Naija Wife

Lakva tényleg megismerszik az ember, néhány hét együttélés után már mi is többet tudunk Prosperityről, és nem feltétlenül jókat. Hirtelen egy jó dolog jut eszembe a társbérletünkről: beköltözése után pár nappal a nagybácsi vett nekünk egy gázfőzőt, mert Prosperity méltóságon alulinak tartja a petróleumos tűzhelyet. A kaja azonban nagyon fontos lehet neki, mert egyszer a kocsiban egy órán keresztül győzködött minket arról, hogy közösen kellene alapanyagokat vennünk és főznünk. Többször hangsúlyozta, mennyit spórolnánk, ha nem ennénk állandóan a hotelben. Elég ritkán eszünk ott, mert amilyen drága, olyan rosszul főznek, de ahhoz sem lenne köze, ha naponta háromszor étkeznénk a szállodában. Szerinte fölkelhetnék hatkor, és egy óra alatt megfőzhetném az ebédet, amit magunkkal vinnénk. Szerintem meg így is hatkor kelünk, de az egy órába nekem nem fér bele a főzés, legfeljebb egy tojásrántottára futná az időből, mert ahhoz csak egyszer kell a kútra menni vízért, és csak a serpenyőt, egy kést, egy villát, egy szedőkanalat és egy műanyag dobozt kellene elmosogatnom főzés előtt és után, de ezt nem mondtam neki, mert tudtam, hogy az egész hegyibeszéd arra megy ki, hogy vegyünk legalább egy zsák rizst a közösbe, amit aztán majd ők megesznek. Ezt már csak azért is elfelejtheti, mert soha nem főzök rizst, és most egy ideig enni sem fogok egyáltalán.

Egyik vasárnap épp a konyhában tettem-vettem, amikor good morningozott mögöttem egy idegen hang, hátranéztem, és szembetaláltam magam egy lila parókás madáriejsztővel. Mondott még valamit, de azt már talán a sokk miatt nem értettem, kérdőn néztem rá, erre megnyugtatott, hogy csak üdvözölt. Nagyra értékeltem, hogy üdvözölt engem otthon, de sajnos a bemutatkozásra nem vette a fáradságot, abból jöttünk rá, hogy ez Prosperity barátnője, hogy a fiúk szobájába láttuk bemenni. (Már megint hárman egy matracon b@sszus!) A lila hajú lány nevét azóta sem tudjuk, bár volt olyan reggel, amikor Prosperity busszal sietett munkába, a csajt meg otthagyta nekünk, hogy vigyük el Ikejába, de némán ülte végig az utat. Vele se leszünk barinők, ez már biztos. 

És Prosperityvel is tartjuk a három lépés távolságot, ugyanis az történt múlt héten, hogy miután szokás szerint hazafuvaroztuk és feltölthette a telefonját a kocsiban, a telefonnal együtt magával ragadott egy 100 nairást is. Amikor Mini kereste az aprót, mert ki akart szaladni vízért, akkor tárgyilagosan közölte, hogy a százas a szobájában van, mindjárt hozza, még csak nem is jött zavarba. Az meg már tényleg említésre sem méltó apróság, hogy Daniel kikérte a véleményét egy telefonról, amit meg akart venni, de másnapra Prosperity elhalászta az orra elől, vagy hogy Mini cipőtisztító készletét használja, amivel ráadásul a mi ajtónk előtt suvickolja a csukáit.

Nevében hordozza a sorsát, csak én nem szeretném, ha a mi hátunkon jutna feljebb.

Kibővült a csapat egy rendezvényszervező lánykával, aki roppant eredményesen dolgozott, két hónap alatt két szórakoztató estet kalapált össze, az egyik egy sima diszkó volt, aminek a humorosnak szánt Ladies Nite címet adta, a másik pedig egy stand-up comedy, amit diszkó követett. A bár forgalmát növelték ugyan a programok, viszont a szállóvendégeket zavarta a zene, ezért a kolléganőnek új pozíciót kerestek, ahelyett, hogy érdemei elismerése mellett elküldték volna a francba. Kapóra jött egy mondvacsinált konfliktus a nagybácsi második felesége és Stella, a konyhafőnök között az első feleség miatt, így bosszúból Stellát kinevezték HR-esnek, de munkát, azt nem kapott, a rendezvényszervezőből meg FNB, azaz food and beverages lett. Az élelmes kislány rögtön ki is használta az új pozícióban rejlő lehetőségeket, és - nyilván azért, hogy jobban beilleszkedhessen - ingyen kajával kedveskedett a marketinges lányoknak. Volt ám felháborodás, amikor kiderült, hogy a szálloda erőforrásait használja kapcsolatépítésre, de nehogy bárki azt higgye, hogy kirúgták ezért, nem, áttették őt is a marketing osztályra.

