Naija Wife

Azt nem tudom, Nigériában általánosan elterjedt-e, hogy az iskolákban megünneplik a Valentin-napot, mindenesetre nálunk nagy felhajtás volt. Rögtön karácsony után elkezdtünk készülni a bulira, ez úgy nézett ki, hogy csak a zöld és arany dekorációt szedték le, a piros fenn maradt februárig. Én szivecskéket hajtogattam a gyerekeknek, vigyázva, nehogy kikapjak a költségek miatt. Három ív cukorpapírt használtam el, és nyolc szálat egy seprűből. Remélem, nem lesz belőle baj. A Mistress viszont már az elején kijelentette, hogy nem vesz részt az ünnepségen, mert ő Jehova Tanúja, és ők nem ünneplik a Valentin-napot. A Gülü viszont nagyon rá volt pörögve, és egy újabb szeretet ünnepét csinált a szerelmesek napjából. A gyerekek, a tanárok, a takarítók meg Funmi kihúzták egymás neveit, és ajándékot kellett hozniuk. Gülü legalább háromszor kioktatta őket, hogy nehogy valami kis szarral állítsanak be, senki se vehet atlétát, mint karácsonykor, ha üdítőt akarnak venni, akkor ne egyet vegyenek, hanem egy kartonnal, ha gyümölcsöt vagy tortát hoznak, akkor ne egy szeletet, hanem egy egészet hozzanak. Az ajándékon felül mindenkinek hoznia kellett annyi kaját vagy piát is, amit három emberrel megoszthat. Én is kitettem magamért, vettem édes és toast kenyeret, kicsi háromszögekre vagdostam őket, és megsütöttem cukros, illetve fűszeres bundában. Vettem két fedeles vödröcskét, és csurig raktam őket. Az édeset persze rögtön elkapkodták, de a sós nem ízlett a gyerekeknek. Egyiküknek annyira nem, hogy ahogy beleharapott, ki is köpte. A Gülü viszont elkérte a maradékot, azt mondta, ő nyitott az újdonságokra, szeretné hazavinni. Hogy aztán otthon megette-e vagy kidobta, azt már nem fogom megtudni, mindenesetre ez jófejség volt tőle.

Reggel lefedtük piros dekoranyaggal a fél kosárpályát, ide ültek a gyerekek, aztán Gülü mesélt nekik a Valentinokról, volt egy kis éneklés, majd jött az ajándékozás és a kajaosztás. Menet közben valaki kitalálta, hogy jó lenne egy kis zene, táncolhatnának a lurkók. El is szaladtak, és hoztak egy légyarcú CD-lejátszót, aztán megint elszaladtak egy pár cédéért, a tanárok eközben igyekeztek kordában tartani a hótt izgatott gyerekeket, aztán elbukott a projekt, mert nem találtak akkora hosszabbítót, ami kiér a számtech.-terem elé. Így aztán a magnó a teremben maradt, ahova bevonult a Mistress és a tanári kar nagy része zeneszóra falatozni, a gyerekek meg hoppon maradtak. Jehova Tanúja végül is elég jól szórakozott, és még a dress code-ot is betartotta. Egyedül Joy nem vett részt a bulin, mindvégig távolról szemlélte az eseményeket, nem is öltözött piros-fehérbe, mert iskola után templomba ment, és oda csak traditional ruhába jár. Jó kifogás sose rossz. 

