógyszerszag vegyül, a színe fluoreszkáló sárga, de a kezdeti három korty helyett már ötöt erőltetek le. Azért is sietek vele, mert ebből van a legtöbb, még félüvegnyi, és az anyósom úgy rendelkezett, hogy ha elfogy, akkor öntsem fel újra, aztán ha az is elfogy, összevághatom a második adag kérget. Az erjedt pálmalötty már csak 4-5 napra elég, pedig mind közül még az a legelviselhetőbb.

Fizikailag tehát igyekszem kikupálni magam, de a stresszt nem tudom elűzni, és ez bizony akadálya lehet a fogamzásnak. Bár a legújabb kutatások szerint a stressz nem is befolyásolja a teherbeesést, szerintem nyugodt körülmények között könnyebben menne. Már letöltöttem egy csomó meditációs zenét, mantrázok, imádkozom, de nem vagyok jobban. A napok az ház-autó-iroda-autó-ház körforgásban telnek, illetve hétvégén csak ház, esetleg ház-autó-templom-közért-ház, ettől börtönfeeling telepedett rám. Az autóban és a munkahelyen zajló beszélgetésekbe nem tudok bekapcsolódni, csak azt fogom fel, miről beszélnek, a részletekről fogalmam sincs, mert nagyon csúnya pidgin englishül vagy yorubául beszélnek körülöttem. Három hete a világon senki nem szólt hozzám munkaügyben, a napokat olvasással meg angoltanulással töltöm, bár ez utóbbinak itt nem sok hasznát veszem. A tétlenség annyira nyomaszt, hogy időnként látszólag ok nélkül bőgök, de néha konkrét ok is adódik. Ilyen például a vízumom, amit már rég meg kellett volna kapnom, de múlt héten kitalálták, hogy menjünk Abujába interjúra, később meg azzal álltak elő, hogy nem muszáj mennünk, de a pénzt, amit az útra költenénk (útiköltség+szálloda: kb. 30-40 ezer naira), küldjük el nekik. Erre azt üzentem, hogy nem fogunk többet fizetni, azonnal küldjék vissza az útlevelemet, mert haza akarok menni, de Mini persze nem adta át, azzal próbál visszatartani, hogy majd a nagybácsi ezt is megoldja pénzzel vagy telefonnal. Emellé jönnek még az olyan apróságok, mint amikor Daniel megette az egész napi kajámat, aztán elintézte annyival, hogy nem tudta, hogy az az enyém meg persze bocsánat, csakhogy bocsánattal nem lehet jóllakni. Vagy hogy a NEPA már megint kikapcsolta az áramot, mert a lakótársaink továbbra sem hajlandók fizetni. Vagy hogy időnként nyitva hagynak egy-két ablakot a házban, hadd jöjjenek be tucatjával a csótányok. Vagy hogy a papucsom rendszeresen a vécéből szivárgó lében hempereg az udvaron, mert egy: nem cserélik ki azt az átkozott csövet, kettő: nincs mindenkinek saját papucsa (kemény 300 naira), és mindig azt veszik fel, amelyik épp lábra esik, akkor is, ha öt számmal kisebb és lelóg róla a sarkuk. És így tovább, és így tovább… 

Az első alkalomról nem írtam, mert az túl intim volt és abban hiszek is, de ezt a futószalagon lenyomott szertartást szívesen megosztom veletek.

Az anyósomat rávette egy régi barátnője, hogy menjünk az ő templomába, mert ha ott imádkoznak értünk, akkor biztosan meglesz a vízum meg a gyerek is. Vasárnap a mamával, Daniellel és Gabriellel együtt puccba vágtuk magunkat, beültünk a kocsiba, elmentünk a mama barátnőjéért, és kezdődhetett a muri. A gyülekezet mindössze öt hónapja létezik, a zenekara még nem állt össze, nóta közben is lecserélődött a dobos meg a billentyűs. Nagyon nagy átéléssel zenéltek – főleg az albínó dobos –, de néha úgy tűnt, nem ugyanazt a dalt játsszák. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy ezen túl hátul, középen fogunk ülni, mert most öt méterre voltunk a kakofóniát recsegő hangfalaktól. A zenés blokk közben Mini elment dolgozni, a mama barátnője meg csak úgy lelépett, de mi végigültük a tanúságtételt, a prédikációkat, az adakozásra buzdítást és a jövő havi programismertetést, a színpad előtt állva végighallgattuk az új tagoknak szóló dalt és üdvözlő beszédet, aztán vártuk, hogy a pásztor elé járulhassunk. Mi a sánta bácsi után következtünk. Várakozás közben megtudtuk, hogy a pásztor Eunice sógora. Engem még mindig nagyon meglep, ha ilyen infók derülnek ki a lakótársainkról, mert ha történetesen az én rokonaim alapítanának gyülekezetet a közelünkben, én valószínűleg elújságolnám otthon, és nyilván meg is látogatnám őket, még ha nem is szeretnék csatlakozni hozzájuk.