A szintén büntiből lett marketinges, Francis is vérszemet kapott az új munkakörétől, és egyik nap üvöltve követelte, hogy az ő kocsiját is a cég mosassa le. Korábbi beosztásából adódóan pontosan tudja, hogy az állandó konfliktusok miatt limitálták azon emberek körét, akinek az autóját a cég embere lemoshatja, mert mindenki a nyakára járt, és nem maradt ideje a bérbe adott autókat letakarítani, és hogy neki sem operátorként, sem marketingesként nem jár a céges autó mellé az ingyen mosás, de torkaszakadtából ordított, hogy ha nem lesz lemosva a kocsija, akkor ő megöl valakit. Ezen még túl is tettem volna magam, de lehazugozta az én Minikémet, aztán fennhangon magyarázta, hogy ő utálja a hazugságot. Nem is tudom, hogy jutott idáig, de érdekes volt hallani a tolvaj szájából, aki rendszeresen nyúlta a cég pénzét, benzinjét, aztán görbe úton, közvetítőn keresztül rá akarta sózni a főnökre a tragacsát, amire hónapok óta nem talált vevőt. Érdekes, hogy ez után a konfliktus után Minivel elásták a csatabárdot, nekem viszont azóta nem köszön, pedig bent sem voltam a kiabálás alatt az irodában.

Rand valószínűleg komolyan gondolta a szemüveg jótékony hatását a marketingben - amiről itt beszélt -, mert újabban állandóan visel egy kb. 400 nairás, kék lencsés napszemcsit, sőt ma már Josephine is egy óriási okuláréval egészítette ki a toalettjét. Döbbenetes, hogy tényleg azt hiszik, komolyabbnak látszanak a dugóban vásárolt ablaküveges szemüvegtől vagy akár egy üres kerettől.

Kedvenc munkatársam, Joy (the minister of petroleum) belefáradt a benzinkutas munkába, szegény ott ül a befejezetlen irodában számítógép nélkül, a két feleség állandó gyötrésének kitéve, mert ha az első feleség benzinért megy, a második megtiltja, hogy megtankolják az autóját. Három hete még úgy volt, hogy ő is marketinges lesz (szám szerint a hetedik), de aztán változott a terv, most úgy néz ki, hogy a nemsokára megnyíló iskolába megy pénzügyesnek. Szorítok neki, hogy így legyen, mert a suli sokkal közelebb van a lakásához, mint a hotel, és elég messze ahhoz, hogy egyik feleség se járkáljon oda beleszólni a dolgokba.

Én egyre több időt töltök az udvaron, mert ez a hely elviselhetetlenül szűk, a nyomorgástól már nemcsak a kezeim, hanem a lábaim is zsibbadnak, ráadásul a padtársam hisztis lett, mindenkibe beleköt, és úgy általában is sok a veszekedés az irodában. Bár egy hónapja azt mondták, hogy “very soon” költözünk, ez az African time szerint hónapokat is jelenthet, mert csak ezen a héten kezdték el az átalakítást a volt PMAN-épületben. Az új iroda mellé egy pici medencét is építenek, de nyilván nem a dolgozóknak. Múlt héten kaptam egy újabb feladatot, ami körülbelül két órára lefoglalt - azok voltak a boldog idők! -, de átlagban napi tíz órából kilenc és felet teljesen haszontalanul töltök. Az sem vigasztal, ha látom, hogy a többieknek sincs munkájuk, és alszanak vagy videóznak. Nyilvánvalóan teljesen fölöslegesen ül itt egymás hegyén-hátán öt ember, három is bőven elég lenne, de valahol el kellett helyezni a családtagokat meg a barátokat. Egyiküknek például az a munkája, hogy pénzt számol és néha elmegy a bankba, a maradék időt meg eltölti valahogy. Azt a két lányt, akik valóban dolgoznak, az után vették fel, hogy én már itt voltam, szóval ha engem nem ültetnek be szobanövénynek a marketingre, hanem egyből ide vesznek fel, akkor az egyikük bérköltségét megspórolhatták volna, vagy akár mindkettőét, mert nekik is rengeteg idejük van videókat nézni.

Új szakács is van, a bárban fogyasztható ételek száma így egyre csökkent, most már csak Indomie-t merek enni, mert ez a csirkét addig szárítja a sütőben, amíg megfeketedik, és hetente kétszer-háromszor dögletes bűzt árasztó halcsontlevest főz alaplének, úgyhogy eszembe sem jut megkóstolni az ebből készült vegetable (hahaha) soupot vagy egusit. 

Nyilván a bőrszínemnek köszönhetem, hogy sokan keresztülnéznek rajtam, vannak ugyanis olyan kollégák, akik sohasem vagy csak nagyon ritkán köszönnek nekem. A majdnem lakótárs Innocent időnként rámmereszti a nagy bociszemeit, de hang nem jön ki a száján, még csak nem is biccent. A gazdasági igazgatónak kifejezetten szelektív látása van, reggelente külön, név szerint üdvözli a többieket, de rajtam átsiklik a tekintete, napközben sem vesz észre, este viszont, amikor már csak én ülök az irodában, valahányszor benyit, vidáman felkiált, hogy „Madame Alice!”. Vannak olyanok is, akik csak akkor köszönnek rám, ha valami kívülálló van a közelben, aki előtt felvághatnak azzal, hogy fehér cimborájuk van, ilyenkor még azt is megkérdezik, hogy vagyok. 