10-én meghozta Ehis az irodaszereket, és csodák csodája, hozott egy légfrissítőt is. Amíg azon küszködött, hogy valahogy el tudja helyezni az irodánkban, megkérdeztem tőle, mennyibe került. 120 naira. Ennyit is sokallok érte, mert olyan, mintha illatosított naftalint dugtak volna egy ócska papírdobozba, de mondtam Ehis-nek, hogy adok érte 60-at, mert ketten vagyunk az irodában, nehogy már az egészet én fizessem. Kibírtam röhögés nélkül, szegény fiú meg azt hitte, komolyan gondolom, és finoman visszautasította az ajánlatomat. Aztán mondta, hogy hozott lamináló fóliát is, de az Joynál van, ha szükségem van rá, tőle kérjek. Erősen csodálkoztam rajta, mert eddig az egész doboz a Gülünél volt, a gép is a mi irodánkban van, és rajtunk kívül senki se laminál. Kicsit pikírten megjegyeztem, hogy nekem nincs szükségem rá, viszont be kellene fejeznem a gyerekek figuráit, úgyhogy ha azt akarják, hogy kész legyen ez a munka, akkor adjanak fóliát, vagy ha nekem nem akarnak, adják a Gülünek, mert ő kért meg, hogy figurákat gyártsak. Kisvártatva hozott valamennyi fóliát, amit gondosan megszámoltam, lelamináltam a maradék kockákat, háromszögeket és a többi biszbaszt, és mielőtt kivagdostam volna, odavittem Ehis-nek a felhasznált és a maradék fóliákat, mondtam neki, hogy 11-et kaptam, 8-at használtam el, számolja meg, mennyi maradt. Emiatt már tényleg lelkiismi-furdim volt, nem őt akartam cseszegetni, de kiakadtam, hogy tőlem féltik a filléres irodaszereket.  

Tűzőgépet nem is kaptam, ezért annyira berágtam, hogy mondtam a Gülünek, ha ők ennyire féltik a dolgaikat tőlem, akkor hazaviszem a saját tűzőgépemet, vagyis az egész irodai szettemet. Van is rajta mit félteni, kemény 600 forintért vettem a Rossmannban, miniatűr, áttetsző rózsaszín cuccok vannak benne. Idáig Joy is az én tündibündi tűzőgépemre járt rá a szomszéd irodából, de ettől a naptól kezdve nem jött többé, nyilván ő kapott egyet. Gülüt is elkapta a bosszúszomj, és ő is hazavitte a gyöngyeit, ollóit, sablonjait, mindent, amit addig otthonról hozott. Egy-egy.

Igazából nem is valódi piacra mentem, hanem a főútra, ahonnan az utcácskánk nyílik. A főút mentén üzletek sorakoznak, a végén pedig van néhány zöldséges, meg egy húsos bácsi. Spenótos, tejszínes tésztához hasonló valamit akartam főzni, ehhez először is vettem zöldséget. Ez valami zöld levél, aminek nincs neve, mint pl. a keserű levélnek vagy a töklevélnek, ez csak vegetable. A jöttömre összeverődött három-négy zöldséges kofa, nagyon kedvesek voltak, de akadozva ment a társalgás, mert nálam is jobban törik az angolt, csak yorubául beszélnek. Megkérdezték például, hogy van-e gyerekem, de a baby szó nem szerepelt a mondatban, fogalmam se volt, mit akarnak tudni, csak akkor jöttem rá, amikor elmutogatták.  :) Az egyik kofa megkért, hogy adjak neki egy százast – a give me hundred naira persze megy nekik angolul – , és bár utálom, ha kunyiznak, adtam neki, mert ha nem, akkor rögtön megutálnak, így viszont egy százasért szereztem egy csomó „barátot”. Ez után vettem vizet egy nagyon tetszetős italboltban, majd megvettem a tésztát meg egy kis tejkonzervet, és állati büszkén mentem haza. Mini persze frászt kapott, amikor beszámoltam neki a kalandomról, de a kajával sikerült lekenyereznem. A kamu spenótos tésztába tettem egy kis crayfisht, azt a kis féregnek kinéző rákot, amit undorodva kipöckölök mindenből, de az íze nagyon feldobja az ételt. 

Vasárnap Mininek maszek munkája akadt, egy Írországban élő haverja cuccait kellett innen-onnan összeszedni és elszállítani a srác épülő házába, a világ végére, valahol a Victoria Islanden. A cégtől béreltek két autót, az egyiket Mini vezette, és én is a csapattal tartottam. Velünk jött Eunice bátyja, az ő haverjai, és egy régi ismerős, a szabó. Ez a fiú egyszer varrt valamit Happynek, aki részletekben fizetett, ezért a srác egy időben minden szombat reggel eljött a Jimoh streetre, és legalább két-három órán keresztül ott dumált. Az első vizitnél Mini az ágyból rángatott ki, hogy bemutasson, hát nem voltam oda az örömtől. Egyszer elvittük kocsival valameddig, akkor is végig dumált, de nem nagyon figyeltem rá, kínosan éreztem magam mellette, mert mindig csak neglizsében látott, és zavart a sok szöveg is. Most reggeltől estig együtt voltunk, és kiderült, hogy tök jó fej a srác, üdítően értelmes az átlaghoz képest. Eunice bátyja meg nagyon vicces volt, gratulált Mininek, mert azt hitte, az ő felesége is kövér, de örült, hogy én ilyen szép vagyok, úgy nézek ki, mintha 16 éves lennék. :D