Amikor sorra kerültünk, a mama odasúgta a pásztornak, hogy „meg kell nyitni a méhét”, aztán Eunice sógora imádkozott értünk, majd felém fordult, behunyta a szemét, rángatta az arcát, aztán közölte, hogy három dolgot lát:

• egy kislányt, akinek a neve Jennifer vagy Jessica (na ja, majd mindjárt Dzsenifer vagy Dzsesszika),
• hogy megkapjuk a dokumentumainkat,
• harmadikként pedig a „seed of favour”-t, azaz a kegy csíráját. Ez azt jelenti, hogy egy pénzes borítékot kell „elültetni”, vagyis a szószék elé helyezni, hogy szárba szökkenjenek a kívánságvirágok. Nem mondom, ha ezen múlna, hogy gyerekünk legyen, megérné, de mi már ültettünk magot a Christ Embassy-nál, úgyhogy itt nem kertészkedünk.  

Először fordult elő, hogy Minivel kimentünk napközben egy közeli kifőzdébe ebédelni, mert a szállodában enni sokkal többe kerül, ráadásul az utóbbi időben volt, hogy elfelejtették a rendelésünket, volt, amikor hajat találtunk a kajában, tegnap meg romlott tojást adtak Mininek. Így esett, hogy amikor megtörtént az elmúlt hetek egyetlen eseménye, nevezetesen hogy útra keltek a kollégáim az észak-európai partnereink felé, én nem voltam az irodában. Ma nem jelezték, hogy megyünk, nem úgy, mint a múlt héten, amikor kétszer is beharangozták, de egyszer sem jutottunk a kapun túl. Max. húsz percet töltöttünk odakint, és visszatérve Daniel azzal fogadott, hogy kerestek a kollégáim, mondta nekik, hogy elmentem, úgyhogy E.D., I.G. és Benita hármasban mentek el, mert nem találtak. Halkan megjegyeztem, hogy felhívhattak volna, hogy megkérdezzék, hol vagyok, a XXI. században élünk, de tudom, túl sokat várok tőlük...

Az aranyos anyósom szerint ki kell tisztítani a szervezetemet, hogy végre gyerekünk legyen, úgyhogy időt és energiát nem kímélve elhozta nekem a népi gyógymódját. Először is elment Beninből Uromiba, hogy beszerezze nekem a gyógynövényeket, aztán több mint háromszáz kilométert utazott velük Lagosig.

Az ásványvizes üvegben lévő folyadék kitisztítja a méhemet. A színe olyan, mintha pálmabor lenne, de annál savanyúbb és sokkal büdösebb. Az áttetsző zacskók tartalma most apróra vágva egy kólásüvegben ázik, reggel még nem volt bátorságom megkóstolni. 

A fekete zacskóban földlabdák vannak kilógó gyökerekkel, a szaguk már akkor megcsap, amikor kinyitom a szobaajtót. Minden nap egyet kell beáztatni és meginni, nekem kb. két hétre való adagom van, addig fogom szürcsölgetni ezt az iszapot. 

Egynapi méregtelenítés után ma csak széntablettával tudtam elindulni. 

Friss képek:

Földlabdák

Undorító, büdös, keserű lötty fakéregből

... és ez az első, amit együtt töltünk :D

A legeslegfeketébb Rand, akinek még nem írtam meg minden gaztettét. Például azt a történetet, amikor Port Hartcourt-ban dolgozott, és ott összeverekedett egy kollégájával, vagyis inkább megverte a srácot, aki feleakkora, mint ő. A fiú kifeküdt, mentőt kellett hívni hozzá, Rand pedig a rendőrök kezébe került, akik bosszút álltak az esélytelen fickóért, úgy elagyabugyálták, ahogy megérdemelte. Felhívta a nagybácsit, hogy kiszabadulhasson a rendőrök fogságából – egy telefonba került volna, hogy elengedjék –, de a nagybácsi úgy döntött, ráfér még egy kis kezelés az eltévedt báránykára, így csak egy hét múlva szabadult.

Empátiát biztos nem vertek bele a rendőrök, mert amikor az autómosó fiú elutazott az apja temetésére, azt így kommentálta: Tavaly már volt otthon az apja temetésén. Hogy lehet, hogy most megint oda megy? Az apja talán képes kétszer meghalni? Szegény fiú tavaly a bátyját temette.