Ebben a pillanatban jött be az egyik marketinges lány (ő is Joy), hogy meginvitáljon minket a szülinapi partyjára, vagyis kiossza a sütit-üdítőt. Először our wife-nak szólított (ennél csak az a jobb, amikor pl. yorubául hívnak feleségemnek vagy feleségünknek és várják a reakciót, de mivel nem értem, hiába), erre nem fordultam hátra, aztán elkezdett oyinbózni, úgyhogy megkérdeztem tőle, tudja-e esetleg a nevemet, persze nem tudja, aztán a volt rendezvényszervező (Lucy - mert én vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem a nevüket) súgott neki, erre kicsit bátortalanul megkérdezte: Mrs Fred? Mondtam, hogy nem ez az eredeti nevem, és elég régóta dolgozunk együtt, szomorú, hogy nem tudja, a tortáját meg nem fogadtam el. Szegénykém most fölöslegesen terheli az agyát a nevem memorizálásával, már csak két hétig leszek itt, és akárhogy is alakul az életünk, nem áll szándékomban visszajönni ebbe az irodába. Ha mégis rákényszerülnék, akkor majd mindenkit a férjemnek, a feleségemnek, vagy egyszerűen feketének fogok szólítani, természetesen magyarul. 

Északi kirándulásunk célállomása Abuja volt. 2010-ben utáltam ezt a várost, mert csak sztrádákat, irodaépületeket és sűrűn felhúzott lakóházakat láttam, rideg volt és befejezetlen. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, Mini szólt, hogy már Abujában vagyunk, de hiába meresztgettem a szemem, sehol láttam a várost. Most pont ugyanilyen, onnan tudod, hogy megérkeztél, hogy látod a Zuma rockot, aztán még egy órát autózhatsz úgy, hogy továbbra is csak utakat, felüljárókat és építkezéseket látsz. Egyforma házakból álló estate-ek követik egymást, csak a tetők színe változó, piros, kék vagy homokszínű, de egy tömbön belül az összes ugyanolyan. A céges házak is egy ilyenben vannak, így belülről is láttam a csodás estate-szerkezetet: kerítéssel körbevett, egy kaptafára épített házak, olyan közel egymáshoz, hogy az ablakból kihajolva bekopogtathatok a szomszéd ajtaján, sehol egy tér, még az üzletek, kocsmák meg az „éttermek” is beleolvadnak a környezetbe, már ha vannak. Mi hosszas keresgélés után egy helyet találtunk, ahol le lehetett ülni enni, és ott is csak mikrós rizs volt, de a melegítésre vártunk vagy fél órát, mert akkor már kerek egy napja nem volt áram, a generátorból meg kifogyott a benzin, amit csak a kerítésen túl lehet venni, de hál’ Istennek nem kell egy benzinkútig elügetni érte, mert van feketepiac. Azt hittem, a fővárosban jobb az áramellátás, de úgy látszik, a generátorormaffia keze ide is elér.

A házak belülről ugyanolyan rossz elrendezésűek, mint otthon (mármint Lagosban). Veszel egy téglalapot, kikanyarítasz belőle három kockát meg egy bazi nagy és egy kicsi téglalapot, aztán a három kockából leválasztasz egy kis téglalapot, és kész a három lakosztály fürdőszobával, a konyha és egy óriási nappali. A céges ház nappalijában van egy tévéállvány tévével. Ennyi. Az ott élő sofőr, a felesége meg a gyerek a földön ülve nézik a tévét, ha épp van áram. A konyhába csak belépni lehet, mozgásra nincs hely, viszont karnyújtásnyira van minden. A szobából leválasztott fürdőszoba is túl kicsi, az előtte lévő rész holt tér, oda pont nem fér semmi, de nem is lenne mit odarakni, mert a berendezés egy beépített „szekrényből”, egy matracból meg egy székből áll. (Szekrény = egy deszkapolc alatta a fogasként szolgáló léccel.) A fürdőszobában az ajtóval szemben áll a nem működő tartállyal ellátott, félig lelógó vagy hiányzó ülőkéjű vécé, oldalt van egy kézmosó nem működő csappal, és a kettő közé biggyesztve van egy fali csap, alatta az elmaradhatatlan festékesvödörrel, amit arrébb kell rúgdosni, ha használnád a vécét. Itt a fali csap egy olyan csonk volt, ami elzárva csöpögött, kinyitva meg felfelé bugyborgott belőle a víz, természetesen mindez derékmagasságnál kicsit lejjebb helyezve, nehogy alá lehessen állni. Amikor fürdéshez használható műanyag edényt vásároltunk, azon tűnődtem, a fürdőszobaszabvány vajon a plasztikgyártó maffia találmánya-e. 

Abuját azért sem szeretem, mert egy órát lehet autózni benne úgy, hogy nem találsz kaját. Most már tudom – mert Juditka felvilágosított –, hogy minden üzletház aljában lehet kebabot kapni, amit itt shawarmának hívnak és virsli is van benne, de ezek a kocsiból nem látszanak, mi egy KFC vagy bármi más emblémát üldöztünk. Nagy sokára találtunk egy csirkés gyorséttermet, ahol a rendelés a szokásos: ilyen menüt kérünk (az egyetlent, amiben nem lába vagy szárnya van) – az most épp nincs – jó, akkor sajtburgert – sajt most épp nincs – akkor legyen egy sima hamburger sült krumplival, még egy burger, egy Fanta és egy 5alive – és akkor kihoznak összesen két burgert. Ennyit a fővárosról.