Még kész sincs, de már vizesedik - a szigetelésről még nem hallottak

A szabó egy ideje ebben az épülőfélben lévő házban lakik, kicsit nomád körülmények között, de büszkén mutogatta a gyümölcsfáit és a kis konyhakertjét, aminek a végében egy mariskapalántát is nevelget. Miután a fiúk végeztek a pakolással, előkerült a herbal drink, vagyis a helyi pálinka, egy üveg viszkit, meg némi fű. A herbal drinkkel nem akartak megkínálni, mert arról azt tartják, hogy csak férfiak ihatják, de már csak ezért is megkóstoltam. Baromi rossz, inkább ne próbáljátok ki. A viszki viszont meglepően jó volt (import), a hangulat meg egyre emelkedettebb, alig akartunk elindulni. Mikor végre rászántuk magunkat, a szabó még eljött velünk egy darabon, és vett nekünk a környék legjobb suyájából. Életemben nem ettem még olyan jó suyát. Búcsúzóul megígértük neki, hogy majd máskor is meglátogatjuk, és van rá esély, hogy ezt be is tartjuk.

Hazafelé kikönyörögtem Minitől, hogy vegyünk végre ballonos vizet, mert azt is árulnak a kis piacomon. Mtikiti már rég mondta, hogy nincs ennél költséghatékonyabb vízforrás, de Mini húzódozott, és továbbra is vagyonokat költöttünk ásványvízre. Egy üveg 1,5 literes víz 100-120 naira, a ballonos meg 350-be kerül, és majdnem 19 liter van benne. Elméletileg kellene hozzá egy adagoló, ami hűti-melegíti a vizet, és még egy iciripiciri hűtője is van, de azt két okból sem veszünk: nagyon sok érte a 20 ezer naira, és még csak nem is napelemes, árammal meg ugye nem vagyunk jól ellátva. Juditka a férjével palackoztatja a vizet a baromi nehéz ballonból, de nekünk mázlink volt az újdonsült italboltos ismerősömmel, rákérdezett, hogy van-e adagolónk, és rögtön ajánlott helyette egy tök egyszerű fém állványt meg egy adagoló csőrt, a kettőt együtt ezer nairáért. Nagyon megkönnyíti a férjek életét, vettünk is egyet, és ha megyünk Kadunába, Juditnak is viszek. Egyszeri befektetésként fizettünk 2500-at az állványért, a ballonért meg a vízért, és innentől csak 350 lesz a csere. Ráadásul nagyon finom a víz, nincs kesernyés mellékíze, mint az Evának, úgyhogy nagyon boldogok vagyunk a szerzeményünkkel. Köszi, Judit!

Szegény fiú megérdemli, hogy külön fejezetet kapjon. Ő a nagybácsi-nagynéni benini iskolájából került hozzánk basic technology tanárnak, még a kezdetek kezdetén. Befészkelődött az adminisztrációs irodába, nem olvadt be a tanárok közé, és abban is eltért tőlük, hogy sosem sikerült neki olyan óravázlatot írnia, ami elnyerte volna Gülü tetszését, ezért köztük állandó volt a konfliktus. Gülü azzal „büntette”, hogy nem volt hajlandó kijavítani az ő vázlatait. Ennél is jobban megkeserítette azonban az itteni életét az, hogy az áttelepülésekor nem biztosítottak neki szállást. Barátoknál húzta meg magát augusztus óta. Életünk kis híján összefonódott, amikor a neki és nekünk tett számtalan ígéret után a nagybácsi felhívott, hogy talált nekünk egy remek lakást egy estate-ben, csak azt nem mondta el a telefonban, hogy oda Ehivel (és a menyasszonyával) együtt kellett volna beköltöznünk. Aranyos fiú, nincs vele semmi baj, de közös lakás, közös konyha, kösz, nem. Aztán mi megkaptuk álmaink otthonát, szegény Ehi meg egyre szorultabb helyzetbe került. Az épp aktuális szállásadójának megérkezett a barátnője, megint költöznie kellett hol, Oshodiba, hol Festacba sodródott, amik baromi messze vannak az iskolától. Tőle tudtam meg, hogy az iskola kertészének is a Chairman fizeti a szállását, de Ehi se lakást nem kapott, se fizetésemelést már három éve. Heti rendszerességgel járt a hotelba, hátha végre sikerül kikönyörögnie legalább egy szobát a nagybácsitól.