Úton-útfélen szidja Joyt, a nagybácsi feleségét, hogy egyáltalán nem ért a munkájához, rossz tanácsokat ad a főnöknek, és akadályozza a munkát, mert megtagadja a benzinpénz/karbantartási költségek kifizetését, miatta romlott meg a viszony a kínaiakkal stb. Pechjére most egy olyan sofőrt traktált ezzel, aki ugyanabból a városból származik, mint Joy, és a felesége Joy osztálytársa volt. A sofőr pénteken kitálalt a földijének, Rand pedig hipp-hopp a nagybácsi előtt találta magát, aki haza is küldte azzal, hogy ki van rúgva. Sajnos még aznap visszakönyörögte magát ez a barom, így végül csak query-t kapott, írásbeli kérdést, ami olyan, mint egy figyelmeztetés.

Következik a sötétszürke Sola (s-sel ejtve), az első számú operátor. Eddig nekem szimpatikus volt, bár csak annyit tudtam róla, hogy van egy vagy két gyereke, és hogy nagyon szép fém éthordóban hozza otthonról a kaját. Olyan tartása van, mint egy kérdőjelnek, inkább tűnik alázatosnak, mint sunyinak, de a látszat csal. Galerije van a vele azonos származású sofőrökből, beszállítókból, és elképesztő méretekben lop. Alkatrészbeszerzésnél néhány ezrest, autóvásárlásnál tízezreket nyúlt le. Falazott egy sofőrnek, aki összetörte az autót, és azt állította, hogy a Boko Haram rongálta meg, de ez is kitudódott, majd szépen levonják a vétkes fizetéséből a javítás költségeit. Ami miatt ő is kiérdemelte a query-t, az egy autóbeszerzés volt, a nagybácsi haverját próbálta rávenni, hogy többet kérjen a kocsiért és osztozzanak a hasznon.

Ugyanezen az üzleten akart nyerészkedni Francis, aki egyszer már csúnyán megégette magát. A haver Minin keresztül küldött tízezer nairát azoknak, akik közreműködtek az adásvételnél (operátorok mínusz Sola és egy szerelő), de amikor Mini át akarta adni Francis részét, ő kikelt magából, mert szerinte az összes pénz egyedül őt illeti. Mini végül hozzávágta a pénzt és faképnél hagyta, Francis meg hívta a nagybácsi asszisztensét, hogy bemártsa Minit, csakhogy pont ott álltunk a srác mellett, amikor telefonált, így hamar kiderült, hogy végül is az egész pénz nála kötött ki, egy szava sem lehetne. Újabb query.

Aztán hétfőn ötkor arra a hírre keltünk, hogy elloptak egy új autót, amit csütörtökön vett a nagybácsi, még ki sem volt fizetve, ezért biztosítása sem volt. Rögtön gyanús lett a sofőr, aki még csak három hete dolgozik a cégnél, mert nem kellett volna hazavinnie éjszakára a kocsit. „Hassan, a sárga” most a rendőrök vendégszeretetét élvezi, a nagybácsi meg azonnal kirúgott a négy operátorból hármat, egyedül Minit tartotta meg. 

És a végére jöjjön a báránybőrbe bújt farkas: a műmosolyú Mr. John, aki előző nap evett-ivott-kocsit mosatott nálunk, este már azt terjesztette, hogy Mini nem alkalmas arra, hogy átvegye Sola pozícióját. Már most el akarja venni azt is, amit Mini még meg sem kapott. Bájos.

Mini épp próbálta kipihenni a kártevő-gázosítás fáradalmait, én a hajamat bontogattam, amikor megütötte a fülünket Mr. John hangja (akinek a munkáját Mini nemrég átvette, de a cégnél betöltött új szerepéről nem tudunk semmit). Mini kiszaladt üdvözölni, és azzal jött vissza, hogy Mr. John nagyon éhes, ad neki kenyeret és kólát, ha nem bánom. Ugyan már, ki tudna nemet mondani egy ilyen entrée után? Itt a vendég a szó szoros értelmében vendégségbe jön, eszik-iszik, jó esetben akkor, amikor elé teszik, rosszabb esetben kiszolgálja magát, szó nélkül tépi fel a hűtőajtót. Bejelentkezni nem szokás, csak rárontani a vendéglátókra, természetesen üres kézzel. A mi vendégünk megette az uzsit, majd a rendes kaját (semo és palm oil soup, hallal és ehetetlenül kemény pulykaszárnnyal), de nem érte be ennyivel, lemosatta a kocsiját Daniellel! Mosás közben azon tűnődtem, hogy a következő hétvégén viszonoznunk kellene a látogatást, átvinném a szennyest…