Zuma rock – Sehonnan sehova nyíló városkapu – Egy jellegzetes (jellegtelen) estate 

Viszont útközben isteni csemegérkre bukkantunk. Lagosban nincs tehéntej, mert ide csak a kiöregedett marhákat hozzák a piacra vágóállatnak, de Északon van, csinálnak is belőle joghurtot (vagy inkább csak aludttejet?), abból pedig kukoricalisztes golyókat sütnek csilis és újhagymás-csilis változatban. Végre valami sós! A kukoricagolyókra Kaduna és Kajuru között tettünk szert egy piacon, és egész addig azt gondoltam, ez volt a legjobb kaja, amit Nigériában ettem, amíg fulani kislányok be nem lógatták az ablakon a sült sajtos zacskóikat Kogi state-ben. Na, AZ volt minden idők legeslegjobb nigériai kajája! 

Corn cake – Sült sajt

Úti beszámolómat egy érdekes szokással zárom: a lerobbant autók nemcsak a piros háromszöget teszik ki (már ha van nekik), hanem kitépett fűcsomókat is raknak az útra, hogy időben el tudják kerülni őket a száguldók. Sebességkorlátozásra amúgy csak a kátyúk szolgálnak az országúton, aminek meg is van az eredménye, az utakat összetört, kiégett roncsok szegélyezik, és találkoztunk olyan kamionnal is, ami a betonpilléren billegett az út közepén. 

Kajuru attól is különleges, hogy a kastélytól öt perc sétányira van egy fulani falu, itt laknak azok a férfiak, akik a szállót „üzemeltetik”. Szívesen megmutatják az otthonukat, gondolom, már hozzászoktak az őket bámuló fehérekhez. Induláskor belebotlottunk két kiránduló amerikaiba, őket is magunkkal vittük, így Juditka egy komplett csoportnak tartott idegenvezetést.

A falucska hihetetlenül bájos és nagyon-nagyon tiszta. Mi nem ehhez vagyunk szokva, nálunk csak nemrég kezdték kukásautókkal gyűjteni a szemetet, és csak a fő utakat meg a fehérek lakta részeket takarítják, a mellékutcák szemetesek, mocskosak. Pedig nem kellene sok hozzá, hogy Lagos utcái is ilyen takarosak legyenek:

A házak viszonylag kicsik és sötétek, gondolom, csak aludni járnak oda, meg a sosem használt edénykészleteket tárolják bennük. Különálló kerek épületekben van a fürdőszoba és a konyha, és az állatoknak is saját birodalmuk van.

Újszülött kecskék

Libaól

Baromfihűsölő 

Főzőfülke

Mosogató – edényszárító

Az a gyanúm, hogy az itteniek sokszor álltak már fehérek vakuinak kereszttüzében, mert amikor elővettem a telefont, hogy fényképezkedjek, a gyerekek csoportba rendeződtek. 

Ilyenek, amikor nem pózolnak:

Az üstben gyógynövényt főztek

Kísérőnk még az otthonába is behívott minket, itt találkoztunk a tetovált arcú új feleséggel és a falu legifjabb lakójával. A kisfiú nevét sajnos elfelejtette a papa.

Körös körül kukoricatáblák vannak, közöttük házikók:

Az ingókő

Azóta jobban tartok tőle, mióta tudom a nevét (geográfiai terminus technicusát), mert hosszasan időztünk alatta! :-)

Legfőbb ideje Kajururól írni, mert éjjel azt álmodtam, hogy valaki kiengedte a krokodilokat, én meg zokniban és papucsban próbáltam menekülni előlük, de a papucs csúszott a füvön, a zokni meg a papucson, esélytelen voltam.

Amit a helyről tudni érdemes, azt mtikiti már összefoglalta emitt: http://mtikiti.wordpress.com/tag/kajuru-castle/

Annyit azért elárulok, hogy egy német pasas épített a csodás szavanna kellős közepére egy kastélyszállót, belül luxus, kívül hamisítatlan, IGAZI Afrika. Nem illik ide, ez kétségtelen, de a kezdeti ellenérzések fokozatosan elmúlnak, ha már belülről szemlélődsz. 

Szóval, miután felerőszakoltuk a kocsit a 45 fokos kaptatón, ezek fogadtak minket. 

Álmomban oroszlánként vetették magukat utánam, de a valóságban olyanok, mint a szobrok, az egyik mintha megmozdult volna egyszer, de az lehetett érzékcsalódás is.  Megtudtuk, hogy kéthetente esznek egy-egy csirkét, nagyon gazdaságos az üzemeltetésük.

Egyik ámulatból a másikba estünk a kastélykertben. Cicák is vannak! Micsoda kilátás! Micsoda növények! Medence! 

Minden perc egy újabb csodás  felfedezés: nézd, innen úgy tűnik, mintha az ablakból ki tudnál lépni a hegyre, nocsak, ott egy üvegasztal a teraszon (A teraszon?! Elveri a jég! Jaaa, mégse...), kemence is van, este meg innen lehet nézni, ahogy hazajön a csorda. Aztán feltűnik a méregzöld bokrok között tekergő vörös útkígyó, és akkor már azt érzem, legszívesebben örökre itt maradnék. 