Ehivel és Ehis-szel sokat nevettünk a nyomorúságainkon a Madam légfrissítős beszólása után. Ehi elmesélte, hogy épp előző nap találkozott a Chairmannel, és kínjában már azt mondta neki, hogy ha nem kap szállást, akkor visszaköltözik Beninbe. Erre a Chairman annyit mondott: oké, majd ha meglesz a lakás, felhívunk. Könnyezve röhögtünk mindannyian, Ehis meg én még meg is toldottuk néhány jókívánsággal: jó utat, vigyázz magadra, add át a családnak az üdvözletemet. Amikor kiszálltam a buszból, azzal búcsúztam, hogy szép álmokat – valahol. Mióta itt vagyok, még egyszer sem nevettem annyit, mint aznap. Pár napra rá Ehi visszament Beninbe.

6-án kicsit jobb kedvre derültem, megkaptam a fizetést, és a borítékon már csak egy hiba volt. Előző hónapban Mr Alliz voltam, most annyiban javult a helyzet, hogy Mrs Alliz lettem. Azt mondjuk nem értem, hogy a picsába nem képesek négy betűt helyesen leírni, pedig Facebook- és BBM-friendek is vagyunk, valamint az iskolai leveleken is láthatták már a nevemet leírva.

7-én meg jött a fekete leves. Bejött hozzám egy kislány, hogy betelt a füzete, szeretne kérni egy újat, mert nem tudja befejezni a háziját, de nekem szinte semmim nincs, így átmentem érte a Mistress-hez. Azt hittem, sima ügy lesz, de nem, mert megkérdezte, kinek kell. A név hallatán pattogni kezdett, hogy az ő anyja nem fizette ki a teljes tandíjat, nem kaphat. Mondtam, hogy aznap az egész osztályukat végigverte nádpálcával a Gülü, és nem szeretném, ha másnap ez a kislány azért is verést kapna, mert nem tudta megírni a leckéjét a füzet miatt. Tovább erősködött, hogy márpedig addig nem kap, amíg az anyja be nem fizeti a tandíjat. Ettől jól berágtam, mondtam, hogy akkor kifizetem én azt a rohadt 20 vagy 50 nairát, csak adjunk neki egy füzetet, és közben már túrtam a polcot, hogy elvegyek egyet. Azt is hozzátettem, hogy az anyja hibája miatt ne büntesse ezt a gyereket, és kivonultam a füzettel, ő meg habogott valamit, hogy hát jó, majd felhívja az anyát. Csak azt nem értem, eddig mi a bánatért nem tudta felhívni, vagy miért nem hívta fel Joy, akinek az lenne a dolga, hogy beszedje a pénzt.

Délután Ehis, a beszerző (és úszóedző) megjelent a kis papírkájával, hogy összeírja, mire van szükségünk. Gülü hosszan sorolta, én csak annyit tettem hozzá, hogy nekem kellene egy tűzőgép – mert azt karácsony táján lenyúlták –, és megemlítettem a légfrissítőt, amire Gülü áhítozott. Bár ne tettem volna! Amikor hazafelé mentünk a busszal, Ehis felhívta Madamot, és előadta, miket kellene venni. A légfrissítőhöz érve kis szünet a felsorolásban, majd Ehis belemondta a telefonba: A principal. Miután letette a telefont, közölte velem, a Madam azt üzeni, hogy ha a principal légfrissítőt akar, akkor vegyen a saját pénzéből. Nabazdmeg, ezt megkaptam! Mondtam Ehis-nek, hogy a légfrissítő valójában Gülünek kell, nehogy miattam ne kapjon, de most már legalább tudom, hogy mire számíthatok az iskolától. 

Fizetés előtt már alig volt pénzünk, egy napra kb. 150 nairám volt, az éléskamrában rizs, bab, paradicsom, 2 hagyma, 2 tojás és egy vagdalthús, ebből kellett kaját varázsolnom egy hétig. 5-én Mini megkapta a fizuját, kifizette belőle a tartozásokat, amiket kölcsönkért a generátorra meg a hűtőre, vett egy yamot 300-ért, és maradt egy ezrese. Aznap megint yam csipsz volt majonézzel.

A szembeszomszéd ugyanúgy járt, mint mi, egy este ő se jutott be a lakásába, akkor is órákig ment a kalapálás, mire kinyitották. Az átlós szomszédék előrelátóan már rég kicserélték a zárat egy jobbra, a mellettünk lévő még reménykedik.

A suliban egyedül kellett megtartanom egy értekezletet a tanároknak, hamar lezavartam, és mivel pont aznap telt le a határidő, ameddig a végzettségüket igazoló papírokat leadhatták – érdekes módon azt nem kérték tőlük belépéskor –, kicsit megdorgáltam őket, amiért csak egy ember hozta be a bizonyítványát. Két dolgot kellett volna időre megcsinálniuk, egyiket se sikerült, jobb esetben összekeverték a dátumokat, de leginkább meg se jegyezték. Dedós módszernek tűnik, de azt javasoltam, hogy írják fel a határidőket. Bólogattak, oké, oké, és hétfőre hozzák a papírokat. Hétfőn ketten elmondták, miért nem tudták hozni, kedden egy újabb tanár szabadkozott és heten leadták, szerdán érkezett még kettő, pénteken egy. A következő héten is csurrant-csöppent valami, de nyolcan azóta se hoztak semmit.

Gülü is sokat bosszankodott azon, hogy se az ilyen esetekkel, se a késéssel, hiányzással nem tud mit kezdeni, ezért csináltam egy táblázatot a fegyelemsértések következményeiről. Rohadt sokat dolgoztam vele, a vacak kis telefonomon bújtam a netet, még gyönyörű bevezetőt is írtam hozzá, aztán megmutattam Gülünek a művet. Nagyon izgultam, mit fog hozzá szólni. Elég meglepően reagált: röhögőgörcsöt kapott. Hihihi, hahaha, lesson note 300 naira, nagyon jó, vizsgakérdés 500 naira, ez tetszik, háháháháhá, és így tovább. Mondtam, hogy a büntetés mértékén lehet vitatkozni, a saját ötleteimet írtam le, de mutassuk meg a Mistressnek, és ha valamivel nem értenek egyet, írják át. Oké, megmutatom, mondá, majd feldobta a papírt egy rakás tetejére, és soha többé nem került elő. Sose tudom meg, jó-e, amit írtam, vannak-e benne hibák, csak egy dolog derült ki ebből: az én munkámra semmi szükség.

Még a szülői előtt megpróbáltam írni egy házirendet a gyerekeknek, mert az sem volt. Szintén napokig túrtam a netet, letöltöttem a telefonra egy csomó példát, átmásoltam a gépre, kivágtam innen egy kicsit, onnan egy kicsit, már majdnem komplett volt, amikor a Gülü elém rakta az ő verzióját, hogy fussam át, nincs-e benne hiba, aztán írjam alá. Nem bánkódtam a kárba veszett meló miatt, mert abból is sokat tanultam, de a Gülüétől nem voltam elájulva. Látszik rajta, hogy öt perc alatt összecsapta, sokkal rövidebb, mint az enyém, jó néhány terület kimaradt belőle, például a késésről sincs egy szó se benne. Na mindegy, kijavítottam a gépelési hibáit, a tartalmával nem foglalkoztam, elvégre ő tudja jobban. Pár perccel később az orrom alá dugta az új változatot, amiben „mindent kijavított, amit mondtam”, írjam alá gyorsan, mert még le kell fénymásolni, hogy ki tudjuk osztani a szülőin. Naná, hogy a hibák 98 százalékát nem javította ki! Mindegy, legalább kapott valamit az a néhány szülő, aki eljött, az ő gyerekeiket lehet baszogatni, ha mégsem úgy van fonva a hajuk, ahogy a házirendben elő van írva. Következő héten mondtam a Gülünek, hogy ki kéne osztani a házirendet azoknak is, akiknek nem voltak ott a szülei. „Rendben, majd lemásolom, ha lesz áram” - felelte, miközben az asztalán feküdt egy mappa harminc példánnyal, aztán nem történt semmi. Kétszer-háromszor még emlékeztettem rá, aztán hagytam a francba, a többiek meg azóta se kaptak belőle.