A csillogó, tágas konyha önmagában is maradásra tudna bírni, a miénkhez képest maga a Paradicsom. A gyönyörű gáztűzhelyen bármikor készíthetnék lángost, úgyhogy semmi okom nem lenne visszatérni a civilizációba. A közösségi terek agyonnyomnak a kötelező várkellékekkel, van itt kovácsoltvas csillár, valódi, súlyos buzogány, rengeteg címerpajzs, titkos folyosó, könyvespolc mögötti titkos zug, lovagi páncél... De nicsak, mit látok a lovag előtt? Csak nem Nigéria kultikus tárgyát, a festékesvödröt? De bizony, ez a minden háztartásban nélkülözhetetlen eszköz itt is felbukkan, és ettől máris kevésbé nyomasztó a légkör. 

Ez akkora kaland innen, Lagosból, hogy hetekig készültünk rá. Először is el kellett dönteni, hogy busszal menjünk vagy kocsival, észak ugyanis egyenlő a veszéllyel, ott a Boko Haram, ott vannak az egyszerű úti fosztogatók, és ott vannak a rendőrök meg a katonák, akik lépten-nyomon megállítják az embert és pénzt követelnek. A busz mellett szól, hogy talán kevésbé van kitéve támadásnak, mert két emberrel könnyebb elbánni, mint 16-tal, de kötöttséget jelent, plusz mellette taxizni is kell a városban. Az autó könnyebb célpont lehet, viszont szabadságot ad, és nem kell azon törni a fejünket, hogy hogyan jutunk el Juditkához Kadunába, mert egyszerűen odagurulunk. Hosszas hezitálás után Mini a kocsi mellett döntött, alaposan fel is készítette, szervizelte, lemosatta, beillatosította, és akkor az indulás előtti estén a nagybácsi azt mondta, szeretné, ha repülővel mennénk. Mivel ő a szponzorunk, nem tiltakozhatunk, ha repcsivel akar küldeni, de azt mondtam neki, hogy nem bízom a helyi járatokban, amit ő maximálisan megért, mert inkább utazik két napig, csak ne kelljen felszállnia, úgyhogy ejtve volt a téma. Ilyen előkészületek után szombat hajnalban bedobáltuk a kocsiba a gyűrött, nedves ruhákat meg amit még ki tudtunk tapogatni a sötétben (akkor már 4 napja nem volt áram), és útnak indultunk. 

Úton lenni szerintem az egyik legjobb dolog a világon, az utazásban talán a megérkezésnél is jobb az út maga, főleg itt, ahol annyira más a táj, mint otthon. Szántóföldek meg erdők helyett pálmaültetvényekben és dzsungelben lehet gyönyörködni, vörös homokon álló vörös házikók bájolnak el, az út mellé kirakott portékák mutatják, azon a környéken mivel foglalkoznak az emberek, a színeket, az embereket meg a piacokat pedig a végtelenségig tudnám bámulni. Fényképeztem is vadul a telefonnal, de a száguldó autóból egy tetszhalott Blackberryvel nem lehet megörökíteni ezt a sok csodát. 

Abujáig öt államon mentünk keresztül, Ogun, Osun, Ondo, Edo és Kogi state-en. Azt, hogy épp merre jártunk, csak Minitől tudtam, mert táblák elvétve dülöngélnek az út szélén. Úgy emlékszem, 2010-ben jobban tájékozódtam, mert akkor a Star sörnek voltak welcome itt-ott óriásplakátjai szinte mindenütt a Murtala Muhammed reptértől kezdve Uromiig. Az egyetlen éles választóvonal Edo state határában volt, ahol az út hirtelen kisimult és vonásokat kapott. 

Errefelé régen híresen szar volt az út, volt olyan szakasz, ahol nem is volt, ehhez képest most elég jól lehet közlekedni. Tegnapig azt hittem, hogy 75-90 km/órával is száguldottunk, de benéztem a mérföldórát vagy mit, úgyhogy a valóságban 120 fölött is mentünk.

Már sötétedett, amikor Juditot (mtikiti-t) felszedtük Abujában, ahonnan még vagy másfél óra Kaduna, ezért a városból elsőre csak az A betűs meg a focilabdás körforgalom, illetve leginkább a piac takaros gyümölcs- és zöldséggúlái maradtak meg bennem. A házat nem fotóztam körbe, illusztrációnak itt vannak Juditka saját képei:

http://mtikiti.wordpress.com/2013/06/25/766/

A mi lakrészünkhöz képest ez egy valóságos palota, a konyhától besárgultam, két tűzhely is van benne sütővel, óriási terek, és a fűszerek csak úgy szabadon állnak a polcon, nincsenek műanyag dobozokba gyömöszölve. Itt ugyanis alig van bogár a lakásban, rágcsáló meg egyáltalán nincs. A fürdőszobában a kád mellett külön zuhanyzó pöffeszkedik, ezek mellé még befér egy óriási vizeshordó, és ha társastáncra nem is maradt hely, azért moonwalkozni simán lehet. Egyetlen hiányossága, hogy a víz még nincs bevezetve, de nálam ezért nem jár pontlevonás. A legnagyobb királyság a - falusi kultúrterem nagyságú - hálószoba, ahol igazi ágy van, és mi abban aludtunk! December 19-én aludtam utoljára ágyban… Reggel pedig igazi főzött kávét ittunk!!