Szintén a szülőihez kötődő esemény volt, hogy tönkrement az órarendem. Gülü magával hozta aznap a szomszéd kislányt, aki az irodánkban játszott az értekezlet alatt az egyik diáklánnyal. Rajzolgattak, pecsételgettek, majd az órarend valahogy rákerült a bélyegzőpárnára, és hétfőre ronggyá ázott a tintától. Már amúgy is fentem a fogam egy új órarendre, mert azt időközben módosította, de én nem kaptam belőle, úgyhogy most megkértem, nyomtasson nekem egyet. Meg is ígérte, hogy ha lesz áram, kinyomtatja. Azóta jó párszor előkerült a téma, lécci nyomtass, vagy jaj, még mindig nem nyomtattam, de a mai napig sem kaptam, és már nem is kérem. Ugyanígy jártam a tandíjjakkal, azt a listát Joytól kértem még a ciklus elején, ő is megígérte, hogy majd fénymásol, ha lesz áram, párszor még emlékeztettem rá, de sose kaptam meg. Amikor egy szimpla dossziét kértem Funmitól, ő azzal pattintott le, hogy most nincsen, majd ad a jövő héten, vagy most nincs nála a raktárkulcs, majd ad holnap, sose kaptam. Az ilyen kis hülyeségek miatt egyre nyomorultabbul éreztem magam, és egyre inkább bezárkóztam. Pedig a java csak ez után jött! 

Február 1.

Röviden PTA, de mégsem Parents-Teachers Associationnek, hanem Parents-Teachers Forumnak hívják, csak hogy engem összezavarjanak. De nem csak engem sikerült megkavarni, a szülőket is, mert az első értesítőben azt írták, 12-14 óráig tart a szülői, de aztán a Mistress rájött, hogy aznap esküvőre kell mennie, ezért küldtek egy újabb levelet, amiben már 9 órai kezdés szerepelt, és 9 óráról szólt a szülőknek küldött sms is. Meg is mondták, hogy úgysem fogja senki észrevenni az időpontváltozást, mert csak a második levelet nézik, de egy anyuka fejében a dél maradt meg, fél háromra oda is ért az iskolába, és tajtékozva hívta Joyt, hogy miért nincs az iskolában senki. Volt szerencsém végighallgatni a társalgást, kárörvendő kis vigyorral a bajszom alatt, mert épp együtt mentünk hazafelé. Joy adminisztrációs tévedésre fogta, aztán a Mistress-szel azon háborogtak, hogy miért nem olvasta el a nő alaposabban a második levelet. Muszáj volt odadörgölnöm nekik, hogy figyelmeztetni kellett volna szülőket a megváltozott az időpontra, vagy legalább nagyobb, vastagabb betűvel szedni, és hogy erről beszéltünk is akkor, amikor a Mistress bejelentette, hogy neki délben nem jó, mert esküvőre megy. Ez amúgy megint kamu szöveg volt, a karácsonyi bulinál ugyanígy nyekergett, hogy neki a szombat nem jó, aznap esküvőre hivatalos, de szerintem se akkor, se most nem ment, mert nem volt rajta se új paróka, se új műköröm, amik nélkül egy ilyen esemény elképzelhetetlen.

Ismerve a helyi szokásokat, a 9 órához képest másfél órával későbbre tették a kezdést, arra még ráhagytunk 20 percet, és 11 előtt nem sokkal el is kezdődött a buli, akkor még csak 8 résztvevővel (később jöttek még 2-en). Természetesen nekem kellett felolvasnom a köszöntőt, amit közös ima követett. Érdekes, hogy minden rendezvény, szülinapi buli, még a tanulmányi verseny is imával kezdődik és végződik. Párszor előfordult, hogy engem kértek fel az imára, de mindig elhárítom, mert fogalmam sincs, mit kellene mondani, és különben is idegen tőlem ez a dolog. Bár mostanra annyi ilyet hallottam már, még az is lehet, hogy sikerülne...

Maga az értekezlet nem volt egy nagy durranás, minden a szokásos, a síró kisgyerekek ki lettek paterolva, az lett megválasztva SZMK-elnöknek, aki először megszólalt, voltak okos hozzászólások – például a poliészter egyenruha miatt – és persze hülye hozzászólások is. Az egyik anyuka például azért pampogott, mert nagyon megemelkedett a tandíj, pedig csak annyival fizetett többet, amennyit az előző ciklusban elfelejtett befizetni. Kaptak fánkot zacskóban, hogy legyen mit hazavinni, meg üveges kólát, hogy legyen mit kiborogatni.

Annyiban eltér az otthoni és az itteni SZMK, hogy itt az iskola is képviselteti magát a testületben, ezért delegáltak engem meg a Gülüt. A többi frissen választott tisztségviselővel tartottunk egy külön értekezletet is: ima, hosszas köszöntő, megígérték, hogy szereznek anyagmintát és varrónőt az egyenruhához, ima. Felelős, határidő nincs, jegyzőkönyv lezárva 13.40-kor (nem én vezettem).

Négy éve vesztettük el Ehinort és Ehinorment. Most minden nap hálát adok az új lakásért, és azért imádkozom, hogy itt végre sikerüljön teherbe esnem. 

Január 28.

Hajnal négy körül Mini telefonja ébresztett, az egyik legjobb(nak hitt) sofőr hívta, hogy eltűnt egy Hilux. Róla senki sem feltételezte volna, hogy hazaviszi a céges autót, de azt állította, későn végzett, már nem tudott volna visszamenni a bázisra, ezért a nagybátyjánál aludt, egy elit lakóparkban, onnan vitték el a kocsit. Később kiderült, hogy előző nap 4 körül befejezte a munkát, vagyis hazudott, aztán az terjedt el, hogy nem is a nagybátyjánál, hanem a barátnőjénél töltötte az éjszakát. Az igazság már sosem fog kiderülni. A nyomkövetőt (vagy mi a bánatot) kiszedték az autóból, most már lehetetlen megtalálni. Még azon frissiben több kocsival, rendőrökkel kiszálltak arra a környékre, ahonnan az utolsó jelet adta, egy bokorban megtalálták a rendőrlámpát (ezt se tudom, hogy hívják, itt Amber light), azóta semmi nyom. A fickót, akiben Mini annyira bízott, hogy a helyettesévé akarta tenni, börtönbe dugták. Állítólag pálcával fogják a talpát ütni, és ki tudja, milyen kínokat kell még kiállnia. Csak most tudtam meg, hogy van családja, a felesége ügyvéd, és van két gyerekük.

Január 26.

Pénteken és szombaton lesikáltam a bejárati ajtóról is az összes festék- és cementfoltot, vigyázva, hogy ne tegyek kárt a festékben. Nagyon kemény meló volt. Vasárnap délután bevásárlásból jövet nem tudtuk kinyitni az ajtót, ki kellett hívnunk a „carpentert”. Nyilván jobban jártunk volna egy lakatossal, mert a faszi két órán keresztül küzdött egy pajszerrel meg egy kombinált fogóval, szétbarmolta a fényesre suvickolt ajtómat, majd egy iszonyú rúgással végül kinyitotta, de rajta hagyta a negyvenkettes lábnyomát. Időközben este lett, nem tudtunk új zárat venni, ezért átrakta ide a konyhaajtó zárját, és Minivel abban maradtak, hogy az ember vesz egy új zárat, majd jön és azt is beszereli. Pár nap múlva meg is érkezett egy pöpec, 2500 nairás zárszerkezettel, és legnagyobb megdöbbenésemre felszerelte a konyhaajtóra. Mini adott neki még egy ezrest meg egy üveg sört, én meg csak pislogtam, hogy ez most mi volt. Azt hittem, az új, masszív zár a bejárati ajtóra kerül, ehelyett ott díszeleg a konyhaajtón, amit nemhogy bezárni, becsukni se fogunk soha. Ráadásul a pénzünk a végét járta, be is gurultam, hogy ilyen fölösleges dologra költöttünk, pedig annyi minden hiányzik még.