De sorrendben előbb a vacsora következett, tipikus nigériai tálalásban. Egy szuper kerthelyiségbe mentünk, ami tele van egzotikus fákkal, még cicájuk is van, és arról nevezetes, hogy a sült krumpli tojással csak 300 naira. Ebből próbáltunk rendelni, csak sajnos nem egyformán, én a krumpli-tojás verziót választottam, Judit azonban tojás nélkül kért két adag sült krumplit, így ezek együtt Mini egusija nélkül is kicsapták a biztosítékot a pincérfiú agyában. Harmadik nekifutásra annyit értett belőle, hogy egy tányér krumpli tojással neki, két tányér krumpli neked, ekkor Judit még türelmesen elmagyarázta, hogy ő csak egy személy, egy tányéron kér két adag krumplit, de hiába volt minden igyekezete, végül egy tányéron egy adagot kapott. Mire az italokhoz értünk, a fiú már végképp nem tudott több infót befogadni, a három Star sör elfelejtődött, pedig ebben legalább semmi bonyolult nem volt. Megkerestem, hogy emlékeztessem rá, persze nem az asztalok között sürgölődve találtam rá, hanem egy pincérlány mellett üldögélt, mondtam neki, hogy három Star sört, lécci, erre ő: „a tűzön van, nemsokára viszik”.

Végszónak ez jó is lesz mára, holnap a kajurui kirándulással folytatom a beszámolót.

A kis notebookomat magunkkal vittük északra, és talán a zötykölődés miatt, talán a kora miatt, hazatérve már be sem kapcsolódott. Elvittük a Computer Village-be kivizsgálásra, az első fickó szétcsavarozta, a csavarokat a szájába vette, aztán visszarakosgatta és elirányított egy másik helyre. A második fickó is szétcsavarozta, a csavarokat a szájába vette, aztán atomjaira szedte Boglárkát, majd eltűnt néhány alkatrésszel meg egy kütyüvel, és úgy jött vissza, hogy alaplapcsere, 25 ezer. Ennyiért le is cserélhetném egy használt gépre, csak pont nincs ennyink, így elvesztettem az otthoni munkaeszközömet is, de a kollégáim szerint "it's OK". 

Eunice kölcsönadta a kis HP notiját, amit egy darabig Daniel használt, aztán már ő sem, most már tudom miért. Az első nap csigalassúsággal négy oszlopszor ötven sort sikerült vele írnom egy google táblázatba, gondoltam, ez aztán az örökkévalóságig elérhető lesz bárhonnan, de másnap nem tudtam megnyitni, mert nem volt net. Ezzel eltöltöttem vagy másfél órát, aztán úgy döntöttem, legépelem még egyszer excelben. Rányomtam az ikonra, öt percig néztem a hullámokat a képernyőn, aztán elolvastam mobilon a híreket, még mindig csak hullámok voltak, végül becsuktam a gépet és hazavitettem magam Minivel. Gép nélkül semmi értelme nem volt üldögélnem a helyemen, sőt, az egészségemnek kifejezetten jót tett a távollét (főleg mert otthon gimnasztikáztam is). A munkaállomásom ugyanis egy gyerekméretű székből és egy gyerekméretű asztal feléből áll, ezeken rongálom a testtartásomat. Az asztal másik felét elfoglalja Fortune táskája, aki nekem félig háttal ül, ha jobbra mozdulnék, beleütközöm, és egyfolytábn összeakadnak a görgőink. Balról egy íróasztal szorít satuba, magasabb, mint az enyém, korábban arra tettem a könyököm, amitől féloldalas lettem, szerintem emiatt zsibbadnak az ujjaim. Szerencsére már nem tudok ide támaszkodni, mert először egy számítógép került az asztalra az összes zsinórjával együtt, aztán a távollétem alatt mellé rakták a nyomtatót is, aminek a hátlapja megráz, ha hozzáérek. Bosszúból naponta ötször kirántom a kábeleit a karfámmal. 

Másfél nap kihagyás után ma munkába álltam Joy, a miniszter laptopjával. A sebessége ennek is tragikus, és nem működik a 9-es és a 0, de szerencsére van billentyűzetem. Ha minden jól megy, és még a telefont is képes lesz felismerni a gép, amin a fotók vannak, akkor holnap beszámolok a nagy utazásról. 

PALMI pálmabor

Nem ismertem ezt a szót, úgyhogy nekem KLIMAX energiaital

Gazdaságos joghurt: 5 dl = 100 naira

Ezek történtek hétvégén:

Szombaton láttunk egy holttestet az Abeokuta Expresswayen, a Lagos szívének nevezett Ikeját átszelő legszélesebb, legforgalmasabb úton. Itt olyan hülye a közlekedés, hogy nincsenek párhuzamos utak, észak-déli irányban csak ezt az egy utat lehet használni, az összes többi párhuzamos utca a leágazásokat összekötő mellékutcácska. Az út 2x3 sávos, de csúcsidőben 5 sorban közlekednek rajta az autók. A gyalogosok szempontjából ez a jobbik eset, mert az araszoló autók között biztonságosabb az átkelés. Elvétve vannak felüljárók és zebrák, de a zebrákat egyáltalán nem használják, Mini szerint az emberek még mindig azt hiszik, hogy ha azon mennek át, megbünteti őket a rendőr. Ez a szerencsétlen férfi egy felüljáró közelében vesztette életét, ezért a gázolója még büntetést sem kap. Alig volt rajta ruha, se pólóra, se nadrágra nem emlékszem, szóval csak egy sort lehetett rajta. Nem volt letakarva, de mellétettek egy autógumit, nehogy ráhajtson valaki. Senki sem állt mellette, de Mini megnyugtatott, hogy majd jön az önkormányzat és elviszi. Erről jut eszembe, hogy múlt héten láttam egy másik pasast Mangoronál, ő az út mellett feküdt a hátán, a kezei szétvetve, és az orrából folyt a vér. Lehet, hogy még élt, de mellette se volt senki. Talán azért voltak egyedül, mert már megtettek értük minden megtehetőt, csak még nem ért oda a segítség vagy a hullaszállítók, általában ugyanis az a jellemző, hogy minden eseményre összeszaladnak az emberek. Gondolom, egy-kettő mindig akad a tömegből, aki megpróbál segíteni, de a többiek leginkább fényképeznek, ha meglátnak egy égő autót vagy egy balesetet. (Daniel napokig a figyelem középpontjába került egy videóval, amit egy vonatbaleset levágott karú áldozatáról készített.) A nap többi részére nem is emlékszem.  

Vasárnap azt a ruhát vettem fel a templomba, amit Anya varrt a fenti képen szereplő anyagból, amin a rózsaszín epermintás pengetők vannak. Azóta sem tudom, hogyan történhetett, de az anyagot Happytől kaptam ajándékba a legutolsó látogatásomkor. Ez az utolsó ruha, amit Anya nekem varrt. A vállrészhez kitalált egy új technikát, ami annyira felvillanyozta, hogy még este tízkor is a varrógépnél ült, pedig rendesen már a híradó alatt elszundikált. Lefényképeztem Anyát munka közben, hogy Mini lássa, hogyan készül az afrikai gúnyám Kajdacson, és később azon a képen vettem észre, hogy a vasalódeszkán a nigériai anyag tetejére került egy "matyóhímzés", ebből lett a fejlécfotó. Persze még most is sírok, ha felveszem ezt a ruhát, meg akkor is, ha csak rá gondolok, és még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy már sosem látom Anyát a varrógép mellett.

Később megbántam, hogy nem húztam inkább nadrágot meg kardigánt, mert a ventilátor annak ellenére maximális teljesítménnyel üzemelt a templomban, hogy az eső miatt eleve hűvös volt. És nem elég, hogy fáztam, ráadásul szinte semmit nem értettem a Beninből jött "vendégpásztor" szavaiból, csak az elviselhetetlenségig felhangosított rikoltozás maradt meg bennem.

A szertartás után a nagybácsi megbízásából elkocsikáztunk V.I.-ra, így Mininek volt alkalma megmutatni Nigéria - de talán egész Afrika! - legmodernebb hídját, ami a Lekki-Ikoyi Link / Cable / Suspension Bridge neveket kapta, de csak új hídnak hívják. Kicsengettük a 300 naira hídpénzt, és mire kettőt kattintottam a tohonya Blackberryvel, már át is értünk rajta, úgyhogy emlékeim nincsenek róla, csak pár béna képem, még a legjobbat is elrontja az ablaktörlő. 

Hazafelé már megint csak a Mr. Bigg's-be tudtunk beugrani, de még az is kecsegtetőnek tűnt a kocsiban rágott mogyoró és fagyott banán után. Bármennyire is éhes voltam, azt nem tudtam megenni, amit kaptunk, a hotdogban ugyanis egy összeszáradt, majdnem fekete virsli volt. Megkértem Minit, hogy cseréltesse ki, erre a hihetetlenül unott pofájú csaj azt mondta neki, 350 naira, és Mini már nyúlt a tárcájáért, de belőlem kitört az éhes sárkány és kiabálva a csaj képébe toltam az összetöpörödött virslit, megmondtam neki, hogy nem fizetünk olyan ételért, amit nem lehet megenni, így végül ugyanazzal a fapofáfal egy szó nélkül odab***ott egy másikat a pultra. Kifelé menet még egyszer jelentőségteljesen ránéztem és csúnyát mondtam rá magyarul. 

Este főztem krumplis tésztát mesefigurás durumtésztából, a Mr. Bigg's-ben ezt is simán visszaküldtem volna, de Mininek ez lett a kedvenc étele. 

Ma az összes (mindkét) kommentelőm kíváncsiságát kielégítem, beszámolok mtikitinek a lakótársakról, Hangucikának pedig a fekete szappanról. 

Valamikor régen írtam, hogy hozzánk fog költözni három fiú a benzinkútról, na abból annyi lett, hogy egy srác kb. három napig lakott nálunk. Természetesen úgy költözött be, hogy nem lett bemutatva. Amikor először láttam kijönni Azuka volt szobájából, azt hittem, a vízszerelő, de amikor egy reggel épp arra várt, hogy magunkkal vigyük munkába menet, akkor odamentem hozzá és bemutatkoztam. A neve mehet mtikiti listájára: Innocent, aztán a süllyesztőbe, mert erre a kis időre kár volt megjegyezni. Állítólag azért nem maradt ott, mert felvették Abujába a légierőhöz, de ehhez képest minden nap találkozunk az irodában, amikor a benzinkút ügyeit intézi.  

Daniel eddig örülhetett az üres szobának, tegnap azonban hazafelé menet megtudtam, hogy este beköltözik hozzánk Prosperity. Ő Rand közvetlen munkatársa, de nem marketinges, inkább könyvelő. Eddig a nagybácsi első feleségének házában lakott. Sose fogom megtudni, miért költözik el abból a kényelmes lakásból (víz, villany,  személyzet, kaja), de a csajozós, füvezős életmódjának nyilván nincs elég tér egy kisgyerekes házban. Amíg együtt dolgoztak Daniellel, a legrosszabbat hozták ki egymásból, kín volt hallgatni a buliról, nőkről szóló eszmecseréiket, amiket úgy adtak elő, mintha köpködnék a szavakat. Arra mondjuk kíváncsi lennék, honnan szedik a sztorikat, tapasztalatból biztosan nem. Danielnek eddig asszem három barátnője volt, egyiket sem láttuk egynél többször, vagyis a kapcsolat némi telefonos/messengeres bevezetés után egy szombat vagy vasárnap délutáni látogatásban teljesedett ki, aztán megszűnt. Pontosabban a legutolsó szerzemény az éjszakát is vele töltötte, a pálcikalábú, pattanásos képű reggeli rettenet Miniből egész nap öklendezést váltott ki. Csak zárójelben: engem persze az összes csajnak bemutatott Daniel, mert a fehér rokon menő.

Prosperity meg is érkezett, csakhogy hozott magával még egy embert. Ezt persze csak onnan tudom, hogy Mini kiszaladt, amikor Daniel ingerült hangját hallotta, majd jelentette, hogy ketten jöttek, de azt nem tudta megmondani, hogy a másik fickó is ott alszik-e. Azóta sem tudjuk, mert Daniel nem vezette körbe őket és nekik sem jutott eszükbe körülnézni az új otthonukban, reggel meg nem találkoztunk senkivel. 

Ráadásul Ijioma, akit én magamban már leírtam, az utóbbi napokban megint nálunk lakik. Róla annyit tudunk, hogy egy szállodában alszik napi 3000-ért, és csak akkor jön hozzánk, ha van áram. Tehát van még egy fickó, aki szabadon jön-megy, amikor neki tetszik. Köszönni ő sem szokott, csak Happynek kiabálja oda, hogy "my love". 

Most komolyan, és ezt így hogy? Hogy lehet beköltözni egy házba anélkül, hogy bemutatkoznék az ott lakó öt-hat parasztnak? A többieknek meg mindegy, hogy kivel osztják meg az otthonukat (Daniel esetében a matracot is), hogy kibe botlanak reggel?  Elég odavakkantani az idegen pofának, hogy ha elmegy, akkor tegye a kulcsot a nappali ablaka mögé? 

♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦

A sok bosszúság után jöjjön a beszámoló a fekete szappanról: A bőröm remek terep volt a varázsereje bizonyításra, az ugyanis enyhén szólva problémás, annyira, hogy kb. 15 éves korom óta alapozó nélkül csak a családtagjaim láthattak. A szappantól viszont másfél hónap alatt annyira megszépült a bőröm, hogy vasárnap úgy döntöttem, arra a kis időre, amíg elmegyünk pénzért meg kajáért, nem sminkelem ki magam, anélkül is vállalható az arcom. Az utóbbi időben BB krémet vagy színezett hidratálót használtam + korrektort, de most már semmit.  

Lehet, hogy a Dudu Osun azért szárít, mert nem csak természetes anyagok vannak benne. Az enyém nem szárít, sőt, olyan, mintha valami krémes tusfürdőt használnék. Most folyékony változat van otthon, mert legutóbb nem tömbös, hanem porrá őrölt kiszerelésben vettük, amit kevés vízzel fel kell hígítani, és így olyan lesz, mint a kávézacc. 

De szárazság ellen itt a másik csodaszer, a shea vaj. A piacon láttam meg a szürkésfehér tömböket egy tálcán, kérdeztem Minit, mi az, erre mondta, hogy pont ilyet akart venni masszírozáshoz, úgyhogy szereztünk egy kockát 50 nairáért, a klasszikus fekete zacskós csomagolásban. A nevét nem tudta, de Eunice lebetűzte, hogy ez a sheer butter, ebből meg már könnyű volt kitalálni, hogy mire sikerült szert tenni. Lenyűgöző, hogy a tűző napon sem olvad meg a cucc, de főleg az, hogy hamisítatlan, "kézműves" kozmetikumokat vehetek fillérekért.